Mi történik, amikor egy fénykép nemcsak megőriz, hanem fájdalmat idéz fel? Hogyan segíthet egy képi emlék a gyász feldolgozásában – legyen szó magánéleti veszteségről vagy kollektív traumáról? A fotográfia nemcsak dokumentál, hanem hidat képez múlt és jelen, egyén és közösség, személyes és történelmi fájdalmak között.
2013-ban az Oxford Dictionaries az év szavának a „szelfit” jelölte meg, amelyet úgy határoznak meg, mint „egy olyan fénykép, amelyet valaki önmagáról készít, jellemzően okostelefonnal vagy webkamerával, és feltölt egy közösségi oldalra”. Ameddig az emberek nem fotózták saját arcképeiket, addig lefestették önmagukat. Az énábrázolás a művészet több ezeréves meglétével majdhogynem egyidős. Míg a festészet technikájánál fogva megengedi a hosszas önvizsgálatot és a hibák kegyes elfedését, úgy a fénykép épphogy az ellentétét teszi: rövid idő alatt hozza létre a tökéletlen valóságot leleplező önarcképet.
A családi albumokban megőrzött fényképek sora egy személyes élet emlékeit őrzi, az archívumok képanyaga pedig egész történeti korokat tehet láthatóvá. Vajon mi miatt fonódik össze ilyen szorosan a fénykép és az emlékezés? Az emlékezetőrző funkció képes megmaradni a digitalizáció korában is? Mitől válik egy kép emléktárggyá és milyen helyzet áll elő akkor, ha ezek a körülmények megszűnnek?
A családi fényképalbum hosszú évtizedeken keresztül a személyes és a kollektív emlékezet egyik legfontosabb vizuális médiuma volt. A könyvespolcok kitüntetett helyén, a vitrinekben vagy a komódok fiókjaiban őrzött albumok a családtörténet képes krónikájaként fontos szerepet játszottak a családi identitás alakításában. Mára azonban eltűnőben vannak; a családi fotográfiák a digitális eszközök és platformok révén immateriálissá váltak, új viszonyba kerülve az emlékezéssel, a magánélettel, valamint a nyilvánossággal.
Lőrinczy György teljes hagyatéka, az alkotó özvegyével megkötött szerződés alapján 2024 nyarán a Magyar Fotográfiai Múzeumban került elhelyezésre. A műtárgyegyüttes átvételének célja, hogy a 2026-ban megnyíló Nemzeti Fotóművészeti Múzeum a műveket feldolgozza és bemutassa, illetve az ország legmodernebb műtárgyraktárában, az Országos Múzeumi Restaurálási és Raktározási Központban kerüljenek méltó megőrzésre.
Bár a fényképeken mindig szigorúan ügyelt a megjelenésére, az érzelmeit pedig igyekezett elrejteni, és állandóságot sugalmazó képet láttatni magáról, egyes fotográfusok lencséje képes volt Frida álarca mögé látni és azt is dokumentálni, hogyan változott az évek során az életében bekövetkezett, egyre sokasodó nehézségek hatására. Közéjük tartozik három magyar származású fotográfus, akiknek az alkotásai bepillantást engednek Frida Kahlo életének három meghatározó momentumába.
„Merj élni, meghalni bárki tud!” – hangzik Frida Kahlo, a világhírű mexikói festőművész üzenete. Ezek a szavak különösen aktuálisak a Mai Manó Házban látható kiállítás kapcsán, amely Frida Kahlo fotógyűjteményét tárja a közönség elé. A többnyire kis méretű fekete-fehér fotók fél évszázados Csipkerózsika-álmukból ébredve 2009-ben indultak világ körüli útra.
