Menü

“Ezen a területen nem lehet kapkodva létezni” – interjú Esther Horvathtal

20 • 05 • 20Barta Edit

0103

Esther Horvath: From the serie Polarnight 25/24, 2019 © Esther Horvath / Alfred Wegener Institut

0103

Esther Horvath egy helikopteres bevetés előtt, 2017. augusztus 30-án

B.E.

Április közepén átadták a World Press Photo díjait, környezet kategóriában a magyar fotográfusnak, Esther Horvathnak ítélték a kategória első díját. A jelenleg Brémában élő fotós az Északi-sarkvidék környezeti változásait dokumentálja évek óta, így számos kutatóexpedíción vett részt az utóbbi öt évben. Szívügye a klímaváltozás és a környezetvédelem, nem mellesleg első magyar nőként került a World Press Photo díjazottak sorába.

Az Északi-sarkvidék jégtakarójának változásait vizsgáló német Mosaic-expedíció hivatalos fotósa vagy. Hogyan kerültél a kutatóprogramba?

E.H.

2015-ben volt az első expedíció, amin részt vettem. Egy amerikai újság, az Audubon magazin számára készítettem egy anyagot. Ezután nem sokkal hallottam a Mosaic-expedícióról, és azonnal tudtam, hogy szeretnék részt venni a programban. 2018 óta dolgozom az Alfred Wegener Institutban, és az ő vezetésük alatt folyik a Mosaic-expedíció. Így a munkakörömből adódóan vehettem részt az expedícióban.

B.E.

Mi az, ami annyira megfogott téged a sarkvidékben, hogy az elmúlt 5 éved ennek szentelted?

E.H.

Amikor 2015-ben részt vettem az első úton, két dolgot éreztem nagyon erősen. Egyrészt elvarázsolt a táj szépsége, törékenysége. Emlékszem, hogy a kéthetes út során minden éjjel hajnali egy és négy óra között a hajó hídján álltam, és figyeltem, ahogy mozog a jég, illetve a víz, az ég és a jég színe folyamatosan változik. Lenyűgözött, hogy mennyire változékony ez a táj, minden pillanatban más és más. Amit ma látsz, az holnap már nem lesz ott, mert a jég folyamatosan áramlik. A másik, hogy az Északi-sarkvidék a világnak az a része, ami a legnagyobb környezeti változáson megy keresztül a globális felmelegedés hatására. E két okból éreztem úgy, hogy ennek a tájnak szeretném szentelni a fotográfiai munkásságom.

0103

Esther Horvath: North-Greenland, from the serie Melting Arctic Ocean, 2019 © Esther Horvath / Alfred Wegener Institut

0103

Esther Horvath: From the serie Changing Arctic, 2015 © Esther Horvath

0103

Esther Horvath: From the serie Changing Arctic, 2015 © Esther Horvath

B.E.

Hogyan befolyásolta a mostani járvány a munkádat?

E.H.

Eredetileg már több mint egy hónapja a német kutatóhajón lennék, de a világban végbemenő változások miatt a mi csoportunk indulása is késik. Ennek az az oka, hogy Norvégia lezárta a határait, mi pedig onnan indultunk volna. Sok a bizonytalanság, ami biztos, hogy az expedíció május 18-án elindul, én viszont nem tartok velük, mert ha minden jól megy, akkor késő nyáron csatlakozom egy, a Mosaichoz kapcsolódó expedícióhoz, ami grönlandi bázissal lesz.

B.E.

Mit kezdesz most a rengeteg szabadidővel?

E.H.

A World Press-díj miatt rengeteg lett a megkeresésem, nagyon sok lehetőség érkezett az utóbbi hetekben, másrészt a Mosaic-expedícióról szóló könyvön dolgozom, ami októberben jelenik majd meg a Prestel kiadónál Németországban, Ausztriában, Svájcban, az USA-ban és Nagy-Britanniában, német és angol nyelven. Ez egy nagy fotóalbum lesz, nem is tudom, hogyan tudnék időt szánni rá, ha nem lenne a járvány.

