Menü

„Szeretem azt, hogy a fotográfia képes megnyújtani az időt” – interjú Daniel Terna fotográfussal

05 • 06 • 20Schuller Judit Flóra

0103

Daniel Terna képe édesapjáról, Fred Ternáról. 'Behind the scenes', Brooklyn, 2013

0103

Daniel Terna portréképe édesapjáról, Fred Terna festőművészről, 2013, Brooklyn

S.J.F.

Daniel Terna Brooklynban élő fotográfus és képzőművész, otthona gyakran szolgál inspirációval személyes munkáihoz, amelyekben közvetlen környezetét és szülei életét dokumentálja. Különösen gyakori témája apja, Fred Terna, a 96 éves festőművész és holokauszttúlélő. Interjúnkban utóbbi munkáiról kérdeztük.

Édesapád életrajzában az első mondatból kiderül, hogy holokauszttúlélő. Milyen módon és mértékben van ez a tény jelen az életedben?

D.T.

Minden szinten. Ez benne a „vicc”. Az ember egy traumatizált családba születik, ahol a holokausztot ebéd közben fel lehet hozni. Valamilyen módon mindig minden kapcsolódik hozzá. Nagyon komoly trauma, de jár vele egyfajta „zsidó humor” is. Egy átlagos élethelyzetben is, amikor például egy optimista beszélgetést folytatok a barátaimmal, hajlamos vagyok valahogy felhozni. Szóval nagyon is jelen van.

S.J.F.

A családod anyai ágon is érintve van.

D.T.

Édesanyám apám második felesége, ő túlélők gyermeke. 1947-ben született Párizsban, ahonnan a család azonnal továbbköltözött a kolumbiai Bogotába. Tizenkét éves koráig éltek ott, majd Brooklynba költöztek. Egy olyan korban nőtt fel két holokauszttúlélő gyermekeként, amikor nem beszéltek széles körben a holokausztról, sem a tudomány, sem a terápia világában. A pszichológia akkor kezdett el foglalkozni azzal, hogyan lehet a traumatizált áldozatokkal dolgozni. Anyám úgy nőtt fel, hogy nem tudta, miként kell bizonyos kérdéseket feltenni, és nem állt rendelkezésére az a pszichológia jelentette tompítás, ami nekem. Egy holokauszttúlélő és egy túlélő pár gyermeke nevelt fel, úgyhogy egyszerre vagyok a második és harmadik generáció tagja.

S.J.F.

Apád mindig kész volt beszélni az élményeiről és traumáiról?

D.T.

Előttem mindig hajlandó volt rá. „Beszédtéma” volt, néha a hétköznapi beszélgetések része. Nem volt az az érzésem, hogy bármit is elhallgatna előlem. Egyébként ők örökbe fogadtak, és ez is olyasmi volt, amiről mindig tudtam.  Apám nem csak velem volt a holokauszttal kapcsolatban nyílt, gyakran eljárt iskolákba és főiskolákra, ahol beszélgetett a diákokkal, elmesélte a háborús élményeit és traumáit. Azt is beleszőtte a beszélgetésekbe, hogyan kapcsolódik a művészete a holokauszthoz. A táborokban azt mondták egymásnak, ha túlélik, azért kell életben maradniuk, hogy beszélhessenek arról, ami velük történt. A munkájának és kötelességének tekinti, hogy tanúskodjon.

0103

Daniel Terna: From the serie 'Fred', 2020

0103

Daniel Terna: Dad, from the serie 'Home pictures'

0103

Daniel Terna: Filmstill from the video 'Dauchau'

S.J.F.

Hogyan kezdtél el róla szóló munkákat készíteni? Te is valamifajta „küldetésnek” tekinted ezt?

D.T.

