Menü

Arles nőszemmel – 1. rész

18 • 07 • 19Barta Edit

A fennállásának 50. születésnapját idén ünneplő arles-i fotófesztivál, a Les Rencontres d'Arles 2019-es története nem ötven évvel ezelőtt, hanem tavaly szeptember 3-án kezdődött egy nyílt levéllel, mely a Liberationban jelent meg. A levelet befolyásos kurátorok, szakírók, fotográfusok, műgyűjtők írták alá – mint Iwona Blazwick, a Whitechapel Gallery igazgatója, Victor Burgin képzőművész, Susan Bright szakíró, Claire és James Hyman műgyűjtőpáros, valamint a Royal College of Art több munkatársa, és a The Photographers' Gallery kurátorai –, a címzett pedig a fesztivál jelenlegi igazgatója, Sam Stourdzé volt. A több mint 300 aláíró azonnali változást követelt Stourdzétól a nőművészek reprezentációját illetően, illetve, hogy a fesztivál 50. évfordulójára méltó, a nemek arányát nézve jóval kiegyensúlyozottabb fesztivált szervezzen.

0103

Pixy Liao: Start your day with a good breakfast together, from the Experimental Relationship series, 2009. Courtesy of the artist.

A nyílt levélben arra is rámutattak, hogy a szakmában, így az arles-i fotófesztiválon is rendszeresen díjazzák a nőművészek munkáit, például a New Discoveries és az Arles’ Prix du livre szekcióban.  Hangsúlyozták, hogy a változást csakis a fesztivál igazgatója tudja elindítani, az arányokat pedig az elkövetkező évek során 50-50%-ra kell változtatni.  “Önnek mindössze annyit kell tennie, hogy döntést hoz és kimondja, hogy a 2019-ben 50 éves Rencontres d'Arles fesztivál olyan esemény lesz, amely egyenlő esélyeket biztosít mindenki számára.”

A nőművészeknek nincs vesztegetnivaló idejük! – írták – rengeteg, magas színvonalú művet létrehozó nő dolgozik a világban, a közönség pedig készen áll alkotásaik befogadására, s aggodalomra nincs ok, a piac követni fogja az új helyzetet. Az arányosabb nemi reprezentációt a levél írói nemcsak a kiállító művészekre vonatkoztatták, hanem a háttérstábok, a zsűri, a kurátorok összetételére is. Szeretnék, ha a fesztivál minden szegmensében (így a finanszírozás, a gyártás és a kommunikáció területén is) tisztességesen és arányosan oszlanának meg a pozíciók és a javak, nők és férfiak között, mindenfajta korosztályra és származásra nézve. (Az eredeti levelet és az aláírók listáját itt lehet elolvasni.)

0103

Tom Wood: Burroughs Garden Girls, 1984-86. Courtesy of the artist and Galerie Sit Down.

Stourdzé megfogadta a levélben foglalt tanácsokat – a sajtónyilvánosság miatt valószínűleg nem is tehetett másképp – s ennek köszönhetően az idei évben látványosan emelkedett Arlesban a nőművészek száma. Míg a korábbi években mindössze 20% körül volt a női kiállítók száma, addig idén ez a szám az egyéni kiállítók listáján 34%-ra nőtt, a fesztivál résztvevőinek egészére vonatkozóan (kiállító művészek, zsűri összetétele, kurátorok, díjazottak, menedzsment) pedig 44%-ra. Ez persze még mindig messze van a kitűzött céltól, mégis jól mutatja, hogy valamilyen változás elkezdődött. Persze kérdés, hogy a változások a mélyben vagy csak a felszínen történtek-e meg? Három napnyi fesztiválozás után én inkább az utóbbira tippelek.

0103

Helen Levitt: New York, 1940. The Albertina Museum, Vienna. Permanent loan of the Austrian Ludwig Foundation for Art and Science Film Documents LLC/Courtesy Thomas Zander Gallery, Cologne.

Ugyan a legtöbb szekcióban igyekeztek nagyobb arányban szerepeltetni női fotográfusokat és képzőművészeket, és a nagyobb, tematikus szekciók egyike, a Rereading kiállításai kifejezetten női narratívákat mutattak be, mindez mégsem jelentette Arles feminista fordulatát. Sem olyan nemi és faji egyenlőségre törekvő fordulatot, mint aminek az utóbbi években az Oscar- és Golden Globe-díjak kapcsán szemtanúi lehettünk az amerikai filmiparban. A franciák a nagyobb, jelentősebb kiállítótereket elsősorban fotótörténeti anyagokkal töltötték fel, az Espace van Gogh-ban egy Helen Lewitt életművét bemutató kiállítás kapott helyet – ami gyakorlatilag az Albertinában tavaly bemutatott anyag rekonstrukciója volt azonos (férfi) kurátorral –, valamint Eve Arnold, Abigail Heyman és Susan Meiselas fotókönyveinek az újrarendezése/újraolvasása.

