Menü

Az objektivitás és az érzelmi bevonódás határain – interjú Szigeti Tamással

20 • 05 • 27A Fehér Vera

0103

A szekrény, amiben Szigeti Tamás tárolja a negatívjait. Fotó: Szigeti Tamás

0103

Szigeti Tamás: 30 éve, Művészeti_díjak átadása, Konrád György, 1990. 03. 13 © Szigeti Tamás

A.F.V.

Szigeti Tamást fotográfiai munkásságáért idén Balogh Rudolf-díjjal tüntették ki. A rangos elismerés kapcsán életéről, szakmájának fordulópontjairól, sajtófotó-zsűrizésről, mai diákokról és aktuális alkotótevékenységéről is kérdeztük.

Mi vezette a fotográfia irányába?

Sz.T.

Általános iskolás koromban, úgy hatodiktól, ha kérdezték, azt válaszoltam, újságíró leszek. Nem volt ennek különösebb alapja, jól ment az irodalom és nagyon kedveltem az osztályfőnökömet, Marika nénit, aki a magyart és a történelmet tanította nekünk. Az iskolában én voltam a Pajtás Újság felelőse, ami azt jelentette, hogy én terjesztettem és nekem kellett elszámolnom a bevétellel a kerületi úttörőközpontban. Ez leginkább azért volt jó, mert néhány óráról az elszámolás ürügyén legálisan lóghattam. De azt nem gondolom, hogy ez adta volna a kezdő lökést a sajtófotó felé.

A.F.V.

Mi volt az első fényképezőgépe, az első munkája?                        

Sz.T.

Az első fényképezőgépemet tizenkét éves koromban kaptam, a születésnapomra. Egy szovjet gyártmányú, nagyon egyszerű, Skolnyik, úgynevezett boxgép volt, lehetett vele használható képeket készíteni. Családi események, osztálykirándulások fotózására kiválóan alkalmas volt. Az első képem nyomtatott, igazi újságban 1977-ben, a Magyarország című hetilapban jelent meg. A Gellért fürdő külső medencéjét kellett lefotóznom, a kerítésen kívülről. Mérhetetlenül büszke voltam, amikor az utcán, villamoson láttam néhány ember kezében a lapot és tudtam, hogy abban az én képem is benne van.

A.F.V.

Voltak olyan mesterek, akikhez szeretett volna hasonlítani?

Sz.T.

1976-ban, a Práter utcai szakmunkásképző intézetben kezdtem tanulni a fotográfiát. Nagy szerencsémre Hefelle József volt az osztályfőnököm, aki egészen sajátos, eredeti módon adta át nekünk a szakmai ismereteket és ébresztette fel az érdeklődésünket a fotográfia különböző területei iránt. Tőle hallottam először a XX. század talán legnagyobb portréfotográfusáról, Yousuf Karsh-ról, aki azóta is nagy kedvencem. 1977 nyarán szakmai gyakorlatra bekerültem a Hírlapkiadó Vállalat fotólaborjába. Ott ismerkedtem meg Keleti Évával, Korniss Péterrel, Szalay Zoltánnal, akik abban az időben már vezető fotográfusok voltak. Tőlük nagyon sokat tanultam. A legtöbbet Szalay Zoli foglalkozott velem, ő később a főnököm is lett.

0103

Szigeti Tamás: Göncz Árpád köztársasági elnökké választása 1990-ben.

0103

Szigeti Tamás: "30 éve", Országgyűlés, Antall József miniszterelnök, 1990. 05. 02. © Szigeti Tamás

0103

Szigeti Tamás: "30 éve", Országgyűlés, a képen Csoóri Sándor (balról) és Faludy György (jobbról) 1990. 05. 02. © Szigeti Tamás

0103

Szigeti Tamás: "30 év", Országgyűlés, Rajk László érkezik, 1990. 05. 02. © Szigeti Tamás

A.F.V.

1986-tól 2001-ig a Magyar Hírlapnál dolgozott. Ez egy fontos, színes történelmi időszaka volt a közelmúltnak. A fotográfia dokumentumértékével izgalmasabb volt akkor játszani, mint később?

Sz.T.

Hat éven át fotóriporteri munkát végeztem, 1993-tól a fotórovat vezetője lettem, de ez persze nem jelentette azt, hogy elszakadtam volna a fotóriporteri munkától. Kevesebb időm jutott fényképezésre, mert a rovat munkáját megszervezni, egy napilapot fotókkal ellátni úgy, hogy minden kép időben megérkezzen a megfelelő oldalra, komoly feladat. Hét közben be-be ugrottam egy-egy fotózásra, ha szükség volt rá, és a hétvégi ügyeletekben ugyanúgy részt vettem, mint a lap többi fotóriportere. Kétségtelen, hogy a sajtófotó egy dokumentarista műfaj, a lapkészítés pillanatában azonban nem a dokumentum-, hanem a hírérték számít. Ha hiteles egy újság, akkor az abban megjelenő újságcikkek, fotográfiák később válnak egy korszak dokumentumaivá. És valóban nagyon érdekes, színes időszakban, a rendszerváltás idején, az azt közvetlen megelőző, illetve követő években dolgoztam a napilapnál. Ez nagyon sok szakmai élményt és tapasztalatot hozott.