2011-ben éreztem először, illetve valamennyire már korábban is, hogy felelősségem apám történetével foglalkozni, bár igyekszem, hogy ez az érzés ne írja felül az alkotás folyamatát. Nem tekintem kötelességemnek ezeknek a munkáknak a megalkotását. Ha a figyelni hajlandó emberek hozzájutnak valamihez a munkám révén, akkor az egy plusz dolog. Annak, hogy apámról szóló munkákat is készítek, az a fő oka, hogy egyfajta katarzishoz segítenek hozzá. A róla szóló legkorábbi munkákban modellként használtam őt. Nem a traumájára és a háborús élményeire koncentráltam. Akkoriban komoly hatással voltak rám az olyan beállított jelenetekkel dolgozó fotográfusok, mint Jeff Wall, Gregory Crewdson vagy Philip-Lorca diCorcia. A különböző beállítások érdekeltek, jeleneteket hoztam létre, és megkértem apámat, szerepeljen a képeken. Ezek a munkák nem kifejezetten a holokausztról szóltak.

S.J.F.

2015-ben, Dachau felszabadításának hetvenedik évfordulóján meghívtak téged és az édesapádat az ottani emlékünnepségre. Az út művészi hozadéka a Dachau című videó lett. Mit látunk a darabban?

D.T.

Ez a munkám nincs még teljesen kész. Sokat forgattam, amikor ott jártunk, de a vágással még nem végeztem. A végeredmény nem feltétlenül egy egyszerű dokumentumfilm lenne. Inkább installációnak látom, különféle mozgó állóképekkel.

S.J.F.

Fred, az édesapád ebből a táborból szabadult ki?

D.T.

Auschwitzból Kauferingbe került, amely Dachau egyik altábora volt. A háború vége felé, amikor közeledett a front, feltették őket egy Németországba tartó vonatra. Amikor a vonatot támadás érte, sikerült leugrania róla, egy barátjával együtt. Nem szívesen megy bele a menekülés részleteibe. Gyerekként főként ezeket a rettenetes részleteket szerettem hallani, amik akkor nekem egy film szenzációhajhász jeleneteinek hangzottak. Felnőttként igyekszem megtalálni az útját annak, hogy apám történetét alternatív módon meséljem el, és másként mutassam meg a történelmet, a „sokkoló hatás” kiemelése nélkül. A befejezetlen munkában, a Dachauban azokat a stratégiákat kérdőjelezem meg, amelyeket a megemlékezések és műemlékek alkalmaznak a célból, hogy a nézők vagy látogatók irányítottan „emlékezzenek” a múltra.

0103

Korai fekete-fehér felvételek Fred Ternáról, 2005.

0103

Korai fekete-fehér felvételek Fred Ternáról, 2005.

0103

Daniel Terna: My First Wife Stella, film still a videoból, 2013

S.J.F.

A My first wife, Stella elnevezésű munka a Nyugati partra tett autóút során született, amikor felkerested azokat a helyeket, amelyeket apád az első feleségével 1967-ben látogatott meg. Honnan jött a mű gondolata?

D.T.

Gyerekkoromban apám állandóan azt mondta, „az első feleségem, Stella...” Stella mindig is egy elvont személy volt számomra, akivel sosem találkoztam, és kíváncsi voltam, milyen ember lehet. Stella maga is túlélő volt, bipoláris zavarban szenvedett, és gyakran került hónapokra kórházba. 1975-ben váltak el, 1983-ban halt meg rákban. 2010-ben apám archívumában színes diákra bukkantam, amelyeket a Nyugati parton készített az autós kirándulásuk során. Apám azt monda, ezek csak turistafotók, de nem azok; csodálatos dokumentumok, műalkotásoknak is tekinthetjük őket. A képek arra ösztönöztek, hogy rekonstruáljam az útjukat.

S.J.F.

A videó elkészítésével megtelt az az űr, amit a jelen nem lévő Stella jelentett?

D.T.

Igen. Szeretek összehasonlítani két helyzetet, az előtte és utána állapotát, amelyet a képek közvetíteni tudnak. Ebben az értelemben szeretem azt, hogy a fotográfia képes megnyújtani az időt. Megpróbáltam a megtalált képek alapján pontosan azonosítani a helyeket, amelyeket 1967-ben felkerestek, és hosszú videófelvételeket készítettem róluk. Az érdekelt, mi változott és mi maradt hasonló a tájban. Azért kezdtem el a projektet, hogy többet megtudjak Stelláról, de visszatekintve azt hiszem, azért mentem el erre az útra, hogy apámról és a vele való kapcsolatomról gondolkodjak. Azzal, hogy az első feleségéről beszélgettünk, új párbeszéd kezdődött a szeretetről, a kapcsolatokról és a romantikáról. Úgy sikerült a múltról beszélnünk, hogy nem ejtettünk szót a holokausztról és a háborús traumákról. Az egész mögött persze ott van a holokauszt, de megkönnyebbülést jelentett kihagyni a beszélgetésből.