Ugyanebben a szekcióban szerepeltek még Germaine Krull, Berenice Abbott munkái is. A szervezők tehát inkább a biztosra mentek és a már abszolút klasszikusnak számító alkotók műveit mutatták be - ami az anyagok történetisége okán jól illett a fesztivál jubileumi tematikájába is. Így az Unretouched women című kiállítás is, ahol a korábban már említett fotográfusnők – Arnold, Heyman és Meiselas – 1970-es években megjelent, a maguk korában valóban forradalminak számító fotókönyvei lettek újrarendezve a térben. A kiállítás kurátora Clara Bouveresse, a Rencontres d’Arles curatorial research ösztöndíjasa volt, aki mindhárom alkotó esetében a női szerepekhez, az anyasághoz, a munka- és pénzkereséshez, gyerekneveléshez – egyszóval a nőként való létezéshez – való viszonyulásukat emelte ki a képek válogatása során.

0103

Eve Arnold: The Daily Work of a Housewife, London, 1971. Courtesy of Eve Arnold / Magnum Photos.

Hármójuk közül Abigail Heyman volt a legtudatosabb és reflektáltabb alkotó, 1974-es Growing up Female: A personal photo-journal című könyve a feminista mozgalom számára is fontos szövegeket tartalmazott. Bouveresse kiállításán több olyan képet is láthatunk Heymantól, amin nők háztartást vezetnek, mosnak, mosogatnak, zoknit varrnak, gyereket nevelnek. Nem hagyományos témákban, szituációkban ábrázol dolgozó nőket és asszonyokat. A legmegrázóbb saját abortuszának megörökítése, ahol a lábai között, alulnézetből fotózza a műtétre készülő orvost, saját érzelmi és fizikai kiszolgáltatottságát tükrözve vissza a képpel. A kiállítótéri tárlókban az egész filmtekercs kontaktmásolatát láthatjuk, narancssárga filccel bekarikázva a kiválasztott filmkockát, ami a kiállítótérben is megjelenik vintage print formájában. Hozzá képest Eve Arnold ismeretlen nőkről és hollywoodi sztárokról –mint Marilyn Monroe-ról vagy Joan Crawfordról – készített felvételei inkább csak kellemes, súlytalan időutazást jelentenek egy olyan korba, amit még alapvetően a férfitekintet, a male gaze határozott meg.

0103

Részlet a kiállításból. ©Anaïs_Fournié, Les Rencontres de la Photographié, 2019

Susan Meiselas utazó karavánokon fellépő, sztriptíztáncosnőkről született hosszútávú fotóprojektje, a Carnival Strippers viszont komplex, sokfajta véleményt és nézőpontot felvonultató anyag, ami a férfitekintet számára fizikailag is meztelenné váló női testet mutatja be. Meiselas három éven keresztül követte fotográfusként a sztriptíztáncosnők életét, de fényképeinél talán még fontosabbak azok a felvételek és interjúk, amiket a táncosokkal, férfi hozzátartozóikkal, a fellépésekre érkező kuncsaftokkal és a show menedzserével készített. Az interjúkon és Meiselas jegyzetein keresztül árnyalódnak tovább a táncosnőkről készített fényképek, amikből néhány az Unretouched women kiállításon is a falra került. Nem csak az egyéni életutak, motivációk és élethelyzetek nyílnak meg előttünk a nők nézőpontjából, hanem az őket körülvevő, figyelő, testileg kihasználó és szolgáltatásaikért pénzt fizető, s ezáltal számunkra a bevételt és önállóságot biztosító férfitársadalomról alkotott kép is kirajzolódik. Sajnos ebből azonban  az arles-i kiállításon keveset láthattunk, mert Meiselas remake-jéből épp ezek a fontos, véleményformáló és az összképet árnyaló részletek maradnak ki. Kár értük, mert a fotográfus sorozata az 1970-es években fontos szociológiai tanulmánynak számított,  olyan társadalmi és osztálybeli különbségekre mutatott rá, amik korábban rejtve voltak. Meiselas összetett nézőpontjából Bouveresse rendezése keveset enged látni, így a kiállítás inkább csak tiszteletadás marad egy fontos korszak jelentős fotográfusai előtt.

