A ’Művészek otthon’ galériasorozatunk első részében négy külföldi alkotó szemszögéből mutattuk be, hogyan alakult át a járvány idején a privát térhez, az otthonunkhoz való viszony. A sorozat második részében egy svéd és egy olasz művész projektjét láthatjuk, akik munkáikkal a világ megváltozott észlelésére és a virtuális térben való utazásra reflektálnak a Google által készített mozgó- és állóképek felhasználásával.
A Google-autó speciális kamerájával készített fényképek felhasználása nem újszerű a kortárs művészek körében, az amerikai képzőművész, Doug Rickard 2010-ben adta ki New American Picture című albumát, amelyben kizárólag Google Street View képeket használt fel, Jon Rafman 9-eyes című projektje - melynek címe a Google kamerájára utal - szintén a kétezres évek első évtizedében kezdődött és a mai napig tart. Mindkét tengerentúli művész a világban zajló erőszakos cselekedetekre, szociális problémákra hívja fel a figyelmünket gyűjtésükkel, de amellett, hogy műveik jelenünk társadalmi egyenlőtlenségeit tematizálják, a fotográfia kapcsán médiumbeli kérdéseket is megfogalmaznak.
Johan F. Karlsson svéd képzőművész Double Sunrise című performansz- és videoprojektjében a Google Earth repülőgépszimulátorát használta a Föld körberepüléséhez. A virtuális utazás közel 20 órán keresztül zajlott, az alkotó egy VR-headset segítségével utazott a lemásolt világban. A projekt címe arra a két napfelkeltére utal, amin az alkotó virtuálisan keresztülrepült és megtapasztalt, de a cím egyben utalás az 1943-as repülési oklevélre is, a Secret Order of The Double Sunrise-ra, melynek során az Ausztrália és Anglia között repülő pilóták két napfelkeltét is tapasztaltak a 24 órán keresztül tartó, megszakítás nélkül zajló repülőút során.
„A Double Sunrise-ban a testem a térben delokalizálva arra vállalkozik, hogy az elmém számára szabad sodródást engedjen egy olyan, kizárólag virtuális képekből álló kiberkörnyezetben, amelyet tájékozódási céllal hoztak létre. A performansz során annak függvényében léptem kölcsönhatásba a környezetemmel, amit látok magam körül, és ettől a helyiség lassacskán maga is térképpé alakul át. A testemet mint anyagot elhagyom, és ahogy az a képekre és a mozgásra reflexszerűen reagál, megrajzolom az utazás közben megtapasztalt horizontokat.”