S.J.F.

A videó vége felé, ahol felkerestétek Stella nyughelyét, apád azt mondja: „A dolgok nem fontosak. Az emberek a fontosak. És a hamvak is csak dolgok.” Hogy tudsz ehhez viszonyulni? Mi a viszonyod apád örökségéhez?

D.T.

Miközben megörököltem apám sajátságos hajlamát a felhalmozásra, ő ezt a trauma miatt teszi (képtelen kidobni régi cipőket vagy térképeket, ritkán van otthon három vekni kenyérnél kevesebb), míg én azért, mert jelképes és érzelmi jelentést vetítek a tárgyakra. Minden, amit apámról készítek, ahogy az összes festménye is, túl fogja élni őt. A fotók, videófelvételek és tárgyak, illetve a festményei révén szeretném megőrizni minden megjelenési formáját. Ha meg akarom jeleníteni apámat, és el akarom mondani a gyerekeimnek, ki volt Fred, ezek az anyagok lesznek elérhetőek.

Úgy tekintettem a bőrére, mintha festővászon lenne. Az öregedő testének ezek a részletei absztrakt módon jelenítik meg őt.

0103

Daniel Terna: From the serie 'Fred', 2020

0103

Daniel Terna: Mom, from the serie 'Home pictures'

0103

Daniel Terna: From the serie 'Dad skin'

S.J.F.

2012 óta készítesz portrékat és rövid videókat a szüleidről, dokumentálod a mindennapjaikat. Hogyan kezdődött a dolog, és változott-e most a fotós szemléleted a karantén alatt?

D.T.

A korai munkák egyszerűbb portrék, jobbára egy-egy kép. Ugyanabban az épületben lakunk, úgyhogy ott vagyok a közelükben. A karantén idején megnőtt az együtt töltött idő, bár egy helyiségen belül is igyekszünk tartani a távolságot. A karantén alatt készítettem képeket anyámról, amikor hazajött a kórházból, ahol dolgozik. Ezen a sorozaton látszik, hogyan változik és mozog az idő meg a fény, megint csak az „előtte” és az „utána” érdekel; próbáltam megfigyelni, hogyan változik a testtartása és az arckifejezése, ahogy a krízis kibontakozott. 2016-ban elkezdtem közeli képeket csinálni apám testéről. Úgy tekintettem a bőrére, mintha festővászon lenne. Az öregedő testének ezek a részletei absztrakt módon jelenítik meg őt. Az elzárkózás alatt elkezdtem távoli képeket készíteni róla, ahogy odamegy a postaládához, vagy ahogyan a boltba tart.

Miközben a hírekben folyamatosan arra figyelmeztetnek, milyen veszélyes a vírus az ő korosztályára, apám ragaszkodik hozzá, hogy elhagyja a házat, és elintézzen dolgokat, amiket anyám vagy én simán meg tudnánk tenni helyette. Azt hajtogatja makacsul, hogy „ha túléltem a táborokat, ezt is túl fogom élni”. Meg vagyok róla győződve, hogy valamiképpen annak a gondolata űzi, hogy megmondják neki, maradjon otthon – lehet, hogy az 1930-as évek Prágáját juttatja eszébe, amikor a zsidók jogait elkezdték korlátozni –, úgyhogy amikor elmegy otthonról, az egyszerre praktikus (meg kell mozgatnia a tagjait) és a szabadság egy formája. Az újabb képeken teleobjektívet használok, hiszen van köztünk fizikai távolság. Ezeket a testéről készült fotókat olyan, kinyílt virágokat ábrázoló közelképek mellé helyezem, amelyeket a karantén idején tett magányos sétáim során készítettem.

0103

Daniel Terna: From the serie 'Fred', 2020