Mi történik, ha egy üzenetküldő alkalmazás készítője úgy dönt, hogy a gyorsaság helyett inkább visszahozza a postagalambok romantikus, kiszámíthatatlan világát? Megszületik a Carrier Pidge, egy ingyenes iOS-app, amely virtuális galambokkal szöveges üzeneteket és fotókat küld a barátainknak, a távolságtól függő menetidővel. Azonban arra is van esély, hogy a madár útközben egyszerűen eltűnik.
Pozsonyban van egy olyan klub, amelyet a háború miatt Ukrajnát elhagyó idősek számára hoztak létre. Azonnal feltűnt, mennyire nem illett rájuk az idős menekültről bennünk élő, megszokott kép. Táncoltak, felléptek, sportoltak, festettek, nyelveket tanultak, új hobbikat fedeztek fel, kiöltöztek és terveket szőttek. Bármilyen hirtelen változott is meg az életük és bármilyen nehéz volt elviselniük a veszteségeiket, továbbra is a lehető legteljesebben élték az életüket.
A kortárs fotóművészet egyik legfeszítőbb és legösszetettebb alapkérdése az identitás mobilitása, valamint a fizikai és kulturális diszlokáció tapasztalata. Száraz Davies Katalin Rencontres című fotóprojektje – amely a párizsi Quai de la Photo kiállítóterében debütált Marion Briffod kurátori gondozásában – pontosan erre a határterületre fókuszál. A művész saját, többországos migrációs tapasztalatából kiindulva olyan komplex fotográfiai és participatív narratívát épít fel, amely túlmutat a szociológiai dokumentáció keretein és a női mikrotörténeteken keresztül vizsgálja a származási országtól való távollét pszichológiai, generációs és közösségépítő dimenzióit.
Mielőtt a fotográfia ablakot nyitott volna a világra, a háborúkat dicsőítő festményekből, a távoli egzotikus kultúrákat pedig romantikus útleírásokból ismerte meg a nyugati világ. Majd megérkezett egy velencei születésű, brit állampolgárságú fotográfus, hogy mozgó sötétkamrájával és több tucatnyi törékeny üveglemezével hozzájáruljon ennek a képnek a megváltoztatásához. Felice Beato nemcsak az első fotóriporterek egyike volt, aki megmutatta a csataterek sokkoló valóságát, de ő volt az is, aki a nyugati világ számára láthatóvá tette a sok évszázados bezárkózottságból ébredő Távol-Keletet.
A japán fotográfia történetét hosszú időn át olyan férfi alkotók nevei határozták meg, mint Daido Moriyama, Hiroshi Sugimoto vagy Nobuyoshi Araki, miközben a női fotográfusok munkái jóval kevesebb figyelmet kaptak. A londoni The Photographers’ Gallery Japanese Women Photographers: From 1950s to Now című kiállítása ezt az egyoldalú narratívát vizsgálja felül: huszonhét alkotó több mint kétszáz munkáján keresztül mutatja meg a japán fotográfia sokszínű történetét a gender és identitás kérdéseitől a családon, a hétköznapokon és a természeten át a társadalmi változásokig.
A 20. század második felének vizuális kultúráját kevés alkotó formálta át olyan radikálisan, mint Andy Warhol. A tömegtermelés, a médiaesztétika és a fogyasztói társadalom mechanizmusait a magasművészetbe integráló pop-art pápájának életművében a fotográfia nem csupán kiegészítő médiumként, hanem a művészi tevékenységének alapköveként funkcionált. A New York-i Whitney Museum of American Art Andy Warhol Family Album című kiállítása erre a primer, performatív és archiváló praxisra fókuszál, bemutatva egy 732 darab Polaroid fotóból álló, sűrű és intim szelekciót az 1972 és 1973 közötti időszakból. A tárlat nemcsak Warhol képrögzítési megszállottságát világítja meg, hanem a magánélet és a nyilvános reprezentáció közötti határvonalak tudatos felszámolását is.
Amikor 1933-ban megjelent a Paris de nuit, a világ nem csupán egy fotóalbumot kapott, hanem egy új vizuális nyelvet, amely a modern metropolisz éjszakai arcát emelte művészi rangra. Brassaï, azaz Halász Gyula, nem egyszerűen dokumentálta a francia fővárost; a sötétség és a mesterséges fények kontrasztjában a város rejtett arcát és létezésének titkait kereste. A Moderna Museet The Secret Signs of Paris című tárlata az első nagyszabású svédországi bemutatása ennek az életműnek, amely több mint 160 vintázs nyomaton keresztül enged betekintést a „fény városának” sötétebb, titokzatosabb és őszintébb rétegeibe.
Alkotói érdeklődésem középpontjában az áll, ahogyan az élet fokozatosan emlékké válik. Mi marad meg mindazokból, akikkel találkoztunk, mindazokból a helyekből, ahol jártunk, és mindazokból a történetekből, amelyeket összegyűjtöttünk? Mi marad abból az időből, amelynek hátat fordítottunk? Munkásságom egy egész életen át tartó projekt az elmúlt időről, a képeim pedig olyan tükrök, amelyekben a néző saját emlékeire, gondolataira és élettörténetére ismerhet rá.
