Esszé

25 • 09 • 07 Szabó Benedek

A mesterséges intelligencia forradalma a fotográfiában – Barát vagy ellenség?

A mesterséges képgeneráló eljárások kapcsán gyakran felmerül az a kérdés, hogy mennyire lehet az MI által készített képeket fényképként kezelni vagy megközelíteni. Ezeknek a generált képeknek gyakran tapasztalható sajátossága, hogy a fénykép vizualitásának másolására törekednek. A mesterséges képeken megjelenő kompozíciók a szín- és látványvilág, illetve grafikai megvalósítottságuk miatt valóban közelebb állnak a fényképeken megszokott vizualitáshoz, a szemlélőnek azonban több lényeges különbségre érdemes ébernek maradnia. Az egyik ilyen differencia abból a magától értetődőnek tűnő tényből adódik, hogy a mesterséges kép nem a külvilág látványát rögzíti, hanem algoritmusok által kreál látványokat.

Tovább
25 • 08 • 19 Kéri Gáspár

A „mindenki fotográfus” jelenség – Elmosódik-e a határ amatőr és profi között?

A fotográfia történetében régóta jelen van az amatőrök és a profik között húzódó választóvonal pozíciójának kérdése. Az ezredforduló idején berobbant digitális váltás gyökeresen átalakította ezt a viszonyrendszert. A képkészítés gyakorlata és a képek megosztása demokratizálódott, a fotográfus szerepe pedig átrendeződött. Ugyanakkor ez a változás nemcsak a technológiáról, hanem a társadalmi reprezentáció, a vizuális autoritás és a kulturális kánon újraértelmezéséről is szól. Nem véletlen, hogy a mindenki által termelt képek korában időről időre újra kell gondolni, mit is jelent a fotográfusi hivatás és hol húzódik a határ amatőrök és profik között.

25 • 08 • 01 Fejér Zoltán

A magyar fotóművészet 1945–1948 között – a korabeli publikációk tükrében

A tárgyalt időszakban a háborúból felocsúdó fotóművészek az élet felé fordultak. Ezeknek az éveknek a művészeti vonatkozásait pedig nem lehet a politikai helyzet figyelmen kívül hagyásával taglalni. Az 1945 és 1948 között keletkezett művek hatását a későbbi diktatúra sikeresen igyekezett eliminálni. A korabeli kezdeményezésekből sok nem vált kellően közismertté.

25 • 07 • 28 Szabó Liliom

A fénykép és a trauma – Hogyan dolgozzuk fel veszteségeinket képek segítségével?

Mi történik, amikor egy fénykép nemcsak megőriz, hanem fájdalmat idéz fel? Hogyan segíthet egy képi emlék a gyász feldolgozásában – legyen szó magánéleti veszteségről vagy kollektív traumáról? A fotográfia nemcsak dokumentál, hanem hidat képez múlt és jelen, egyén és közösség, személyes és történelmi fájdalmak között.

25 • 07 • 15 Szabó Liliom

A selfie mint önarckép. Ki vagyok a képeken? – Önarcképzés a történelemben és napjainkban

2013-ban az Oxford Dictionaries az év szavának a „szelfit” jelölte meg, amelyet úgy határoznak meg, mint „egy olyan fénykép, amelyet valaki önmagáról készít, jellemzően okostelefonnal vagy webkamerával, és feltölt egy közösségi oldalra”. Ameddig az emberek nem fotózták saját arcképeiket, addig lefestették önmagukat. Az énábrázolás a művészet több ezeréves meglétével majdhogynem egyidős. Míg a festészet technikájánál fogva megengedi a hosszas önvizsgálatot és a hibák kegyes elfedését, úgy a fénykép épphogy az ellentétét teszi: rövid idő alatt hozza létre a tökéletlen valóságot leleplező önarcképet.

25 • 07 • 06 Szabó Benedek

Meddig él egy fotó emléke? – A fénykép emlékőrző természetének alakulása az analóg felvételektől a virtuális képekig

A családi albumokban megőrzött fényképek sora egy személyes élet emlékeit őrzi, az archívumok képanyaga pedig egész történeti korokat tehet láthatóvá. Vajon mi miatt fonódik össze ilyen szorosan a fénykép és az emlékezés? Az emlékezetőrző funkció képes megmaradni a digitalizáció korában is? Mitől válik egy kép emléktárggyá és milyen helyzet áll elő akkor, ha ezek a körülmények megszűnnek?

25 • 06 • 29 Kéri Gáspár

A családi fotóalbumok eltűnése – Mit jelent a családi emlékezet a digitális korban?

A családi fényképalbum hosszú évtizedeken keresztül a személyes és a kollektív emlékezet egyik legfontosabb vizuális médiuma volt. A könyvespolcok kitüntetett helyén, a vitrinekben vagy a komódok fiókjaiban őrzött albumok a családtörténet képes krónikájaként fontos szerepet játszottak a családi identitás alakításában. Mára azonban eltűnőben vannak; a családi fotográfiák a digitális eszközök és platformok révén immateriálissá váltak, új viszonyba kerülve az emlékezéssel, a magánélettel, valamint a nyilvánossággal.

