Fényképek a fiók mélyéről – interjú Chochol Károly fotóművésszel

„30-40 évig fényképeztem a fióknak, mert ami engem érdekelt, amit én igaznak és jónak véltem, az a kor szellemének és a hivatalos elvárásoknak nem felelt meg” – vallja Chochol Károly, aki korának legnagyobb fényképészeitől sajátította el a fotográfia rejtelmeit. Fényképei páratlan látleletet adnak a 20. század második felének valóságáról. A számos magyar és nemzetközi elismeréssel kitüntetett, 85 éves fotóművésszel régi mesterekről, a szocialista fotóeszményről beszélgettünk, és arról, milyen érzés volt végig fényképezni 1956 eseményeit.

Emlékszik az első meghatározó képi élményeire?

Családi szokás volt nálunk a képek szeretete. Az egyik bátyám, az egyik nővérem és az ő férje is látszerészek voltak. A látszerészetet abban az időben együtt tanították a fényképészettel, a testvéreim ismerték a legnagyobb művészeket, sok képpel ismerkedtem meg általuk. Ráadásul mi mindig is erősen könyv- és újságolvasó, képesújság-nézegető család voltunk, emlékszem, sokszor találkoztam gyerekként például Vadas Ernő képeivel a Tolnai Világlapja címlapjain.

Milyen családban nőtt fel?

Öten voltunk testvérek, két bátyám volt, két nővérem, én voltam a legkisebb. Édesapámnak a 13. kerületben, a Tisza utcában volt egy csónaképítő műhelye, ahol 17 segéddel dolgozott. Innen ered az angyalföldi kötődésem. Aztán édesapám áthelyezte a műhelyt a Margitszigetre, a család pedig a Belgrád rakpartra költözött, ami nekem azért is jött nagyon jól, mert egy tömbbel arrébb, a Belgrád rakpart 17. szám alatt épült újra a II. világháború után romjaiból a Budapesti Fotóklub. 13-14 éves voltam, amikor bekopogtattam hozzájuk, rövidnadrágos gyerekként, hogy fényképészetet szeretnék tanulni. Nekem nem volt elég az, hogy amit lefényképezek, az rajta van és éles, azt akartam, hogy legyen a művészethez valami kötődése.

Egy nap egyszerűen fogta magát és besétált?

Láttam, hogy sok híres fotós jár oda, ismertem őket és a képeiket. Tudtam, hogy keddenként vannak a klubnapok, én pedig fogtam magam, fölsétáltam a tetőtéri műterembe, és elmondtam, hogy 10 éves korom óta fényképezek, de nem abban akarok kimerülni, hogy lefényképezem a kutyánkat, macskánkat. Tárt karokkal fogadtak. Annyit kértek csak, hogy a biztonság kedvéért vigyek egy szülői engedélyt. A fővárosi fotóművészet összes komoly képviselője tagja volt a klubnak, az olyan idős mesterektől, mint Kerny Pista bácsi a fiatal titánokig. A fotóklub magvát azok a fotóművészek alkották, akik a harmincas években szereztek maguknak nemzetközi hírnevet: Haller Frigyes, Szöllősy Kálmán, Ramhab Gyula, Vadas Ernő, Sztály János. Kedves, barátságos, közvetlen emberek voltak, és végtelenül segítőkészek. Mindenkit szívesen fogadtak, örömmel megosztották a tudásukat, jótanácsokat adtak és kivetették maguk közül azt, aki a képkritikákat tekintve igazságtalan, vagy túl szigorú volt.

Ha jól sejtem, messze ön volt a klubban a legfiatalabb…

Igen, és ennek köszönhető, hogy legöregebbként sok mindenre emlékszem, amire más már nem emlékezhet.

Haller, Szöllősy, Vadas, Sztály… Mindannyian ötven körül jártak már akkor, s rég nemzetközi hírnévre tettek szert. Komolyan vették azt a rövidnadrágos gyereket?

Barátsággal, szeretettel és nagy jóindulattal kezeltek. Szöllősy Kálmánnal, Sztály Jánossal életre szóló barátság is kialakult. Remélem, hogy az évek alatt sikerült valamit a mestereim felé visszaadnom; Szöllősy Kálmán bácsinak például én állítottam össze a nagy kiállítását a Műcsarnokban.

Milyen volt az élet a fotóklubban?

Feledhetetlen időszaka volt az életemnek, a legjobb értelemben vett alkotóközösség volt. Akkoriban hatnaposak voltak még a munkahetek, vasárnap azonban rendszeresen jártunk fotótúrákra, valami könnyen megközelíthető helyre, Szentendrére, Pomázra, és fényképeztünk. Ez régi hagyomány volt, már a háború előtt is így működött. Vadas Ernő világhírű képe, a Libák is egy ilyen közös fotótúra alkalmával született például. Igaz, éppen emiatt támadt a kép kapcsán egy kisebb bonyodalom…

Miféle bonyodalom?