A.F.V.

Érték Önt megpróbáltatások? Más volt a rendszerváltás előtt fotóriporternek lenni, és más utána?

Sz.T.

Különösebb megpróbáltatások nem. A médiaháborúként elhíresült időszakban, amikor a hatalom nem kedvelte a Magyar Hírlapot és ezt világosan kifejezésre is juttatta, ütköztünk nehézségekbe munka közben, de ezek személyes problémát nem okoztak. Talán egyszer-kétszer fordult elő, hogy egy kis atrocitás is kinézett, de az sem elsősorban nekem, hanem az általam képviselt médiumnak szólt. A rendszerváltás előtt nagyon más, sokkal kényelmesebb volt a fotóriporteri munka. Kevésbé nyomasztotta az újságokat a piaci verseny, inkább csak a szakmai területen vetélkedtek. Lehetett a sorok között olvasni, de a képek elsősorban a primér információközlés eszközei voltak, így sok leleményt és ügyességet kívánt a fotóriporterektől, hogy esetleg mögöttes tartalmakat csempésszenek a fotókra. A vezető lapok fotográfusai komoly presztízscsatákat vívtak, de kizárólag szakmai téren.

A rendszerváltást követően már gazdasági érdekek is motiválták az újságkészítést, lapkiadást, így a piaci verseny szempontjai is egyre inkább elkezdtek számítani. Az újságok számára a magasabb példányszám elérése vált fő céllá, de a fotóriporterek legfőbb motivációja ettől függetlenül az maradt, amikor reggelente megnézték a többi fotós képeit más lapokban. A legmagasabb presztízst a sajtófotó pályázatokon elért eredmények hozták, a szerkesztők is szerették ezen keresztül felmérni a fotósok tudását.

Egyre erősebb a konceptuális fotográfia megjelenése a sajtófotóban. Azt gondolom, hogy a fotográfusok körében a magasabb érzelmi töltöttségű, ha tetszik, egy kicsit emocionálisabb stílus kezdi pótolni vagy kiegészíteni a tárgyilagosabb, hírközpontú fotográfiát.

0103

Szigeti Tamás: Da Capo, Kobajasi Kenicsiro, 1986, 2014 © Szigeti Tamás

0103

Szigeti Tamás: Kocsis Zoltán, 1986, 2013 © Szigeti Tamás

A.F.V.

2008-ban és 2009-ben a Magyar Sajtófotó Pályázat zsűri elnöke, 2015 óta a Magyar Sajtófotó Kiállítás kurátora, rendezője. Milyen szembetűnő változások fedezhetők fel a sajtófotóban ezen évtizedek alatt?

Sz.T.

Januárban a 38. Magyar Sajtófotó pályázat zsűrizése zárult le. Egy ilyen nagy múltú, magas presztízsű - és nyugodtan mondhatjuk: rendszereken átívelő szakmai pályázat lebonyolításában részt venni nagy megtiszteltetés és legalább akkora felelősség is. Ugyanakkor óriási szakmai élmény, hiszen a munka során nagy rálátást kapok a fotográfia egyik igen fontos területére, a sajtófotóra. Néhány éve a Magyar Sajtófotó Kiállítást a Robert Capa Kortárs Fotográfiai Központtal közösen rendezzük. Nagy öröm számomra, hogy a Capa Központ patinás, nagyszerű kiállítóterében rendezhetem, megújult formában, a pályázat legjobb fotóiból. Természetesen, ahogy más területeken, a sajtófotóban is felbukkannak divatirányzatok. Ezek, bár hatnak rá, de lényegében nem változtatják meg a sajtófotót. A médiastruktúra átalakulása és az internet megjelenése, illetve gyors térhódítása nagyobb hatással van a műfajra. A hírverseny egy időben áttolódott az újságokról a televízióra, ma már az internet vezeti ezt a versenyt. Az újságokban több az elemző, értelmező, magyarázó cikk, mint korábban. Ennek megfelelően alakul a sajtófotók funkciója is a lapokban.