25 • 04 • 22 Tőry Klára

„Művészi képeket csak úgy lehet csinálni, ha az ember nem a »csinálásra« figyel, hanem arra, amit akar” – Lőrinczy György (1935–1981) élete és ritkán látott képei

Lőrinczy György teljes hagyatéka, az alkotó özvegyével megkötött szerződés alapján 2024 nyarán a Magyar Fotográfiai Múzeumban került elhelyezésre. A műtárgyegyüttes átvételének célja, hogy a 2026-ban megnyíló Nemzeti Fotóművészeti Múzeum a műveket feldolgozza és bemutassa, illetve az ország legmodernebb műtárgyraktárában, az Országos Múzeumi Restaurálási és Raktározási Központban kerüljenek méltó megőrzésre.

25 • 01 • 19 Lantos Adriána

Frida Kahlo és a magyar fotográfusok: Munkácsi, Muray és Sternberger

Bár a fényképeken mindig szigorúan ügyelt a megjelenésére, az érzelmeit pedig igyekezett elrejteni, és állandóságot sugalmazó képet láttatni magáról, egyes fotográfusok lencséje képes volt Frida álarca mögé látni és azt is dokumentálni, hogyan változott az évek során az életében bekövetkezett, egyre sokasodó nehézségek hatására. Közéjük tartozik három magyar származású fotográfus, akiknek az alkotásai bepillantást engednek Frida Kahlo életének három meghatározó momentumába.

Tovább
24 • 12 • 21 Sárosdy Judit

Homályból a fénybe. Frida Kahlo fotógyűjteménye a Mai Manó Házban

„Merj élni, meghalni bárki tud!” – hangzik Frida Kahlo, a világhírű mexikói festőművész üzenete. Ezek a szavak különösen aktuálisak a Mai Manó Házban látható kiállítás kapcsán, amely Frida Kahlo fotógyűjteményét tárja a közönség elé. A többnyire kis méretű fekete-fehér fotók fél évszázados Csipkerózsika-álmukból ébredve 2009-ben indultak világ körüli útra.

24 • 09 • 19 Boros Lili

Vizuális és szöveges narratíva Hámos Gusztáv és Katja Pratschke fotófilmjeiben

Az alkotópáros fotófilmjeinek fontos komponense az akusztikus és textuális elem: szépirodalmi művekből vett idézetekből és inspirációkból, saját szövegekből álló narráció, valamint a filmhez komponált zeneművek – szintén zenei idézetekkel és hatásokkal – egyszerre irányítják a nézői-hallgatói befogadást, hogy ténylegesen a nézőben szülessen meg a kép-szöveg-zene egységéből fakadóan az adott téma belső érzete.

24 • 05 • 25 Tőry Klára

„A legnagyobb pesti vagány” – Robert Capa (1913–1954) élete és fotói

Capa kalandos sorsával sokat foglalkozott a sajtó, de többnyire csak az alakja köré szövődött számtalan legendát ismételgették, melyekben szinte szétválaszthatatlanul egybemosódott a fikció a valósággal. Ennek kialakításában maga Capa járt az élen, minden jó történetből egy még frappánsabb, még színesebb sztorit konstruált. „Annyira szerette társaságát és saját magát szórakoztatni, hogy egy jó történetből soha nem restellt a maga szája íze szerint egy még jobbat faragni.”

24 • 03 • 29 Tőry Klára

„A Mai-féle fénykép ma már valóságos fogalom” – Mai Manó (1855–1917) élete és ritkán látott képei

1885-ben önállóan alapított műtermet a Vilmos császár úton. Akkor már három-négy segéddel és több inassal dolgozó szakfényképész volt. Ez az időszak a főváros és az egész ország fénykora volt, s 30 évesen Mai Manó is a csúcsra jutott, a gyermekfényképezés egyik legjobb hazai képviselőjének, a szakmai közélet vitathatatlan tekintélyének ismerték el. Szakmai tudásának elmélyítését mindig is elsődleges feladatának tekintette, s hogy ismereteit gyarapítsa, beutazta Németországot, Olaszországot, Franciaországot. Folyton tanult, képezte magát, olvasta a külföldi szaklapokat, könyveket.

24 • 02 • 02 Tőry Klára

A hazai városfényképezés kiemelkedő alakja – Klösz György (1844–1913) élete és ritkán látott képei

Mindig maximális teljesítményre törekedve, mindig a legújabb és legjobb, mások által már kipróbált technikát alkalmazva több fényképi területet művelve egyformán magas teljesítménnyel működött. Különösen egyes városképein – amellett, hogy nagyon pontos képekben hagyta ránk a 19. század utolsó harmadának látványait – a hely sajátos atmoszféráját tükrözve képes volt művészi rangra emelni a városfényképezést. A lényeget fogalmazta meg Lugosi Lugo László a múltunk elidegeníthetetlen részét alkotó hagyatékról: „Klösz György a 19. század pillantása.”