Felhőtanulmányok a tudomány és az esztétika keresztmetszetében – interjú Helmut Völterrel

Helmut Völter, német képzőművész és tervezőgrafikus Berlinben él és dolgozik. Kutatáson alapuló munkái gyakran támaszkodnak talált képekre vagy archív anyagokra. Munkamódszeréről és a felhők fényképezése iránti érdeklődéséről beszélgettünk, illetve a The Movements of Clouds around Mount Fuji (A felhők mozgása a Fudzsi körül) című projektjéről, amely a Mai Manó Ház PaperLab Galériájában is látható lesz az év során később.

A munkáidban gyakran használsz archív és talált képeket. Hogyan határoznád meg a művészi gyakorlatodat?

A gyakorlatom jobbára a személyes érdeklődésemből ered. Ha egy témáról többet szeretnék tudni, beleásom magam. Néha véletlenül lelek valami képre vagy témára, kutatni kezdem, próbálok többet megtudni a kontextusáról. A képek esetében az érdekel, mire használták őket eredetileg, mi volt az elsődleges jelentésük, és milyen módon lehetne ma őket felhasználni. A munkáimban gyakran vegyítem egy képnek ezt a két aspektusát: mit jelentett, amikor létrehozták, és mire lehet ma használni?

A kategorizálás és a válogatás kulcselemei a projektjeidnek. Hogyan jelent meg ez a szemlélet a munkádban?

Engem az ellentmondások érdekelnek. Egyfelől egy kép mindig ellenáll a kategorizálásnak – mindig több, mint a vizuális tartalma –, másfelől viszont hasznos a dolgokat kategorizálni. Egy felhőt például azzal a szándékkal fényképezhettek le, hogy bemutassanak egy bizonyos felhőképződményt. Mivel a felhők tudományos osztályozása többször változott az idők során, lehet, hogy egy bizonyos kategória csak pár évig létezett, de az is lehet, hogy sohasem vált hivatalos kategóriává, és csak javaslat maradt egy tudós részéről. Ellentmondás feszül a kép mint feltételezett tudományos bizonyíték és a története között, amelyben egy megbukott vagy elfeledett elmélet dokumentuma. Ha felhők fényképeiről van szó, bizonytalan körvonalaik és a végtelen formavariációk egyébként is ellenállnak a tudományos osztályozásnak. A sok-sok latin név, amelyet kaptak, meglehetősen költői kreálmányok, amelyek egy mögöttes rendszerről árulkodnak.

A műveid kimondottan szemlélődők, lassú tempójúak. Milyen a viszonyod az időhöz, ha művészeti munka létrehozásáról van szó?

Nem csak művész vagyok, hanem tervezőgrafikus és tanár is, úgyhogy mindenekelőtt meg kell találnom az időt, amelyet a saját munkáimra fordíthatok. De ettől függetlenül mindig sok időre van szükség a kutatáshoz vagy egy könyv megtervezéséhez. Igyekszem a részleteket illetően pontos lenni, mert nagyon fontosak, ezek jelentik a projektjeim magját. Ha a részletek nem stimmelnek, az egészről nem érzem, hogy rendben lenne.

A fő médiumod a fotókönyv. Mi volt az első projekt, amely művészkönyv alakját öltötte?

A diplomamunkám, ami a városi virágokról szólt, és aminek Handbuch der wildwachsenden Großstandpflanzen (A város vadon élő virágjainak kézikönyve) volt a címe. Ez volt a záróprojektem a lipcsei Hochschule für Grafik und Buchkunston (HGB). Nem volt kötelező diplomamunkaként könyvet létrehozni, de mi így tettünk pár évfolyamtársammal. Könyvkészítés közben sokat tanul az ember a grafikai tervezésről, arról, hogyan lehet egy könyv témáját megtalálni, a tartalmat létrehozni. A diplomamunka után már tudatosabban készültek a fotókönyvek. Az is érdekel, hogyan lehet ugyanabból az anyagból kiállítást létrehozni. A Handbuch... megjelenése után nem sokkal meghívtak, hogy vegyek részt egy, a kertekről és a vadonról szóló kiállításon. Egy nagy üvegszekrényt rendeztem be, ahol a könyv mellett ott voltak a készítése során forrásként vagy inspirációként használt képek, szövegek és tárgyak. Egy másik kiállításon a könyv másik aspektusára koncentráltam, a városokban gyakran megtalálható „idegen” növényfajok jelenlétére. A könyv az elsődleges médiumom, de szívesen élek az installációk adta lehetőséggel, azzal, hogy ugyanannak a témának más vetületeit világítsam meg.

Két másik könyved is a felhőkről szól. Hogyan akadtál a felhőképek témájára?