B.E.

New Yorkban végeztél az International Center of Photography (ICP) kurzusán, Documentary and Photojournalism szakon. Miért pont ezt a képzést választottad?

E.H.

Pont tíz évvel ezelőtt, 2010-ben nyaralni voltam New Yorkban, akkor ismerkedtem meg az iskolával és a múzeummal. Már akkor is éreztem egyfajta “hívást”. Eldöntöttem, hogy megnézem, miről is szól ez. Rá fél évre ismét kimentem Amerikába, és elvégeztem egy dokumentarista fotós workshopot az ICP-ben. Kíváncsi voltam, hogy tényleg ezt szeretném-e csinálni. Amikor a workshopról hazajöttem, már nem volt kérdés. Maga a jelentkezés elég hosszú procedúra volt, portfólió, ajánlások, speciális nyelvvizsga kellett hozzá, közel egy évig tartott az egész folyamat. Mindeközben Bécsben éltem, egy nemzetközi szállítmányozási cégnél dolgoztam, rengeteget utaztam a világban, képzésekért voltam felelős. Olyan munkám volt, amit mindig is szerettem. Amikor felvettek, 32 éves voltam, két bőrönddel utaztam ki New Yorkba. Azt éreztem, hogy vagy most megteszem, vagy egész életemben bánni fogom.

Ezen a területen kapkodva nem lehet létezni, minden sokkal megfontoltabban zajlik, mert a veszély folyton ott van bármilyen területen.

0103

Esther Horvath: Polarstern in the night, from the serie Polarnight 25/24, 2019 © Esther Horvath / Alfred Wegener Institut

0103

Esther Horvath: From the serie Changing Arctic, 2015 © Esther Horvath

Szerintem csak azok élveznek egy ilyen utat, akik embereket is szeretnek fényképezni. Aki eljut ide, azért jön, mert itt akar lenni.
B.E.

A családod mit szólt a döntésedhez?

E.H.

Meglepődtek. Már csak akkor mondtam el nekik, amikor hivatalos volt, hogy felvettek. Úgy terveztem, hogy egy év múlva jövök haza, volt hazafelé szóló repülőjegyem is, de végül az egy évből hat év lett.

B.E.

Mennyi ideig tartott a képzés az ICP-n?

E.H.

A dokumentarista fotográfia képzés három szemeszterből áll, egy naptári évben zajlik.

B.E.

A diplomamunkádban a New York-i különleges tűzoltóalakulat mindennapjait fényképezted. Vonzódsz az extrém helyzetekhez, a nagy kihívásokhoz?

E.H.

Én inkább azt mondanám, hogy nagyon vonzódom az emberekhez és a történetekhez. Az, hogy extrém történetek jöttek, csak pluszban adódott. Inkább az foglalkoztatott mindig is, hogy emberekkel és azon belül csoportokkal dolgozzak együtt.

B.E.

Korábban is vágytál arra, hogy eljuss az Északi-sarkkörre?

E.H.

Most, hogy beszélgetünk, eszembe jutott egy hatéves kori emlékem, a Delta főcíme, amiben japán kutatók a Déli-sarkon, sítalpakon gyalogolnak. Emlékszem, hogy ez a kép eszméletlenül megfogott, mindig ezt a jelenetet vártam. Elképzeltem, milyen érzés lehet ott élni, kik lehetnek azok az emberek. Viszont annyira elérhetetlen dolog volt, sosem gondoltam volna, hogy egyszer eljutok oda. Mikor 2015-ben megkaptam az amerikai magazin megbízását, az egy nagy mérföldkő és óriási ajándék volt. Ahogy mondtam is, akkor, azon az úton már eldöntöttem, hogy én ezzel szeretnék foglalkozni.

0103

Esther Horvath: From the serie Polarnight 25/24, 2019 © Esther Horvath / Alfred Wegener Institut

0103

Esther Horvath: From the serie Melting Arctic Ocean, 2019 © Esther Horvath / Alfred Wegener Institut

B.E.

