Szép, új világ?

Az emlékévekre, jubileumokra készülő kiállítások és programok jelenthetnek könnyebbséget is a szervezőknek, hiszen adott a téma és a feladat, megvannak a kötelező elemek. Ha belegondolunk a legtöbb iskolai ünnepséget a Himnusz és a Szózat keretezi, ennél fogva az lesz a döntő, hogy a köztes részt mivel töltik ki az aktuális alkotók. Így a Capa Központ rendszerváltásra reflektáló kiállításán is a fő kérdés, hogy mi csendül még fel az ismerős dallamok mellett.

Nem árulok zsákbamacskát: én magam nem éltem át a rendszerváltást, nem sokkal születésem előtt zajlott a magyar történelem ezen szakasza, de épp ezért csak évekkel később, forrásokból, történelemórákon értesültem Nagy Imre újratemetéséről, a szovjet katonák kivonulásáról, stb. Így sajnos elmarad annak lehetősége, hogy a saját, személyes élményeimmel és emlékeimmel vessem össze a kiállításokon látottakat, viszont „szűz” szemmel tudom elmondani, hogy milyennek is tűnik ez, az eufória fogalmával összefogott tárlat.

A kiállításon egyszerre láthatunk ikonikus sajtófotókat, szociofotó sorozatokat és képzőművészeti alkotásokat, illetve azok dokumentációját. Vannak olyan kötelező, médiatörténeti jelentőségű művek, amelyeknek egyszerűen szerepelnie kell egy a rendszerváltással foglalkozó, és azt – intézményből adódóan – főképp a fotó felől megközelítő kiállításon. Gondolok itt Szigeti Tamás Dupla V-jére, amelyen a frissen köztársasági elnökké választott Göncz Árpádot látjuk, aki már-már diadalittasan magasba emelt karokkal, két győzelmi jelet formáz, vagy Orosz István “Tovarisi, konyec!” néven ismertté vált grafikai munkája, amely már a rendszerváltást megelőző években elkezdett beszivárogni az ellenzéki megmozdulások vizuális eszköztárába.

Fontos elmondani, hogy a kiállítás nem a szűken vett politikai történesekre koncentrál, nincsenek felülreprezentálva a politikusok és a politikai szereplők, a kiállítás, ha nem is a teljesen magyar társadalomból merít, de pluralizálja a rendszerint szűk körre irányuló emlékezet fókuszát. A kurátor, Mucsi Emese szavaival élve egy „rendszerváltás-antológia” az, amely a látogatót fogadja. A kiállítás talán ezért is kezdődik Hámos Gusztáv A híradó hatalma című, önmagában is gyűjteménynek ható videómunkájával, amely a rendszerváltás időszakának híradóiból összevágott anyagot az által mozdítja ki a bel- és külpolitikai események egyszerű zanzájából, hogy egy kispolgári térben ülő idős hölgy által egy látszólag narratív keretbe helyezi. Ebben a keretben pedig a beszélő doboz passzív befogadójával is találkozunk, nem csupán a világtörténelmi eseményekkel, amelyeket hősünk rezzenéstelen arccal néz végig.

A kiállítás – kissé kötelező módon – kitér szociofotó sorozatokra is, amelyek bár egy egész különálló teret betöltenek, de mennyiségük nincs arányban azzal, amennyire építik és tágítják a kiállítást. Áttekintve a kiállításon könyv formátumban lapozható Szebeni András – Esterházy Péter közös szerzőséggel jegyzett Vajszínű árnyalat sorozata, talán önmagában ennek a segítségével is bemutatható lett volna az időszak megannyi szociológiai és történeti szempontból érdekes momentuma. Ugyanakkor néhány sorozat esetében – gondolok itt Benkő Imre Acélmű vagy Szilágyi Lenke Románia 1989 - Szilveszter 1989 sorozataira – kissé túlnyújtózásnak érzem, hogy ezek is bekerültek a kiállítás anyagába, mintha ezek valójában már egy-két lépéssel távolabb lennének a többi mű által kijelölt fókuszponttól.