Egyre erősebb a konceptuális fotográfia megjelenése a sajtófotóban. Azt gondolom, hogy a fotográfusok körében a magasabb érzelmi töltöttségű, ha tetszik, egy kicsit emocionálisabb stílus kezdi pótolni vagy kiegészíteni a tárgyilagosabb, hírközpontú fotográfiát. A sajtófotó pályázatok és kiállítások hőskorában, harmincöt-negyven évvel ezelőtt, nagyon sok olyan kép jelent meg a falakon, amelyek az újságokban – elsősorban politikai okokból – nem jelenhettek meg. A helyzet ma annyiban hasonlít az akkorira, hogy most is sok a pályázaton a sajtóban nem publikált fotó, de ennek – szerencsére – nem politikai, hanem terjedelmi okai vannak. Folyamatosan szűkül a nyomófelület és egyre inkább az internetre szorulnak a képek. Az internetes megjelenés bizonyos mértékig beszűkíti a sajtófotó lehetőségeit. A kiállításon igyekszünk pótolni azokat a megjelenési formákat, amelyeket az internet nem tesz lehetővé.

A.F.V.

Elképzelhető ma olyan ok, ami miatt egy fotót nem mutathatnak meg a sajtófotó pályázaton?

Sz.T.

Nem, semmiképp sem. Egyetlen kivétel ez alól a tisztázatlan személyiségi jogi hátterű felvétel. Ha ez nincs rendben, akár egy díjazásra jelölt fotó is kieshet a versenyből.

A.F.V.

A valóság megfogalmazása fotográfia segítségével is csak szubjektív lehet. Hogyan tud egy sajtófotós mégis objektív maradni? Fel lehet fogni a fotóriporteri munkát alkotómunkaként?

Sz.T.

Ha elfogadjuk azt, hogy a fotóriporter kamerával dolgozó újságíró, akkor természetes az is, hogy a fotóriporteri munka nagyon komoly alkotótevékenység. A „report” szó eredetileg jelentést jelent. A fotóriporter tehát jelentést tesz, beszámol egy történésről, jelenségről, eseményről azoknak, akik nem voltak jelen. Ebből következik, hogy – különösen a hírműfajokban, mint a hírkép vagy képriport – törekednie kell az objektivitásra. Persze ez ideális körülmények között érvényes igazán és a magyar sajtóban nagyon ritkán vannak ideális körülmények.

0103

Szigeti Tamás: Da Capo, Babos Gyula 1979, 2013 © Szigeti Tamás

A valóság fényképezéséhez mindenképpen bele kell helyezkedni a helyzetbe, de van egy határ, amit szerintem az objektivitás érdekében nem szabad túllépni. Ez pedig az érzelmi bevonódás.

0103

Szigeti Tamás: Da Capo, Kincses Veronika, 1982, 2014 © Szigeti Tamás

A.F.V.

Számos elismeréssel és díjjal jutalmazta a szakma pályája során. Ezek közül mik azok, amelyek mély benyomást tettek Önre? Voltak olyanok, melyek új útra terelték? Mi lehet még egy díjnál is fontosabb motiváció?

Sz.T.

Természetesen nem a díjak elnyerése motiválja a munkakedvet, ezért a díjak közvetlen módon nem befolyásolják a munkát, nem változtatják meg a tevékenységem irányát. A díj fontos motiváció, különösen akkor, ha – mint a Balogh Rudolf-díjat – szakmai tevékenységért adják. Hiszen nincs annál jobb érzés, mint amikor a szakmai közösség értékeli magasra a munkát. Számomra a valóság keresése, annak minél szélesebb körben való megmutatása a fotóriporteri munka legfőbb motivációja.

A.F.V.

Mikor érzi úgy, hogy sikerül megörökítenie a valóságot?

Sz.T.

Azt ne felejtsük el, hogy itt minden esetben sajtófotóról beszélünk. A valóság fényképezéséhez mindenképpen bele kell helyezkedni a helyzetbe, de van egy határ, amit szerintem az objektivitás érdekében nem szabad túllépni. Ez pedig az érzelmi bevonódás. Amikor mégis bevonódok érzelmileg egy helyzetbe, én leteszem a fényképezőgépet. Volt, hogy készíthettem volna díjnyertes képet, és emiatt mégsem tettem meg. Vannak más morális határok is. Ismerek olyan díjnyertes, menekülttáborban készült, szívszorító fotót, ami nem valóságos helyzeten alapul. A kép születésekor jelen voltam, egy egyébként nyugodt szituációban többen is fényképeztünk, mikor az egyik fotós olyan mértékben közelített egy kisfiúhoz, hogy pont ezzel a viselkedéssel ijesztette őt meg. Annyira, hogy sírni kezdett, a kép pedig ettől lett erős. Ezek a helyzetek utólag nem visszakövethetők, az ilyen fotó publikálása a fotós belső moralitásától függ.

A.F.V.

Mi inspirálta leginkább a fotóriporteri munkában? Egy interjúban említi, hogy amikor elfogadta a képszerkesztői felkérést, leginkább azt sajnálta, hogy nem áll többé a szakadó esőben szombat délután a mérkőzésen fotózni. Pontosan mi az, ami hajtotta?