Milyen fotós feladatokat kell a Mosaic-expedíció során ellátnod, miből áll a munkád?

E.H.

Két feladatköröm volt. Egyrészt fotográfusként vettem részt.  Az expedíció során minden nap kint voltam legalább hét órát a jégen, de az alkotói szabadságomra volt bízva, hogy mit örökítsek meg, hogyan közelítsem meg a témát. Esténként pedig az életet és a mindennapi munkát dokumentáltam a hajón. Az expedíció a mai napig fut, a weboldalán minden nap megjelenik egy blogbejegyzés – egy fényképpel és egy sztorival –, amit szintén nekem kellett írnom. Ha különböző magazinok konkrét témákkal megkerestek, akkor azokat fotóztam. Igazából minden vizuális kérés, ami bejött a hajóra, az rajtam ment keresztül, mert fotográfus és kommunikációs menedzser is voltam.

B.E.

Hozzád mi áll közelebb, a hétköznapi élet vagy a kutatási eredmények dokumentálása?

E.H.

Mindkettő, nem is tudnék különbséget tenni a kettő között, mert mindegyik az emberekről szól.

B.E.

Hogyan tudod szétválasztani a képeket, mi az, amit az intézmény számára készítesz, mi az, amit saját részre?

E.H.

Az intézet igazából azt várja, hogy azokat a képeket hozzam, ami én vagyok. Próbálom a spektrum egészét lefedni. Készítek olyan képeket, amik a pontos kutatási folyamatokat mutatják be, mint a mérés vagy a mintagyűjtés, de a fotóim inkább az emberekre, és a munka szépségére fókuszálnak. Sokan fényképeznek a kutatók közül is, bár ezek inkább technikai képek. Én a saját stílusom hozom.

0103

Esther Horvath: From the serie Changing Arctic, 2015 © Esther Horvath

0103

Esther Horvath beszélgetésünk során megmutatta, melyik kesztyűben nem fagytak el az ujjai. Képernyőfelvétel a Skype-beszélgetésből.

B.E.

Milyen képességekre van szükséged ahhoz, hogy részt vegyél az expedíciókon?

E.H.

A fotográfusi képességeken túl az emberi tulajdonságok fontosak. Legutóbb három és fél hónapon keresztül éltünk teljes sötétségben, mínusz 45 fokban, telefon, tv, rádió nélkül, elzárva a világtól. Ez már önmagában is kihívásokkal teli közeg. Kell hozzá egyfajta elhivatottság és a táj iránt érzett szerelem. Ezenkívül nagyon fontos egy-egy ilyen úton a más emberek felé érzett nyitottság is, az emberekre való fókuszálás. Egy olyan fotós, aki többnyire egyedül dolgozik – például egy természetfotós vagy egy tájképfotós – nem biztos, hogy szívesen lenne összezárva ezekkel a kondíciókkal hónapokon át, száz emberrel. Szerintem csak azok élveznek egy ilyen utat, akik embereket is szeretnek fényképezni. Aki eljut ide, azért jön, mert itt akar lenni.

B.E.

Az expedíciók során lelassul az élet ritmusa?

E.H.

Mivel el vagyunk szakítva a világtól, más esti programok, aktivitások vannak, az emberek jobban összejönnek, közelebb kerülnek egymáshoz. És mivel folyamatosan extrém körülmények között dolgozunk, minden lassabb és körülményesebb. Ezen a területen kapkodva nem lehet létezni, minden sokkal megfontoltabban zajlik, mert a veszély folyton ott van bármilyen területen. És persze az időjárás miatt is lassabb az élet, mint a városban, a hidegen is sok múlik, mivel nagyon be vagyunk öltözve, kevésbé vagyunk fürgék és rugalmasak.

B.E.

Hogyan lehet fényképezni ebben az extrém hidegben?

E.H.