A közös kirándulásokon általában többen is lefényképezték ugyanazt a kompozíciót. Az volt a bevett szokás, hogy a klubtagok vasárnap fényképeztek, kedden, a klubnapon letette mindenki a képeit és eldöntötték, hogy az adott kompozícióból kié a legjobb kép, ő használhatta, övé lett a kép joga. Vadas viszont ezzel a képpel nem várta meg a keddet, már másnap publikálta, amiből nagy vita kerekedett. Felháborodást váltott ki, hogy megszegte a szabályokat, ráadásul a tippadó, az éceszgéber sem ő volt: egy másik fényképész, Hollán Lajos vette észre ugyanis, hogy ha a libákat lejtőnek lefelé hajtják, kitárt szárnyakkal fékeznek.

Haller Frigyestől ismerem a történetet: adtak némi borravalót a helyi libapásztor lánykának, és megkérték, hogy az egyik lejtőn háromszor-négyszer hajtsa le a libákat. A lejtővel szemben volt egy ház, annak a kerítésére ültek, az elé feküdtek a fotósok, és várták a libákat. Vadas Ernőnek már nem jutott hely, így nemes egyszerűséggel ráfeküdt Haller hátára.

Mesél róla?

Kevesen tudják például, hogy egy feltaláló társával, Titsch József okleveles gépészmérnökkel 1947-ben adtak be szabadalmat egy olyan fényképezőgépre, ami egyetlen kattintásra két filmre, egy fekete-fehérre és egy színesre készítette a képet.

Nem volt könnyű élete Vadasnak. A származása miatt a háború alatt munkaszolgálatos volt, mindenét elveszítette. 1945 után nyitott egy fényképész műtermet, amit aztán később államosítottak. Az összes negatívját és felszerelését elvitték teherautóval a Magyar Fotó Állami Vállalathoz, a Magyar Távirati Iroda elődjéhez, ahol kiborították az egészet és az ottlévők kedvükre válogathattak. Ráadásul a rendszer is folyamatosan elmarasztalta amiatt, hogy a képei nem felelnek meg szocialista elvárásoknak. Mindez súlyos lelki problémákat jelentett neki; barátja és kezelőorvosa, dr. Kunszt János is úgy vélte, hogy ezek az inzultusok okoztak számára halálos kimenetelű szívbántalmakat.

Maga a magyaros fotográfiai stílus is sok kritikát kapott, sokan azt vetették a fényképészek szemére, hogy túlzottan optimista és nagyon szép képet festenek a magyar vidékről, mindenki díszmagyarban van, templomba jövet vagy menet. A kritikusok azonban nem vették számításba az akkori lehetőségeket: hiába volt valaki jónevű fotós, volt egy polgári foglalkozása is, mondjuk a hitelbankban volt igazgatóhelyettes, így hatnapos munkahete volt, vasárnap tudott csak fényképezni. Elment hát vidékre, de nem a trágyafoltos gatyában látta a magyar parasztot, hanem csizmában, mellényben és kalapban. Elvégre vasárnap volt.

Volt olyan mestere, aki szakmailag közelebb állt önhöz, mint a többiek?

A fotóklubban minden évben indítottak egy nagyon komoly fotótanfolyamot, ami hónapokig tartott, a végén pedig írásban és képpel kellett vizsgázni. Azt a tanfolyamot, amin én részt vettem, Haller Frigyes vezette. Elkötelezett volt a fotográfia sajátos formanyelve iránt, komoly elvárásai voltak: a fotó legyen igaz, legyen tisztességes, legyen szakmailag tökéletes. Engem már akkor is azzal ugrattak, hogy te mindent meg akarsz tanulni, mindent meg is tanulsz, de csak azért, hogy utána mindent másképp csinálj. El kell ismernem, hogy igazuk volt. 30-40 évig fényképeztem később a fióknak, mert ami engem érdekelt, amit én igaznak és jónak véltem, az a kor szellemének és a hivatalos elvárásoknak nem felelt meg.

Mik voltak a szocializmusban az elvárások?

A munka világának kellett a középpontban állnia, ami azért volt nagyon álságos, mert ugyanakkor, ha megláttak valakit fényképezőgéppel egy gyár előtt, azonnal el is vitte a rendőr. Elképzelhetetlen volt, hogy valaki fogja magát és bemegy a Csepel Vas- és Fémművekbe, hogy jó napot kívánok, fényképezni szeretnék. Szállóige volt közöttünk, hogy az Andrássy út 60-nak külön bejárata van az Aradi utcában a művészek számára. Ha valaki az ötvenes évek elején lefényképezett egy pályaudvart, rögtön bevitték, előhívták a képet, majd jó esetben súlyos dörgedelmek közepette elengedték.