Ez a fókuszpont pedig nem lenne más, mint a kiállítás címében is jelzett eufória, amely jó eséllyel Nagy Piroska, kiállításon is látható sorozatának címéből (Az eufória évei) lett kölcsönözve. Ez köszön vissza a már említett Göncz-portrén, és ez látszik a kiállításon megjelenő képzőművészeti munkákon vagy épp azok dokumentációs fotóin. Gondolhatunk itt olyan ma már elképzelhetetlen köztéri beavatkozásokra, mint Szentjóby Tamástól a Szabadság lelkének szobra, amelyben a Gellért-hegyi Szabadság-szobrot változtatta egyfajta óriási szellemalakká vagy épp Lakner Antal Irányok című munkájára, amely során az IDEÁT/ODAÁT szópárt helyezte el az Erzsébet híd két pilonjának gerendáján. Próbáljuk meg elképzelni, hogy a jelenben ilyen léptékű és láthatóságú művészeti, kritikai projektek jelennek meg a köztérben, nem valamilyen gerilla akcióként – mint például a Greenpeace azon akciója, amikor gázmaszkkal vértezték fel a Szabadság-szobrot – hanem támogatott, művészeti projektként. (A 2000-es évek elején Sugár Jánosnak még sikerült párszor kihelyeznie elnézést tábláját a köztérben, de azóta már sok víz lefolyt a Dunán.)

Mai szemmel nézve ugyanilyen meglepőnek tűnhet a művészeti gyakorlat és a politikai emlékezet szoros kollaborációja. (Gálánsan tekintsünk el a jelenleg a köztereken tomboló, részben pénznyelőként működő emlékműláztól, a minden kisközségben felállított Szentkorona-szobroktól és Trianon-emlékművektől.) A kiállítás is bemutatja ennek a nem propagandisztikus együttműködésnek két kimagasló teljesítményét a rendszerváltás környékéről. Az egyik a Nagy Imre és mártírtársainak újratemetése, pontosabban annak építészeti, szcenikai elemeinek megtervezése, amely Bachman Gáborhoz és a nemrég elhunyt Rajk Lászlóhoz köthető, valamint a 301-es parcellához készült emlékmű, amely Jovánovics György munkája.

Egy munkát emelnék még ki, azt is legfőképp a szerző személye és egy korábbi, a Capa Központban megrendezett kiállításban való érintettsége kapcsán. Ez Forgács Péter projektje lenne, amelyben a részben általa létrehozott Privát Fotó és Film Alapítvány anyagát mutatja be egy videómunkán és kiállított szerelvényeken keresztül. Amiért az alkotó személye különösen érdekes lehet számunkra, az a Jelentés kiállítás, amely 2015 végén nyílt az akkor már Ernst Múzeumból lett Capa Központban és nevezhetjük egyfajta legitimációs kiállításnak is, mivel ezt megelőzően még éles bírálat tárgyát képezte az Ernst Múzeum lényegében megszüntetése és a jelenlegi intézmény létrehozása. (A Jelentés kiállítás kurátora, akkor még független kurátorként szintén Mucsi Emese volt.) Amiért eszembe jutott a kiállítás, az Forgács személye és az ott bemutatott kutatása, amely édesanyja besúgói múltját vizsgálta és az, hogy az ilyen mai napig fel nem dolgozott privát és közös terhek és traumák (ügynökakták, privatizálás, a politikai elit átmentése, stb.) miként erodálták majd annullálták azt az eufóriát, amely a kiállított fotókon, hol csupán megcsillan, néhol viszont egyenesen sugárzik. „Tetszettek volna forradalmat csinálni” – mondta Antall József, akivel kapcsolatban sokunknak pusztán a Kacsamesék megszakítása az egyetlen valós emlékünk.

A kiállítás megemelt figyelmet követel, mivel kissé nagy mennyiségű magyarázó és kontextualizáló szöveggel dolgozik, de alapvetően erős, informatív és sokrétű anyagot mutat be. Ez a sokrétűség – ahogy írtam is – az explicite szociofotó szekcióban kissé ki is lép a keretekből. Hatalmas edukációs potenciál van ebben az anyagban és a művekhez írt, helyenként egészen személyes hangvételű visszaemlékezésekben is, bízom benne, hogy sok iskolai csoport láthatja, és hogy megfelelő támogatást kapnak a kiállítás befogadásához és értelmezéséhez.

Ha már emlékév volt, akkor mindenféle részrehajló televíziós és rádióspotok helyett ezt az anyagot vagy ennek egy szűkebb változatát lett volna érdemes körbevinni az országban. Turnéztatni akár a nyári fesztiválokon, ahelyett, ahogy a mindannyiunk által ismert módokon tették ezt az emlékezetpolitika jelenlegi felkentjei. Mivel a Szentjóby által a Gellért-hegyre biggyesztett szellem még pont ugyanúgy felettünk és mögöttünk lebeg.