Engem a hideg egyáltalán nem zavar, az egyetlen dolog, ami problémát jelent, hogy folyton elfagynak a kezeim. De a legutóbbi utazás során kitaláltam erre egy megoldást, amit szívesen bemutatok. Régebben egy vékony, egyrétegű kesztyűvel fotóztam, és arra húztam egy másik síkesztyűt. Sajnos ez mínusz 45 fokban nem volt elég, mert a fényképezőgép fémvázán azonnal áthatol a hideg. Ehelyett kitaláltam egy másik megoldást, egy hatalmas, kétujjas kesztyűt kezdtem használni, de meg kellett tanulnom a gépet kezelni benne. Kifejlesztettem ehhez egy technikát, a fényképezőgép expógombjára ráerősítettem egy kiemelkedő dolgot, aminek a segítségével meg tudom nyomni a gombot. Általában fix gyújtótávolsággal szoktam dolgozni (24 vagy 35 mm-en), autofókusszal. De ezt a nagy kesztyűt is úgy hordom, hogy alatta egy vékony kesztyűt és kézmelegítőt is viselek.  Igazából ezt is csak az expedíció utolsó három hetében kezdtem el használni. Sok tapasztalat kellett hozzá, mire idáig eljutottam, összesen 11 úton voltam és 11-szer fagyasztottam szét a kezeimet, mire rájöttem erre a megoldásra.

0103

Esther Horvath: From the serie Polarnight 25/24, 2019 © Esther Horvath / Alfred Wegener Institut

0103

Esther Horvath díjnyertes felvétele. Polar bear mom and cub visit the ice floe and check out flags and equipment next to Polarstern vessel. October 10, 2019 © Esther Horvath

0103

Esther Horvath: Baby Giants Rescue, 2016 © Esther Horvath

B.E.

Melyik a kedvenc képed ebből az időszakból?

E.H.

Nagyon szeretem az életképeket, de azokat is, amikor már beérünk a koromsötétbe, ahol nagyon kevés fény látható.

B.E.

Milyen speciális felkészültséget igényelt tőled a munka?

E.H.

Nagyon komoly tréningeken mentünk keresztül, volt túlélő tréning, tűzoltó-tréning és jegesmedve-biztonsági tréning. Felkészítettek minket minden eshetőségre, például egy speciális medencében sötétet és vihart szimuláltak, nagy hullámokkal, hogy hogyan lehet túlélni egy hajótörést. De szinte az összes expedíció, amin részt vettem, igényelt valamilyen különleges felkészülést.

B.E.

Mesélj a díjnyertes képedről, mi a története?

E.H.

Még egészen az expedíció elején történt, amikor egy jegesmedve mama és egy jegesmedvebocs meglátogatott minket. Vacsora után volt, és már mindenki a Polarstern hajón tartózkodott. Én kimentem a fedélzetre, előreszaladtam a hajó orrába, ahonnan nagyjából 20-30 méterre voltak. Nagyon szépen lehetett látni őket a hajóról érkező fényben. Mindent végigszaglásztak, megvizsgáltak, egyáltalán nem féltek tőlünk.

B.E.

Tagja vagy az iLCP-nek (The International League of Conservation Photographers) Szerinted hogy lehet magyarra fordítani a conservation photographer kifejezést?

E.H.

Talán környezetvédő fotográfus a legmegfelelőbb kifejezés. Olyan fotográfusok, akik környezetvédelmi témákkal foglalkoznak, akik munkásságukban a környezetvédelmi témákra helyezik a hangsúlyt.

B.E.

Más környezetvédelmi projektben is részt veszel?

E.H.

Igen, négy évig követtem végig a tengeri teknősök megmentését. Ez eddig a legtöbbet publikált munkám, a képanyag rengeteg újságban és magazinban megjelent, mint a National Geographic, New York Times, The Washington Post.

B.E.

Milyen szempontok alapján válogatod a képeidet?

E.H.

Minden egyes képemnél az a fontos, hogy elmondjon egy történetet. Így is fényképezek: minden kép mögött van egy történet. Minden egyes projektben kis történetekben gondolkodom, amik együttesen elmondanak egy nagyobb történetet. Ami végül bekerül a “very best of selection”-be, az mindig egy nagyon konkrét történetet mesél el.