A képei számos nemzetközi kiállításon feltűntek már az ötvenes évek első felében. Könnyű volt ezeken részt venni?

Ellenkezőleg. Minden nemzetközi kiállítás előtt be kellett vinni az adott képet a Művelődési Minisztériumba, ahol egy Pusztai Gabriella nevű hölgy nézte meg őket. Ha úgy értelmezte, hogy a fénykép nem árt a szocialista szellemnek, ráírta a sarkára, hogy kiküldhető, dátumozta és aláírta. Ezek után ezzel az aláírt képpel el kellett menni a vámhivatalba, kitölteni egy kétoldalas zöld nyomtatványt, majd ha a vámhivatal is aláírta, lehetett menni a képpel és a papírokkal a postára.

Gimnáziumba jártam még, amikor elkezdtem rendszeresen részt venni ezeken a kiállításokon, így általában édesanyámat kértem meg, hogy vigye be a minisztériumba a képeket jóváhagyásra, hiszen én délelőttönként iskolában voltam. Pusztai Gabriella minden alkalommal megüzente általa, hogy ne tájképet, aktot, portrét fényképezzek, hanem munkát, gyárat, dolgozót.

Több évtizedig fotózott a fióknak. Milyen képek voltak ezek?

Egy-egy fotótúrán engem általában más érdekelt, mint a többséget. Nem azt fényképeztem, hogy három kislány egy pipacsmezőn egy nagy pöttyös labdával játszik, jobban érdekeltek például a budaörsi barlanglakások, és hogy miféle emberek élnek ott. A kislányos kép megjelenhetett a korabeli lapokban, a budaörsi barlanglakásokból botrány lett. Hét bőrt húztak le az ilyenekért rólam, de ez érdekelt, ez volt a realitás, a való élet. A szegény munkásasszony, aki leül a Nemzeti Múzeum lépcsőjére, és olyan nyomorúságos állapotban van a kemény heti munka után, hogy a nyilvánosság előtt kilép a cipőjéből.

Ezekből a fényképekből született a rendszerváltás után a Sosem látott képek című kiállításom, és helyet kaptak a nyolcvanadik születésnapom alkalmából készült Előhívott emlékeim című albumban is.

Köztudott, hogy végig fényképezte az 1956-os eseményeket...

Megleptek ’56 eseményei, nem gondoltam volna, hogy egy vaskézzel tartott terror egyetlen nap alatt atomjaira hullhat szét. Kinn voltam minden nap az utcákon, egészen november 4-ig, de mai szemmel azt mondom, talán kicsit nagy volt rám az a mellény. 21 éves voltam akkor, a fényképeimet rendszeresen bemutatták már külföldi kiállításokon, sőt, már az AFIAP, a Nemzetközi Fotóművészeti Szövetség is tagjává választott.

Több képet készíthettem volna a forradalmi eseményekről, ha nem lett volna bennem az az igény, hogy a kép, amit készítek, ne csak igaz, szép is legyen; rendesen meg legyen komponálva, legyen vonalvezetése, aranymetszés… 50-60 fényképet tudok elfogadni azok közül, amik akkor készültek, a többi 150-200 csak kép.

Akkor már 6x6-os Rolleiflexszel fényképeztem, az már technikailag is megállta a helyét nyugati konkurensekkel szemben, viszont igen látványos volt, ahogy ott lógott az ember nyakában, nem lehetett vele rejtve fotózni. Ez veszélyes volt: megesett, hogy amikor megláttak valakit fényképezőgéppel, nem is kérdeztek semmit, hanem azonnal lelőtték.

Mi lett a sorsa ezeknek a képeknek?

Nem egyszerűen a fiók mélyére kerültek. Rólam akkor már köztudott volt, hogy én mindig fényképezek, és valóban, a sarokra nem mentem le újságot venni fényképezőgép nélkül. Többször meg is kerestek az akkori hatalom képviselői, hogy hol vannak az ’56-os eseményekről készített képeim. Újra és újra letagadtam, hogy fényképeztem volna. A képeket pedig kockánként felvágtam, és egyesével egy-egy könyv lapjai közé rejtettem. Szerencsére a konkrét házkutatásig végül nem jutottak el, de így is csupán a rendszerváltás után vettem elő ezeket a fényképeket. Az események ötvenedik évfordulóján, 2006-ban jelent meg belőlük egy könyv, amibe 56 fényképet válogattam össze. Nem csupán a konkrét eseményt szerettem volna általuk bemutatni, hanem inkább valamiféle korrajzot próbáltam adni. Néhány régebbi, az ötvenes évek elején készült képpel indul a kötet: azt szerettem volna a segítségükkel megmutatni, milyen volt az a nyomor, keserűség és kizsákmányoltság, ami végül az utcára vitte az embereket.

