Molnár Zoltán fotográfiai felfogása – szándékait tekintve és morális alapvetéseiben – nem különbözik hajdan volt egyetemi oktatójától, s az igazán kiváló utazó fotográfusok képi minőségét mutatja fel. Hiszen nem csupán az érdekességekre figyel, hanem – a látottakat önmagán keresztül átengedve – kialakítja saját értelmezését. Számára sem csupán a helyszín földrajzi, politikai különbözősége a bemutatásra méltó.
A Mai Manó Házban október elejéig látható a Nunchi – A csend hatalma című kiállítás, amely öt koreai fotográfus munkáin keresztül mutatja be a nunchi, vagyis a figyelmes jelenlét és érzékeny megértés fogalmát. A tárlat a társadalom, a természet és az emberi létezés finom összefüggéseire irányítja a figyelmet, miközben párbeszédet teremt a keleti kultúrák és az egyetemes emberi tapasztalatok között.
Szeptemberben sem maradunk fontos és izgalmas fotókiállítások nélkül, ezúttal is számos múzeum és galéria várja új tárlatokkal és programokkal a látogatóit. Az egyéni- és csoportos kiállításokon olyan témákkal találkozhatunk mint a koreai fotóművészet, a Fortepan privátképei, a mindennapok dokumentálása vagy a Békéscsabai Fotófesztivál. Ezekre a tárlatokra mindenképp érdemes ellátogatni.
Benkő Imre először 1984-ben, turistaként érkezett Észak-Koreába, s lehetőségeihez mérten megörökítette a már akkor is diktatúraként működő ország bizonyos szegmenseit. Persze azokat, amelyeket engedtek neki, hiszen nem utazhatott szabadon, és még fényképezés közben is figyelték képi témáit, vizuális megoldásait. 1989-ben ismét ellátogatott Phenjanba: a Képes 7 magazin fotóriportereként megörökítette a legnagyobb Világifjúsági Találkozó eseményeit.
Eleonora Agostini olasz fotográfus A Study on Waitressing című sorozatában a munka, illetve a magánélet összefonódását vizsgálja édesanyja alakján keresztül, aki pincérnőként dolgozik a család éttermében. Az anya-lánya kapcsolatból és párbeszédből kibontakozó tanulmány a gondoskodás gesztusait, a női identitás rétegeit, a munka repetitív természetét és a vendéglátás színpadiasságát tárja fel. A Mai Manó Ház PaperLab Galériájában látható kiállítás a sorozat eddig nem publikált képeit mutatja be. A családi háttér szerepéről, az alkotás folyamatáról, a nemi szerepekről, a performativitásról és a 2022-ben a Witty Books kiadásában megjelent fotókönyvről beszélgettünk.
A Mai Manó Ház átfogó kiállítása hazánkban elsőként mutatja be teljes mélységében Rogi André különleges életművét – egy nőét, aki festőként indult, majd a fotográfia eszközeivel lett a 20. századi párizsi művészvilág hiteles krónikása. Nem csupán a francia kultúra részévé vált, hanem az európai modernizmus egyik rejtett kincsét is képviseli: autonóm, érzékeny, korszerű és nemzetközi alkotó.
A Mai Manó Ház az elfeledett magyar származású fotográfus, Rogi André életművének szentelt kiállítással, valamint azonos című albummal ünnepli az alkotó 125. születésnapját. A Több fényt, több árnyékot nem egyszerű kísérőkiadvány, hanem gondosan szerkesztett, önálló művészeti album is, amely egy méltatlanul háttérbe szorult női alkotó személyes és szakmai újrafelfedezését szolgálja.
Ki volt Rogi André, miért tartják számon a francia fotótörténet egyik különleges alkotójaként, és hogyan kapcsolódik a magyar fotográfia történetéhez? Hogyan talált vissza Budapestre, születésének 125. évfordulóján? Ezekről a kérdésekről beszélgettünk Kerstin Stremmellel, a Mai Manó Házban látható, első magyarországi Rogi André-kiállítás társkurátorával.
