Digitális apokalipszis

Zavar az n-en

Zavarba ejtő könyv. Már a címe is (minden bizonnyal szándékosan) zavart kelt. A „minden” általában szemben áll a „semmivel”. Itt viszont egymás mellé rendelődnek. Minden és semmi. Nem vagy-vagy, hanem is-is. Megelőlegezi azt a speciális esetet, amelyben a kettő egyszerre lehetséges. Az pedig túlmutat az általunk ismert földi valóságon egy olyan szférába, amelyben a descartes-i rációnak már nincs tere (és értelme sem).

Martin Burckhardt és Dirk Höfer 2015-ben jelentette meg állapotfelmérését arról, hogy miként alakítják át – vagy talán számolják fel – a digitális technikák az általunk jól ismert, a XVII. század közepétől fokozatosan és egyre meghittebben berendezett világunkat és azokat a képzeteinket, amelyekkel erről a világról rendelkezünk. A szöveg fontos lenyomata annak, milyen ambivalens a viszonyunk az úgy nevezett digitális technikákhoz, pontosabban nem is annyira a „technikákhoz”, hanem ahhoz, ahogyan azok gondolkodásunkat, az életünket, a „létet” átstrukturálják. Az alcím pedig a rettenet, azaz a démonok tartózkodásának azon helyére utal, ahol az általunk ismert eddigi világ digitálisan felszámolódik. Persze nem teljes megsemmisülésről van szó, csupán arról, hogy az, amit eddig a „világunkként” ismertünk, ebben a formájában a digitális technikák által kijelölt helyen fokozatosan érvényét veszti.

A végén a semmi

A szerzők ehhez képest egy álomszerű képpel indítanak, amely János evangéliumaként lepleződik le. Az eredeti szöveg így kezdődik: "Kezdetben volt az Ige, és az Ige Istennél volt, és Isten volt az Ige". (Magyar Bibliatársulat új fordítású Bibliája, 1990. János 1:1) Az ige helyét Burckhardtnál és Höfernél átveszi a nulla és az egy. Mint mindent megelőző, mindenek előtt létező, amely a (keresztény) istenben ölt alakot. Eszerint a nulla és az egy jelenti az életet, amely elhozza a fényt, amellyel az ember nem tud mit kezdeni, mert nem éri fel ésszel. Így nem érheti fel ésszel szerzőink szerint ezek jelentőségét sem, pedig ők a mindenható, a mindenhol jelenvaló, a mindent meghatározó, ami mindennek a kiinduló- és egyúttal végpontja, az egyetlen lehetséges vonatkozási és hivatkozási pont, amelyből minden fakad, és amely felé minden tart. Ez az alaphelyzet, ahonnan kiindulva leírják az elektronikus eszközök és az azokon alapuló hálózatok világát, amelyeket programok irányítanak, és amelyek újjászervezik az életünket, átalakítják gondolkodásunkat.

Almási Miklós Mozgó Világban megjelent írásának a címében az összes ilyen új technikára vonatkoztatható, legfontosabb kérdést teszi fel: ki és miért tart tőlük. Ez a kérdésfeltevés ugyanakkor sugall egy másikat is: megalapozott és jogos-e ez a tartózkodás (vagy inkább félelem). Az ilyen kérdések azt sejtetik, hogy ezek mögött az eszközök mögött olyan erők/hatalmak rejlenek, amelyek az eszközben manifesztálódnak, a félelem oka tehát valójában ez a hatalom, amely ellenőrizhetetlen, uralhatatlan. Pedig Vilém Flusser lényeglátón bemutatta, hogy ezek mögött a technikák (apparátusok) mögött nem rejtőznek démonikus hatalmak, nem egy „világösszeesküvés” (pontosabban világ elleni összeesküvés) látható mozzanatai, hanem átvitt értelemben természetes folyamatok eredményei, velejárói, elemei, amely technikáknak (az ókortól napjainkig) az a sajátossága („természete”), hogy egy egyszerűbb összeállításból kiindulva egyre bonyolultabbá válnak a működtető használók (úgy is mint user) és a technikát megtestesítő eszközök között működő visszacsatolási mechanizmusok (a hálózati kommunikáció elméletében feedback loops) következtében. Ebből következik, hogy user nélkül nincsen technikai apparátus (itt még csak eszköz, berendezés). Tehát, bár a szerzők felvetése szerint a digitalizáció eredménye a semmi lenne (vagy legalábbis a jelenlegi világunk „megsemmisítése”, vagy inkább „semmítése”, még inkább „kisemmizése”?, de ki itt az ágens, az aktor?), a kérdés, hogy valóban képesek-e az a apparátusok az ember ilyen jellegű kiiktatására, amelytől a szerzők (is) rettegnek, amely tett egyúttal talán az apparátusok végét is jelentené, és akkor ténylegesen csak a semmi marad-e, legalábbis az ember ma ismert „világából” (annak a Heidegger által előnyben részesített jelentésében). Ez a katasztrófaszcenárió Burckhardt és Höfer szerint, ha nem is a teljes fizikai megsemmisüléshez vezet, mégiscsak a létező egy olyan elrendeződéséhez, amelyben ami fontos, nem kézzelfogható, „virtuális”, minden más, bár szükséges, csak maradék.