1960-tól nyugdíjazásáig a Magyar Televízió fotóriportereként dolgozott, noha nem volt a rendszer kedveltje.

Soha az életben a lábamat nem tehettem volna be a televízióba, ha nem lett volna egy speciális fotótechnikám, az úgynevezett rapidtechnika, amiről könyv is született. Lényegében azt jelentette, hogy a fényképezőgép elkattintása után harminc perccel le tudtam tenni az asztalra 3-4 kiretusált, 30x40-es papírképet. Lefényképeztem fél nyolckor a Ferenc körúti aluljáró átadását, majd előhívtam a képeket a televízió piros mikrobuszában, mialatt a Szabadság térre értünk, amiket aztán a nyolc órai Híradó bemutatott. A filmes stábnak egy másfél-két perces anyag előállítása érthető technikai okokból 3-4 órájába került, ha a lelküket kitették, akkor is.

A technikának ráadásul volt még egy érdekes oldala... Akkoriban 18-20-21 DIN érzékenységű filmek voltak, ami azt jelentette, hogy nem lehetett belső terekben vaku nélkül fényképezni, pláne este. A Magyar Távirati Iroda fotósai jellemzően akkora vakuval jártak az eseményekre, ami az összes jelenlevőt félig megvakította. A technikámmal viszont meg tudtam emelni a negatív érzékenységét, 30-33 DIN-re is tudtam exponálni, tehát én úgy fényképeztem, hogy nem használtam villanólámpát, amiért az érintettek különösen szerettek.

Emiatt a technika miatt kért fel a Magyar Televízió a munkára, én pedig igent mondtam. Bár voltak feltételeim: ragaszkodtam ahhoz, hogy a negatívok az én tulajdonomban maradjanak, ahogy ahhoz is, hogy senki ne szóljon bele abba, hogy munkaidőn kívül mit fényképezek.

Amikor eljöttem, már négy osztályt vezettem: a fotóosztályt, a filmarchívumot, a sajtóarchívumot és a grafikát. Közben persze végig fenntartottam a fotóriporteri tevékenységemet.

Az első sorból nézte végig, mi minden történt ebben az országban a 20. század második felében.  

Eleinte főleg színházi és sporteseményeket fényképeztem, művészportrékat készítettem, és ott voltam olyan fontos történelmi pillanatoknál, mint amikor például a metró építése során a Duna medre alatt a pesti és a budai alagút összeért. A feladatkörömhöz aztán a főnökeim egy idő után hozzácsapták a protokollfotózást is, amit legnagyobb bánatomra az államgépezet is elfogadott. Abban ugyanis nem volt sok izgalom, zömében sorminták voltak, nem fényképek.

Bár ehhez is kötődnek érdekes történetek. Egy alkalommal például felhívtak a televízió titkos K-vonalán azzal, hogy holnap érkezik a repülőtérre Jasszer Arafat. Komolyan vadásztak rá abban az időben, ezért noha elkészítettem a képeket, azokat csak egy nappal később adhattam le a televízióban. Meg kellett várnom ugyanis, hogy Arafat biztonságban elhagyja az országot, utána harangozhatta be csupán le a televízió, hogy Magyarországra érkezett.

Van olyan fényképe, ami kedvesebb önnek, mint a többi?

Több is akad. Nagyon szeretem például azt a képsorozatomat, ahol egy falusi kisgyerek egy napját követtük végig. A Művelődési Minisztérium lapja számára készült: a nagyszerű újságíróval, Horgas Bélával reggel ötkor már ott voltunk a tanyán, lefényképeztem a reggeli indulást, az 5-6 km-es sétát a téli hidegben, a sáros úton. Az iskolában várta a gyerekeket az őzikés tanító néni, aki hajnal óta fűtötte már a termet, hogy valami kis meleg legyen. A legszegényebb tanyasi zsellérasszonyra inkább hasonlított, mint tanítónőre. Befogadott a szomszédban álló tanyaházába egy őzikét, szünetben azt simogatták a gyerekek. Iskola után hazakísértük a gyereket, lefényképeztem, ahogy ellátja az állatokat, majd – már sötétedés után – petróleumlámpa mellett nekifog a leckéjének. Közel álltak hozzám, szívem szerint valók voltak ezek a munkák.

Olyan képre emlékszik, ami végül nem készült el, amikor elszaladt a pillanat?

A túlzott esztétikai és technikai elvárásaim miatt számtalanszor volt olyan, hogy egy-egy pillanatot elmulasztottam. De ez sosem bántott. Úgy voltam vele, hogy ha sikerült is volna elkapnom a pillanatot, de rosszul, úgy, hogy az nem felelt volna meg a saját elvárásaimnak, akkor úgysem örültem volna neki igazán.