Képek Csernobil elveszettnek hitt archívumából – Maxim Dondyuk fotói

A csernobili nukleáris katasztrófa eseményeit és következményeit ma már szinte mindenki ismeri, időről időre készülnek olyan dokumentumfilmek, amik a történelmi igazság feltérképezésével foglalkoznak és fotósorozatok, melyek a szellemvárossá vált Pripjatyot, és az atomerőmű körzetéhez tartozó elhagyatott területeket, a „zónát” mutatják be. A csernobili atomerőmű dolgozóinak és az ott élők tragikus történetét dolgozta fel az HBO 2019-ben készült, hihetetlen népszerűséget élvező sorozata is, ami ismét a közbeszéd tárgyává tette Csernobil ügyét, és a katasztrófát követő események cseppet sem transzparens kommunikációját.

Az ukrán fotográfus és médiaművész, Maxim Dondyuk még az HBO-s sorozat megszületése előtt, 2016 óta járt rendszeresen a zónába. Az elsősorban hosszútávú projekteken dolgozó művész elkötelezetten harcol Ukrajna szociális és társadalmi ügyeiért. 2013-2014 között az ukrán forradalomról készített filmet, a 2010-es évek elején TB Epidemic című sorozatában az ukrán tüdőbetegekkel foglalkozott, a Chrimea Sich című fotó- és videóprojektjében pedig a Krím-hegységben található titkos katonai nevelőtábort mutatta be, ahol gyerekeket képeznek ki katonákká. Az ukrán forradalomról készített Culture of Confrontation című fotósorozat, videóinstalláció és fotókönyv fordulópont volt Dondyuk munkásságában, melyben maga mögött hagyta a klasszikus dokumentarista elbeszélői stílust.

Az alkotó saját bevallása szerint a Culture of Confrontation után egy olyan projektre vágyott, amiben nincsenek emberek, ezért is esett választása a kihalt csernobili zónára. Eleinte hosszú sétákat tett a havas tájban, majd a mohával és csalánnal borított, elhagyatott épületeket fényképezte, célja ekkoriban a táj vizuális feltérképezése volt. Az elhagyatott házakban azonban olyan privát emléktárgyakat talált – képeslapokat, fényképeket, térképeket, leveleket, filmfelvételeket – amik arra késztették a fotográfust, hogy összegyűjtse és kicsempéssze őket a zóna területéről. Az ukrán (a tragédia idején még szovjet) kormány ugyanis a területen hagyott összes tárgyat radioaktív hulladéknak minősítette és a mai napig tilos a látogatóknak bármit is magukkal vinni a zónából. A területre is csak külön engedéllyel és idegenvezetővel lehet belépni.

Dondyuk kezdetben minden tárgyat a helyszínen hagyott, idővel azonban úgy érezte, hogy „nem hagyhatja, hogy a múlt egy része eltűnjön”, ezért szisztematikusan, saját módszert kidolgozva kezdte kicsempészni a családi archívumok hátramaradt darabjait. (Tájképfotósnak adta ki magát egy barátjával és fényképezőgéptáskájukba rejtették el a tárgyakat. Az autójukat ugyan minden egyes alkalommal ellenőrizték a különböző ellenőrzési pontokon, de nem buktak le.) De 2018-ban végül felhagyott a sétákkal, túlságosan belefáradt abba, hogy „tolvaj módjára” kell dolgoznia és úgy döntött, hogy az anyag egy részét a The New York Timesban publikálja, ezzel hívva fel az ukrán hatóságok figyelmét a hátrahagyott tárgyak fontosságára, de üzenetét a politika természetesen figyelmen kívül hagyta. Attól nem félt, hogy letartóztatják, vagy pénzbírsággal sújtják, attól viszont igen, hogy a hatóságok előbb-utóbb megsemmisítenek mindent, ami a helyszínen van.

UNTITLED PROJECT from Chernobyl (Teaser) from Maxim Dondyuk on Vimeo.

A kimentett tárgyi emlékek egy részét már digitalizálta, ezeket jelenleg egy virtuális galériában lehet megtekinteni. Nem ezt tartja a legtökéletesebb módnak az anyag bemutatására, a mostani felületet inkább csak prezentációnak tekinti. A járvány hatására döntött úgy, hogy publikussá teszi az anyag egy részét, és a későbbiekben kiállítást és egy könyvet szeretne készíteni belőle, illetve egy interaktív térképpel rendelkező honlapot, az összes megtalált dokumentum digitális archívumával. Ezeknek egy részét publikusnak szánja, de egy része csak a rokonok számára lesz elérhető.

Az egyik legérdekesebb helyszín egy fotográfus háza volt, aki valószínűsíthetően a Dovzsenko Filmstúdiónak dolgozott Kijevben. Az ő gyűjteménye nem csak családi képeket tartalmazott, hanem filmtekercseket, filmfelvételeket is, a Dondyuk kezébe került anyag egyharmada az ő házából és fotóműterméből származik.

A projektre egyfajta régészeti ásatásként tekint, ahol a helyszínről készített saját fotói csak kiegészítésként szolgálnak a projekt központi elemét képező archívumhoz. A talált tárgyak nem befolyásolták saját képei vizuális nyelvét, mivel azok elsősorban az elhagyatottságról szólnak, ahogy a természet fokozatosan átvette az emberi élet helyét. „Amikor beléptem a házakba, a múltba léptem be. Fényképek, levelek, az épületek belső terei, személyes tárgyak, ezek mind a múlt hangulatát teremtették meg a jelenben. Néha, amikor egyedül voltam, olyan érzésem támadt, hogy a jövőben vagyok, és csak a történelem e kis darabjaiból tudom a szörnyű igazságot, ami egy egész civilizációt elpusztított.”