Júliusban sem maradunk izgalmas fotókiállítások nélkül, hiszen ismét számos múzeum és galéria várja új tárlatokkal a látogatóit. André Kertész első feleségének képei, egy díjnyertes fotókönyv a vendéglátásról, a leghíresebb hazai sajtófotók és Szipál Márton életmű-kiállítása. Ezekre a tárlatokra mindenképp érdemes ellátogatni.
A PaperLab Galériában június 29-ig látogatható Divatja múlt című kiállításon Schäffer Zsuzsa fekete-fehér divatfotóit láthatjuk, melyek 1990 és 2001 között készültek. A fotográfus szavaival élve; a kiállításon látható képek személyes portrék pályájuk kezdetén lévő fiatal nőkről, és egy kis érintés a 20. század levegőjéből, a századforduló éveiből.
Eleanor Macnair brit művész gyurmafotográfiái láttán eszünkbe jut, hogy a gyurma nem csak a gyerekszoba sarkaiban lapuló, kiszáradt pacákat jelentheti, amiket csak akkor találunk meg, amikor már végérvényesen a szőnyeg részei lettek. Macnair híres fotókat alakít át színes gyurmamásolatokká. Van abban valami végtelenül emberi, amikor Cindy Sherman vagy Man Ray ikonikus képei új életre kelnek egy olyan anyagban, amit az óvodában még vacsorának néztünk. Ez a fajta komolytalan komolyság az, amitől Macnair munkái ennyire szerethetők: egyszerre irónia és rajongás, és mesterien egyensúlyoz a karikatúra és kortárs képzőművészet kényes határán, bizonyítva, hogy a kreativitásnak tényleg nincsenek határai.
A Mai Manó Házban nyílt meg az Americana című kiállítás, amely Pálfi György kortárs fotógyűjteményének egy különleges szeletét tárja a közönség elé. Az autók és a fényképezés összefonódása nemcsak az amerikai álom mitológiáját idézi meg, hanem egy egész kultúra lenyomatát is. William Eggleston színei, Robert Frank dokumentarista pillanatai, Ed Ruscha, O. Winston Link, Joel Meyerowitz, Dennis Hopper látásmódja – mind a mozgásban lévő Amerika egy-egy megállított képkockája.
A Mai Manó Ház második emeletén látható Eleanor Macnair: Újrateremtett pillanatok – A fotótörténet gyurmaikonjai című kiállítása apropóján beszélgettünk a brit alkotóval inspirációról, fotótörténeti ikonokról, a „meggyurmázottak” reakcióiról és arról is, melyek azok a magyar fotográfusok, akiknek munkái szerepelhetnének a következő Play-Doh projekt új darabjai között.
Májusban sem maradunk fontos és izgalmas fotókiállítások nélkül, hiszen számos múzeum és galéria várja remek tárlatokkal és programokkal a látogatóit. Még tart a Budapest FotóFesztivál, indul a 10. Pécsi Fotóbiennálé, Pálfi György fotógyűjteménye és csoportos kiállítás mesterséges intelligencia által generált képekből. Ezekre a tárlatokra mindenképp érdemes ellátogatni.
Aimee McCrory Hullámvasút: Jelenetek egy házasságból című díjnyertes sorozata az alkotó saját, több mint négy évtizedes házasságát állítja középpontba, feltárva az együtt öregedés örömeit és kihívásait. A sorozat őszinte és intim pillanatokon keresztül mutatja be a házasság dinamikáját, miközben finom humorral és méltósággal közelíti meg az öregedés témáját. A projekt a világjárvány idején kezdődött, amikor McCroryt megbénította a félelem, hogy elveszítheti férjét, Dont. E belső szorongásból született meg az a vizuális narratíva, amely az együtt töltött élet törékenységét és szépségét örökíti meg. McCrory sorozata május 18-ig tekinthető meg a PaperLab Galériában, ebből az alkalomból beszélgettünk az alkotóval.