A rosszkedv sokadik hatványa

Mi ebben az újdonság, kérdezhetnénk. A kultúrpesszimizmus, amely abból fakad, ahogyan az ember életét egyre inkább eluralják a különféle gépi technikák és meghatározzák tevékenységét, átalakítják a másokhoz fűződő kapcsolatát, legalább olyan régi, mint az első ipari forradalom. A múlt század elején egy euforikus XIX. századi rohamos technikai fejlődés után, részben annak eredményeképpen ez a pesszimista viszony a technikához és az általa meghatározott világhoz ismét inspiráló forrása volt sok remek irodalmi és filozófiai munkának. Burckhardt és Höfer könyve ehhez az irányhoz kapcsolódik.

Egy újabb „rosszkedvű” időszak után, a számítógép segítéségével megteremthető virtuális világok és az internet megjelenése kiváltotta hit egy egalitárius, mindenki számára előnyöket hordozó, a világ „megjavítását” lehetővé tevő, komplex rendszerben viszonylag hamar tovatűnt. Már az 1990-es évek közepétől egyre határozottabban és hallhatóbban jelent meg az a kritikai hang (pl. Carmen Hermosilloé, a Pandora’s Vox szerzőjéé, aki már ekkor a digitális jelenléten keresztül az identitás és a figyelem áruvá válásáról beszél, és maga utal a spektákulum szó használatával Debord alig két évtizeddel korábban publikált írására, épp kb. egy-két évvel Debord halálát követően), amely eleinte csak túlzottnak tartotta ezt az optimista hozzáállást, majd fokozatosan eltolva a fő hangsúlyokat, káros, romboló, pusztító erejéről kezdett szólni.

Burckhardt és Höfer tulajdonképpen ennek a „rombolásnak” színtereit és eredményét sorolja föl: mindennek a „hibridizálódását (megoszlását egy fizikai entitás és az attól egyelőre elválaszthatatlan „adattest” között), a gazdaság működésének átlényegülését (pl. a „figyelem ökonómiája, a „munka” természetének megváltozása), a látszatelvűséget (bár más értelemben mint egykor Baudrillard, mivel az interfészek, úgy is mint „tükrök” mögött fizikai létezők ugyan nincsenek, de valami, a „kód”, azért igen), az identitás kompozitummá válását (aminek alapja a tetszésnyilvánítások irányította algoritmus működése), a fizikai kiterjedéssel rendelkező dolgokhoz való ragaszkodást (amelyeket egyre inkább programok hoznak létre), a felelősségvállalás „szétterülését”, végső soron ellényegtelenedését (mivel minden döntés egy folyamat része, így csupán kvantikus), a történeti tudat eltompulását (a múlt tarka „játszótérré” válik, ahol minden és annak az ellentéte is lehetséges), illetve a társadalom formálásának lehetetlenségét (mert annak optimalizálását programok hajtják végre a felhasználók által generált adatokra alapozva, ez volt a vágya a XX. századi gazdasági döntéshozóknak, akik a kapitalizmus válságainak elkerülésére igyekeztek többek között a számítógépes rendszerek segítségével kiküszöbölni az egyéni döntésekből fakadó hibák lehetőségét).