A Lipcsei Egyetem meteorológiai könyvtárában találtam egy nagyon érdekes könyvet. A Nemzetközi felhőatlaszról van szó, amit a Meteorológiai Világszervezet adott ki 1956-ban, Genfben. Ez a hivatalos útmutató a felhők osztályozásához, tudósok és meteorológiai megfigyelők számára készült. Egy tudományos könyvben rendszerint a szöveg dominál, ám ez esetben a képek fontosabbak, és fantasztikus képekről van szó. Képtelenség lett volna szöveges formában visszaadni a vizuális tartalmat; az ilyesfajta információ csak fotográfiákkal ragadható meg. Miután rátaláltam az Atlaszra, elkezdtem a felhőfotózás történetét kutatni.

Ki volt Masanao Abe? Mit kell tudni a fizikus munkásságáról?

Akkor találkoztam a munkásságával, amikor a Cloud Studies (Felhőtanulmányok) című könyvemen dolgoztam. Felhőtudósokat kerestem a kutatási projekt számára, Masanao Abe munkáját pedig nagyon figyelemreméltónak találtam. Fényképeket és sztereófotókat készített, sőt, rövid filmeket is forgatott egy nagyon különleges helyszínen, a Fudzsi-hegy lábánál, közel tizenöt éven át. Abét az 1930-as évek tudományos közössége jól ismerte, de 1966-ban bekövetkezett halála után a munkássága jórészt feledésbe merült. Megkerestem a Japán Meteorológiai Ügynökséget, hogy további anyagokat kérjek tőlük. Történetesen tudták, hogyan érhetem el Abe családját, akik minden, a tudományos munkásságával kapcsolatos dokumentumot megőriztek. Örültek és méltányolták az érdeklődésemet a nagyapjuk munkája iránt, és meg is hívtak Tokióba, hogy ássam magam bele az archívumba. Rejtett archívum volt, a kertben álló külön kis épületben tartották. Abe közeli rokonain kívül senki sem tudott a létezéséről.

Mi történt a hagyatékával, hol őrzik most?

Abe minden anyaga az Intermediatheque-hez került, ami a Tokiói Egyetem Múzeumának része. Nagyon örültek Abe hagyatékának, mivel a munkássága a tudomány és a művészet találkozásánál helyezkedik el. Rendeztek belőle kiállítást, és egy könyvet is kiadtak. Jelenleg a nagyközönségnek való bemutatásán dolgoznak.

Ezen a kutatáson alapul a fotókönyved, The Movement of Clouds around Mount Fuji (A felhők mozgása a Fudzsi körül), mely több részből áll. Hogyan épül fel a könyv?

Amikor dolgozni kezdtem a könyvön, azt gondoltam, nagyon egyszerű lesz, mert a fő célom a képek bemutatása volt. Ahogy mélyebbre merültem a részletekbe, kiderült, hogy nagyon komplex anyagról van szó. Szerettem volna megmutatni a különféle aspektusait: a tudományos részét – a meteorológiát, a fizikát, a megfigyelési technikákat –, de az esztétikai, kulturális, történelmi és politikai vonatkozásait is. Csak egy példa: a Fudzsi képe régóta fontos a japán kultúrában, de Abe kutatásainak idején, 1926 és 1941 között nacionalista jelkép is lett, egy háborút vívó nemzet jelképe, amit vadászgépekre festettek fel. Bár Abe egyedül tudományos indítékokkal magyarázta, miért a Fudzsit választotta, a képei sosem voltak tisztán tudományosak, mindig voltak további rétegeik.

A könyv fő részét a Fudzsiról készült 102 kép teszi ki, utalva Hokuszaira, akinek A Fudzsi száz látképe című művében szintén 102 kép található. Ezt egy Terepnapló című rész követi, amelyben nagyformátumú fényképek láthatók, amelyeket Abe arra használt, hogy egy-egy elkészült kép kontaktját kombinálja egy rajzzal, a kép készítésének idejével és meteorológiai adatokkal. Gyönyörű tárgyak ezek a művészet és a tudomány határterületéről. A harmadik rész a filmekből vett állóképeket tartalmaz, amelyek Muybridge sorozataihoz hasonló képsorokként vannak reprodukálva. A könyv írott része Sadie Plant esszéjével kezdődik, és vannak szövegek, amiket én írtam. Nem akartam valamilyen következtetést levonni, vagy felcímkézni Abe munkáját. Egyetlen gondolatmenet helyett különféle lehetőségeket akartam felmutatni a kutatásai megértésére. Van persze a meteorológiai háttér, de az egyik szöveg például arról szól, mennyire szerette Abe a filmet. Az én szememben az ő felhőtanulmányai tökéletesen elegyítik a tudományos kutatást azzal az igényével, hogy esztétikailag lenyűgöző fotókat és filmeket készítsen a felhőkről.