0103

Cover of Susan Meiselas’ book, Carnival Strippers, New York, Farrar, Strauss & Giroux 1976.

Két valóban radikális és kritikus női alkotóval azért mégis találkozhattunk Arlesban, a My Body is a weapon szekcióban. A kínai Pixy Liao Experimental Relationship című sorozatából láthatunk részleteket a Croisiére egyik kisebb szobájában, a Place du Republique főterén, az Église Sainte-Anne templomban pedig a prágai Libuse Jarcovjakova életművébe kapunk betekintést. Pixy Liao a fesztivál egyik legnépszerűbb alkotója, főleg a fiatalok körében van nagy rajongótábora, Arlesban úton-útfélen a vele és partnerével szelfiző fiatalokkal lehetett találkozni. A sanghaji származású, jelenleg New Yorkban élő képzőművész 2018-ban a Jimei x Arles-on elnyerte a Madame Figaro Women Photographers Award-ot. Liao képeinek hihetetlen népszerűsége abból adódik, hogy jól értelmezhető, egyszerű párkapcsolati szituációkat jelenít meg partnerével, a japán származású Moróval, és megrendezett fotóin a hagyományos férfi-nő szerepeket, ábrázolási módokat, a férfi és nő egymás alá rendeltségének klasszikus olvasatait helyezi kritika alá. Az általa kitalált laza, játékos, ugyanakkor rendkívül okos jelenetekben japán, kínai szimbólumok, valamint művészettörténeti utalások is rendszeresen megjelennek. Az Experimental Relationship-nél vannak jóval vadabb akciói is, mint a Breast Spray vagy a Man as Bags performanszok, amikről fotó és videodokumentáció is készült. Ez pedig jól mutatja, hogy 2019-ben mire nyitott a közönség Arlesban...

0103

Pixy Liao: It’s never been easy to carry you, from the Experimental Relationship series, 2013. Courtesy of the artist.

Libuse Jarcovjakova Evokativ című kiállításán egy igazán szabad ember életét ismerhetjük meg a képek segítségével. Abszurd, hogy ezt a szabadságot és felszabadultságot annak ellenére lehet megtapasztalni, hogy Jarcovjakova a kommunista Csehszlovákiában élte fiatalsága napjait. Családjának rendszerellenessége és szülei foglalkozása miatt nem tanulhatott tovább az egyetemen, ezért a gimnáziumi évek után egy nyomdában kezdett el dolgozni, s az éjszakai műszakban dolgozó munkatársait fotózta, többnyire alvás, pihenőidő közben. Jarcovjakova később is megmarad a társadalmi csoportok, így a szubkultúrák, vagy az underground csoportok fotózásánál, a T-Club című sorozata az 1980-as évek Prágájának éjszakai életét, az Ordinary Life egy cigány közösség életét és eseményeit, a Fraternal cooperation című sorozatában pedig Csehszlovákiában élő vietnámi és kubai vendégmunkásokat mutat be. Saját életének kríziseit is kényszeresen, szünet nélkül dokumentálta, a kezdetektől csődre ítélt házasságát férjével, a barátnőjével folytatott leszbikus kapcsolatát, tabudöntögetően, akár a saját orgazmusát, akár saját testét is fényképezve. Életműve sok ponton mutat hasonlóságot a magyar neoavantgard fotográfia alkotóival, nemcsak a szubkultúrákban való létezés és az underground világ megörökítése, hanem félelem nélkül folytatott szenvedélyes tevékenysége és antiesztétizáló fotográfiai stílusa miatt is. A kiállítótérben középen két szembefordított V formájú, női nemi szervre emlékeztető installációt helyeztek el a kurátorral, Lucie Černá-val közösen, amin Jarcovjakova cseh és angol nyelven írt személyes kommentárjait olvashatjuk a képek mellett. Alighanem a 2019-es arles-i fesztivál egyik legizgalmasabb, legszemélyesebb kiállítása a cseh művészé.

0103

Libuše Jarcovjáková: Killing Summer, Prague, 1984. Courtesy of the artist.

A nőművészeken és a történeti anyagokon kívül több izgalmas kortárs, és magyar vonatkozású kiállítással is találkoztunk még Arlesban, folytatás hamarosan!