A legjelentősebb változás, amely a nyugati kultúra, azon belül a tudományos gondolkodás jövőjét meghatározhatja, mégis a „reprezentáció” felszámolása, ami a kötet szerzői szerint Boole szándékának a lényege. A reprezentáció viszont a megismerés, a tudás és a valóság különféle módokon felfogott viszonyait jelöli (pl. Hans Jörg Sandkühler). Ha tehát Boole képletét (x=xⁿ, ahol x lehet nulla vagy egy, n pedig egy tetszőleges pozitív egész szám) vesszük alapul, követve a szerzők logikáját, akkor valójában ezek a viszonyok nem lesznek többé megjeleníthetők, illetve indifferenssé válnak, mivel a jel, amely nem vonatkozik konkrétan semmire, bármire vonatkozhat. „Boole fő hozzájárulása a témához, vagyis tanulmánya a logikai műveletek és kijelentések tisztán szimbolikus formává redukálásáról, amelyben a logikai következtetések a feltevések (hipotézisek) pusztán matematikai következményeivé válnának,” írja Desmond MacHale The Life and Work of George Boole című könyvében. A reprezentáció, mint viszonyrendszer lényegtelenné válik, így az is, ami igazolhatóan megtörtént cselekvés, tett, szemben azzal, ami tiszta adat (faktum helyett dátum, ahogy a szerzők fogalmaznak). Az anyag (és az anyagi világ) tehát az adat egy kiegészítése, tetszőleges kifejeződése lesz (Flussernél pl. a technikai kép, mint ennek egy „ősformája”).

Ezer év vagy mindörökké

A könyv utolsó fejezetének elején a szerzők végül felvállalják azt, amire a szöveg elején csak utalnak, hogy könyvükben vallási metaforákat használnak, bár ezzel nem akarnak preferenciákat jelképezni. Azért döntenek így, mert szerintük a digitális világ kiliasztikus, illetve apokaliptikus képzeteket hív meg. Arról nem szólnak, hogy a virtuális világ digitális alapú megteremtésének vágya eleve abból a hitből táplálkozott, hogy egy ilyen, a földi világ „javíthatatlan” valóságával szemben a mindenki számára hozzáférhető egyenlő lehetőségeket, a szabadságot és a „lelki békét” biztosítja majd, azaz megvalósulhat a szabadság, az egyenlőség és a testvériség egy szó szerint utópikus változata. A múlt század hetvenes éveinek végén, amikor a belépés lehetősége egy virtuális világba egyre inkább közel került a hétköznapi emberhez, elsősorban is egy újfajta megváltás lehetőségét várták, amely felszabadítja az egyént a fizikai valóság kötöttségei, kényszerei, determináltsága alól. A „világ mint kényszerítő realitás felszámolásának” lehetősége teremtette meg azokat a várakozásokat és reményeket, amelyek ösztönözték a digitalizáció mindenre kiható keresztülvitelét.

János evangéliuma, amelyre a szöveg elején utalnak, tovább folytatódik. Megjelent egy ember, akit Isten küldött, akinek a neve János. Ő tanúként jött, hogy bizonyságot tegyen a világosságról, és hogy mindenki higgyen általa. Nem ő volt a világosság, de a világosságról kellett bizonyságot tennie. (Magyar Bibliatársulat új fordítású Bibliája, 1990. János 1:1) Burckhardt és Höfer végső soron magukra osztják ezt a szerepet. Maguknak szánják a nem túl örömteli hír közlésének lehetőségét, amelyben a világosságról, azaz a nulla és az egy mibenlétéről tesznek tanúbizonyságot. Ezzel együtt előrevetítik saját vállalkozásuk kudarcát, hisz az emberek nem értik, vagy inkább elutasítják azt a tudást, amelyet felkínálnak nekik. Mert bár a nulla és az egy, amely mindent megalapoz és meghatároz a jövőben, mi magunk (az emberek) vágyakozunk általuk arra a világra, amelytől a megváltást reméljük. A Black Mirror című tv-sorozat egyik részének írója és rendezője jobban ráérez ennek a vágynak a lényegére. Náluk ugyan még csak a haldoklók számára opció az „öröklét”, amely „semmivé” teszi a halált (annak hagyományos értelmében), de titokban (vagy nem is annyira) mindenki vágyik arra, hogy már itt a fizikai világban megvalósuljon számára ez a paradicsom a „virtuális valóság” segítségével, még annak árán is, hogy abban már nem egy fizikai testtel bíró individualitásként létezünk, hanem puszta adatsorként.