Az alkotópáros fotófilmjeinek fontos komponense az akusztikus és textuális elem: szépirodalmi művekből vett idézetekből és inspirációkból, saját szövegekből álló narráció, valamint a filmhez komponált zeneművek – szintén zenei idézetekkel és hatásokkal – egyszerre irányítják a nézői-hallgatói befogadást, hogy ténylegesen a nézőben szülessen meg a kép-szöveg-zene egységéből fakadóan az adott téma belső érzete.
Capa kalandos sorsával sokat foglalkozott a sajtó, de többnyire csak az alakja köré szövődött számtalan legendát ismételgették, melyekben szinte szétválaszthatatlanul egybemosódott a fikció a valósággal. Ennek kialakításában maga Capa járt az élen, minden jó történetből egy még frappánsabb, még színesebb sztorit konstruált. „Annyira szerette társaságát és saját magát szórakoztatni, hogy egy jó történetből soha nem restellt a maga szája íze szerint egy még jobbat faragni.”
1885-ben önállóan alapított műtermet a Vilmos császár úton. Akkor már három-négy segéddel és több inassal dolgozó szakfényképész volt. Ez az időszak a főváros és az egész ország fénykora volt, s 30 évesen Mai Manó is a csúcsra jutott, a gyermekfényképezés egyik legjobb hazai képviselőjének, a szakmai közélet vitathatatlan tekintélyének ismerték el. Szakmai tudásának elmélyítését mindig is elsődleges feladatának tekintette, s hogy ismereteit gyarapítsa, beutazta Németországot, Olaszországot, Franciaországot. Folyton tanult, képezte magát, olvasta a külföldi szaklapokat, könyveket.
Mindig maximális teljesítményre törekedve, mindig a legújabb és legjobb, mások által már kipróbált technikát alkalmazva több fényképi területet művelve egyformán magas teljesítménnyel működött. Különösen egyes városképein – amellett, hogy nagyon pontos képekben hagyta ránk a 19. század utolsó harmadának látványait – a hely sajátos atmoszféráját tükrözve képes volt művészi rangra emelni a városfényképezést. A lényeget fogalmazta meg Lugosi Lugo László a múltunk elidegeníthetetlen részét alkotó hagyatékról: „Klösz György a 19. század pillantása.”
Veress Ferenc talán a legsokoldalúbb fotográfusunk, a 19. századi magyar fotográfia legkiemelkedőbb egyénisége, a fényképezés szinte minden területén nagyot alkotó, univerzális fényképész, a fotográfia elméleti és gyakorlati, tartalmi és technikai, szervezeti és társadalmi kérdéseivel komplex módon foglalkozó alkotó volt.
Az évek során egyértelművé vált, hogy Alfred Stieglitz sokkal több volt, mint a kamera nagy mestere; a reneszánsz ember sokrétű képességeivel rendelkezett: zseniális fotográfus, kiadó, író, galériatulajdonos és kiállításszervező, karizmatikus vezető a fotográfia és a művészet világában. Oly mértékben hatással volt a fotográfia alakulására, hogy munkásságának köszönhetően szakítva a festészetutánzással a fotográfia a huszadik század egyik fő művészeti ága közé emelkedett.
Kepes Györgyöt világszerte a leghíresebb magyarok között emlegetik, a fotográfiát is magába foglaló fényművészet legelismertebb, egyik legnagyobb hatású nemzetközi tekintélye volt. A legtöbb vizuális művészet köszönhet valamit neki és tanainak. Könyvei és alkotásai hidat vernek a 19. és a 21. század művészete között.
Írásomban a képalkotás és vizuális ábrázolás szélesebb kontextusában vizsgálom a témát illetően a leggyakrabban felmerülő dilemmákat, egyfajta kezdeti betekintőként, mely kérdéseket fogalmaz meg, nézőpontokat villant fel, amik természetesen a fotóalkotás területére is erősen kihatnak. Ezeket érintve mi is beszámoltunk Boris Eldagsen 2023-as díjnyertes AI által generált képéről felmerülő kérdésekről, vitás pontokról, így az eset kitűnő illusztrációnak is tekinthető.