A lebomló tér topográfiája

A TOBE Gallery kiállítása ősbemutatónak tekinthető, hiszen a galériában immár másodszor kiállító brazil fotósnak, Bruno Veigának a legfrissebb sorozatát, a még sehol, saját honlapján sem publikált Cidades Dispersas-t prezentálja. Az építészeti, konstruktivista ihletésű, igen érzékenyen és szellemesen, részben különböző méretű, vastagságú kartonlapokra kasírozott, ezért egy folyamatban lévő építészeti projektre, annak munkaanyagára, vázlataira is emlékeztető, pasztell színvilágú fotók különös, az építés különböző fázisaiban lévő vagy éppen abban megrekedt tereket, tájat jelenítenek meg.

Bruno Veiga anyagát tárgyilagos, leíró címe értelmezi, amely magyarul szétszórt, disszeminált városokat jelent. A szétszórt várost (dispersed vagy scattered city a nemzetközi építészeti terminológiában) az urbanisztikában annak ellentétével, a kompakt várossal együtt érthetjük meg a legjobban. A kompakt város, az a klasszikusnak is tekinthető városi élettér, amelyben a munka és az élet helyszínei nincsenek egymástól túl nagy távolságra, és összekötik őket a különböző közösségi terek, utcák, boltok, továbbá a tömegközlekedés hálózata, azaz egy relatíve sűrű és komplex városi infrastruktúrát, vérkeringést alkotnak.

Ez a struktúra mára inkább a nagyvárosok központi magjára jellemző, ahogy haladunk a határok, a város széle felé, a fragmentáció, a polarizáltság, az integráció hiánya lesz egyre jellemzőbb. Szétesik, vagy inkább fokozatosan lebomlik egy élettel teli összefüggésrendszer, hálózat. A sűrű teret egyre nagyobb hiányok, funkció nélküli, üres terek szabdalják fel, ezek között szóródnak szét a jellemzően, kevésbé tehetősek által lakta, alacsony minőségű, előre gyártott elemekből összetákolt lakóépületek. A tömegközlekedés hálózata felszakadozik, elvékonyodik, sok esetben el sem ér odáig. A lakóépületeken kívül csak ipari vagy logisztikai komplexumok, azaz a munka, ugyancsak alacsony minőségben, látható ideiglenességgel felhúzott épületei burjánzanak a térben. Az alacsony sűrűségű fragmentált táj, amelyet a piaci racionalitás diktátuma hoz létre, hosszú távon kevéssé fenntartható és ökológiailag csak negatív jelzőkkel jellemezhető, hiszen az egész az autóközlekedésen alapul. A szabdalt és kietlen térben autóval lehet eljutni bárhová, a munka, a bevásárlás vagy éppen a kikapcsolódás helyszíneire. Ez a térszerkezet a globális digitális kapitalizmus kivetülése, amely nem számol a piacilag nem értékelhető, így irracionálisnak, haszon nélkülinek tekintett személyes kapcsolatokkal, közösségekkel, az ezeknek teret adó és élhető helyekkel, kapcsolódásokkal.

Bruno Veiga munkája ennek a kietlen, abszurd világnak a topográfiáját nyújtja. Tájképein fragmentált, szervetlen és ezért értelmezhetetlen tereket, épületeket látunk, amelyek sem egymáshoz, sem a tájba nem illeszkednek, és láthatóan az emberi élethez sem. A képeken nem is látunk, csak egyetlen esetben egy egészen apró emberi alakot. Ezen kívül, élőlényként, csak legelésző, illetve egy gyárépület mellett sétáló teheneket. A természetes életterükben békésen táplálkozó tehenek helyett azonban, a kamerába megkövülten és értetlenül néző állatokat látunk. A háttérben pedig az egész horizontot uraló, hatalmas és félelmetes ipari komplexumot. A tehenek, akárcsak az ember, vagy az összetákolt épületek, idegenek a tájban. Kísérteties az egyik hosszabb kartoncsíkra felragasztott fotókon látható házak látványa. Hosszú percek után sem derül ki egyértelműen, ugyanazt a házat látjuk-e az épülés különböző fázisaiban, vagy pedig teljesen egyforma épületeket, amelyek így a különbözőség paródiáiként hatnak.

Veiga tárgyilagos, ám kritikus fotóin egy kísérteties, otthontalan és teljességgel ideiglenes világ, egy élettelen, de inkább életellenes élettér képeit látjuk. Egy olyan világot, amelyben nem igazán szeretnénk élni, és amelyben sajnos, valószínűleg milliók és milliók élnek, nemcsak Brazíliában, ahol a képek készültek.