Sz.T.

Természetesen nem a szakadó esőt hiányoltam, de egy idő után tényleg hiányzott az a fajta napi megmérettetés, pörgés, részvétel az eseményeken, amiből kevesebb jutott a rovatvezetés mellett, mint korábban.

A.F.V.

A MÚOSZ Fotóriporterek Szakosztályának titkára és a MÚOSZ fotóriporter-képzésének vezető tanáraként lát-e változást vagy tendenciákat a mai diákgenerációkban?

Sz.T.

A MÚOSZ Bálint György Újságíró Akadémia fotóriporter tanfolyama a legrégebbi képzés ezen a területen Magyarországon. A technikai eszközök könnyebb elérése nagy divattá tette a fényképezést az egész világon. A MÚOSZ tanfolyamára jelentkezők a fotográfiának egy szűkebb szakterülete, a sajtófotó iránt fogékonyak. A tanfolyamon arra törekszünk, hogy átadjuk az évtizedes munka során felgyűlt tapasztalatokat azért, hogy lerövidítsük a hallgatóknak a sajtófotózáshoz vezető utat.

Érdekes, hogy a jelentkezők ismeretei igen széles skálán mozognak, nagy a távolság a szélső értékek között. Vannak, akik magas szintű technikai ismeretekkel és fotográfusi gyakorlattal jelentkeznek és akadnak olyanok is, akik az alapokkal sincsenek tisztában. A feladatunk az, hogy minél kiegyenlítettebb legyen az osztály tudása és főként, hogy elsajátítsák a sajtófotózás és a dokumentarista fotográfia alapjait.

0103

Szigeti Tamás: Schiff András 1990, 2018 © Szigeti Tamás

0103

Szigeti Tamás: ARChívum, Kántor Péter, 1993, 2019 © Szigeti Tamás

A.F.V.

Ma is aktív fotográfus. Mit fényképez?

Sz.T.

Akit egyszer a fotográfia beszippant, az nem szabadul könnyen. Persze eszembe sem jutna szabadulni, hiszen az elmúlt több mint negyven év alatt a fényképezés szinte életformámmá vált. A Magyar Tudományos Akadémia eseményeit, rendezvényeit fényképezem, a képek egy erre a célra létrehozott weboldalon keresztül jutnak el a nyomtatott és az internetes újságokhoz, ha azoknak szükségük van rá.

A.F.V.

A Da Capo zeneművészekről készülő portrésorozata még nem zárult le?

Sz.T.

A Da Capo nem zárult még le, szeretném vele elérni a bűvös 50-es határt, és ha nem lenne ez a nyavalyás koronavírus-helyzet, már sikerült is volna. A képpár-sorozatot még Jusé Cura operaénekes-karmesterrel mindenképp szeretném elkészíteni, az ő koncertjeit egy ideje figyelemmel követem, és ha párszáz kilométeres távolságban lesz, találkozom vele. Egyébként ez az egész munka úgy zajlik, hogy a régi negatívjaim között mindig felfedezek újabb és újabb portrékat, tehát elképzelhető, hogy még az 50-nél sem áll majd meg a sorozat.

A.F.V.

Milyen műfajba sorolná a Da Capo képeit?

Sz.T.

Én ezzel a munkámmal sem távolodom el a fotóriporteri hozzáállástól. A személyes életem kimarad a munkásságomból, ez hasonlít a bevonódásról alkotott véleményemre: marad az objektivitás, a saját érzelmeim megmutatása helyett pedig a nézőkre bízom a dolgot. A Da Capo képeket leginkább dokumentarista portréknak nevezném.

A.F.V.

Van olyan újdonság, amivel mostanában foglalkozik?

Sz.T.

Van egy albumom a közösségi oldalamon, amit a járvány elején kezdtem el készíteni. A címe: “30 éve”, mert a pontosan 30 évvel ezelőtti napokon készült képeimet publikálom folyamatosan. Már több száz képet töltöttem fel, a követőim nagyon szeretik, mert izgalmas dolgok kerülnek így elő. Nekem is nagyon sokat jelent, mert sok olyan eseményről készült képet fedezek fel a negatívokon, amelyekre már nem emlékeztem.

Az elmúlt évben belekezdtem egy ARChívum munkacímű, újabb sorozatba, amely nem egy szűk művészeti ág képviselőiről, hanem különböző művészeti- és tudományágak, valamint a politikai élet szereplőiről szól. Ez a Da Capohoz hasonló, nagyobb lélegzetvételű sorozat lesz, és azt hiszem, hogy ez is hosszú időre ad majd nekem elfoglaltságot.

Jegyzetek

Szigeti Tamás 30 év című, a rendszerváltás jelentősebb eseményeit, szereplőit bemutató képanyagát megtekintheti eheti galériánkban!