A World Press Photo kiállítás negyedik alkalommal látható a Magyar Nemzeti Múzeumban. A kiállítás 151 felvételét nemzetközi zsűri válogatta 130 ország 4315 fotóriporterének 74.470 fotójából.
Ionna Sakellaraki Belgiumban élő, görög származású fiatal fotóművész munkájának középpontjában a kulturális emlékezet és a fikció viszonyának vizsgálata áll. Az alkotó legutóbbi fotósorozata (The Truth is in the Soil) közeli hozzátartozójának elvesztéséből, és az azt követő gyász folyamatának a feldolgozásából indul ki.
Közel tíz évig fényképeztem Budapest belvárosától, a Nyugati pályaudvartól alig 3 kilométerre elterülő, százhektárnyi Rákosrendező pályaudvar életét, szubkultúráját: az állomás épületét, a vonatokat, a környék hajléktalanokkal belakott zugait és a graffitiket.
A környéken nőttem fel, így láthattam fénykorában, pusztulásában és elmúlásában is. A fővárosnak ez a jellegzetessége ugyanúgy el fog tűnni, mint a Város a városban/Józsefváros (2010) című könyvem helyszínei.
Azon nagyon keveseknek, akiknek módja nyílt betekintenie több százezres archívumába, megadatott, hogy tudják, lássák, mekkora kincs rejtezik ott a Pálya utcában. Hatvan év történelme, ismert, híres és hírhedt figurái, táj- és városképek, mindennapok, meztelen férfiak és nők, gyönyörű csendéletek.
A mindennapi élet jellemző mozzanatainak, helyzeteinek, pillanatainak önálló témaként való ábrázolása a reneszánsz óta van jelen a művészetben, majd a XVII. századi festészetben éli egyik virágkorát: hol allegorikus felhanggal, hol moralizáló tartalommal, vagy az életkorok, évszakok változásának, a tevékenységek, témakörök bemutatása által.
Duane Michals újradefiniálta a médiumot azáltal, hogy befelé tekintett saját gondolataiba és álmaiba, hogy elmossa a határvonalakat a fotográfia és a filozófia között. A fotográfus 3–15 felvételt használ fel egy-egy történet elmeséléséhez, amely azonban sohasem egy lezárt elbeszélés, inkább titkokkal teli eseménysor, ahol kérdéseket tesz fel a nézőnek, hogy azok továbbgondolják a látottakat.
Munkámban az emberi szabadság és demokrácia törékenységét kezdtem el vizsgálni, végigjárva Magyarországon a kommunista diktatúra meghatározó helyszíneit jelenkori állapotukban. Ennek a politikailag megosztó és társadalmilag mindmáig feldolgozatlan időszaknak is a legsötétebb bugyraiba teszek látogatást; a Rákosi és a korai Kádár-korszak börtönvilágába. A bejárandó idősíkot az első munkatáborok nyitásától, 1945-től, egészen az 1963-as “nagy” amnesztiáig jelöltem ki.
John Maloof, az amatőr történész, 2007-ben egy chicagói aukcióház árverésén bukkant rá egy jelöletlen, temérdek negatívot tartalmazó dobozra, s ezzel felfedezte a huszadik század egyik kiváló utcai fényképészét.
Gerhes Gábor Der Plan. című kiállítása a képzőművész utóbbi harminc évben készült fotóalapú munkáit mutatja be. Gerhes művészetének fókuszában szinte a kezdetektől a képi reprezentáció áll.
Moholy-Nagy László egy személyben volt képzőművész, fotográfus, tipográfus, designer, gondolkodó és pedagógus, akinek kísérletező gondolkodása és progresszív alkotói munkássága hatással volt mindarra, amit ma a XX. század művészetének tekintünk.
Katharina Roters 2003-ban költözött Németországból egy magyar faluba. Ekkor kezdte el a falu házait fényképezni, és szinte azonnal felfigyelt az egyszerű, geometrikus mintákra, a gulyáskommunizmus furcsa ornamentikájára; a falusi kockaházak egyedi díszítőművészetére.
Kár volna tagadni, hogy van egyfajta pesszimizmus ezeken a képeken. Hangulatukról eszünkbe juthatnak Daido Moriyama, Yutaka Takanashi vagy Nobuyoshi Araki munkái. Az az esztétikai elemként is értelmezhető letargia, ami ezeknél a japán fotósoknál a beáramló nyugati kultúra és a meglévő társadalmi gondolkodásmód közötti disszonanciából fakadt, a most látható budapesti képeken is tetten érhető, csak itt, ha jól figyelünk kellő arányban megtaláljuk a humort is.
A Gyógyír című kiállítás kurátora, Gellér Judit, 2019 őszén nyolc alkotót kért fel arra, hogy válaszokat keressenek és új, elsősorban a fotográfia médiumával létrehozott alkotásokon keresztül vizsgálják és mutassák be a gyógyírt jelentő utakat, lehetőségeket napjainkban.
Eugène Atget felvételeit a szürrealista festők mellett a Nemzeti Könyvtár, a Városi Könyvtár és a Dekorációs Művészetek Múzeuma is rendszeresen vásárolta.
Innovatív és fantáziadús fényképek, amelyek azon igyekezetéről tanúskodnak, hogy a fényképezőgéppel olyan történeteket mondjon el, amelyek egy álmok és fantáziák alkotta világba vonzzák be a nézőt.