Az agyrázkódás zavarba ejtő hirtelenséggel dúlta fel az életemet, mintha valaki lekapcsolta volna a villanyt egy nyüzsgő szobában. Ezután következett az elszigeteltség időszaka, a saját vonakodó bezártságom a montreali lakásom sötét tereibe. Itt, ebben az önmagam által megszabott elzártságban voltam kénytelen szembesülni nemcsak sérült agyam fizikai korlátaival, hanem magával a mulandóság természetével is.
A főként Szaharától délre fekvő afrikai országokból származó, gyakran jogi státusz nélkül élő, havi néhány száz euróból tengődő nők házi készítésű ételeket kínálnak az arra járóknak, amelyeket vagy otthonukban, vagy a helyszínen főznek. Egy csoportjuk összefogott, hogy a közösség és a gondoskodás jegyében közösségi étkeztetést indítson. Ők a „Grigny mamái”. Mint gondoskodó matriarchák, családjukat és közösségüket a vállukon hordozzák, és helyi ikonná váltak.
Egyszerűbben fogalmazva, ez a projekt a barátságról és a támogatásról szól. Azokról a csendes lázadásokról, amelyek bennünk zajlanak, és amelyek remélhetőleg elismerésre találnak a saját békénk érdekében. Pillar elmondta nekem, hogy már akkor, amikor először találkoztunk, érezte a jelenlétemet és a spirituális kétségbeesésemet; saját otthontalanságomat önmagamban.
Érdekes módon a házasságunk témaként való felhasználása „meta” élményként szolgál számunkra; a sorozat elkészítése a házasságunk szerves részévé vált. Amikor előveszem a fényképezőgépet, hogy dokumentáljam a közös életünket, az önmagát tükröző tükörré válik. Ebben az értelemben sorozatom a fotográfia lényegére tapint.
Koseki fotói nemcsak a szentjánosbogarak különleges világát tárják elénk, hanem a természet erejét és szépségét is hangsúlyozzák. A szentjánosbogarak fényei nemcsak gyönyörű látványt nyújtanak, hanem szimbolizálják az élet múlékonyságát és a természet törékenységét is. Koseki sorozata arra emlékeztet bennünket, hogy a természetben rejlő szépségek megragadása és megőrzése mennyire fontos egy olyan világban, ahol a természetes élőhelyek fokozatosan eltűnnek.
Napjainkban Marokkó ad otthont a világ legnagyobb vizes élőhelyeinek, amelyek azonban az éghajlatváltozás miatt egyre nagyobb veszélyben vannak, a művész munkájában arra törekedett, hogy képeivel rávilágítson az emberiség és a természet közötti kapcsolatra. Azért, hogy ezt a jelentést még jobban elmélyítse, a sorozat fényképeit különböző savas oldatokkal kezelte, hogy az így létrejött roncsolt felület egyfajta metaforaként utaljon a pusztuló oázisokra.
2024 szeptemberétől egy nagyszabású, a fotográfus több mint 40 éves pályafutását felölelő kiállítás keretein belül mutatja be a Jeu de Paume Tina Barney amerikai fotográfus vibráló és jellegzetes munkásságát. A generációk közötti családi rituálék és az emberi kapcsolatok árnyalt finomságairól – és újabban a tájfényképezés terén tett kitérőjéről – ismert Barney Family Ties című kiállítás az első európai retrospektív bemutatkozása.
Kaigg Loop című sorozatában az idő témáját járja körül, finom és precíz képi eszközökkel mutatja be, hogyan ismétlődnek bizonyos minták és események az életünkben, és miként kapcsolódnak egymáshoz az idő különböző rétegei. A sorozat középpontjában az ismétlődés és a ciklikusság áll, ami nemcsak a képi motívumokban, hanem a sorozat struktúrájában is megjelenik, így a sorozat képei egyszerre sugallják a statikus és a dinamikus időérzékelést. A Loop című sorozat különlegessége abban rejlik, hogy a nézőt is bevonja az idő és a tér vizuális felfedezésébe, és arra ösztönzi, hogy saját tapasztalatai és érzései alapján értelmezze a látottakat.
A Portrait of Humanity fotópályázat a Portrait of Britain kezdeményezésből indult, ám amíg utóbbi csak Nagy-Britanniára koncentrált, addig előbbi a világ minden tájáról fogad nevezéseket. Idén hatodik alkalommal szervezték meg a pályázatot, amelyre hat kontinens 23 országából érkeztek pályaművek, a zsűri most 30 fényképet, és további három sorozatot tüntetett ki. A zsűri célja az volt, hogy olyan műveknek adjanak megjelenési lehetőséget, amelyek a közös tapasztalatok, vagy éppen az egyéni élmények mentén mesélnek el egy történetet a világból.
A Metamorfózisnak megvan az ereje, hogy túllépjen a természeti elemekről alkotott elképzelésen, és arra kéri a nézőket, hogy elmélkedjenek el arról, ami körülveszi őket. Fuggetti gyakorlata a fotográfia határait feszegeti a grafikai, festészeti és színes elemek vegyítésével, és fotói egyszerre nyújtanak erőteljes és meditatív látomást.
A paraszti, falusi életmóddal kapcsolatban nagyon sok esetben hamis sztereotípiák vannak kialakulva, amik természetesen nem mind alaptalanok. Szándékomban van javítani ezen a helyzeten. Bánjunk tudatosabban környezetünkkel, éljünk vele harmóniában, és egymás kölcsönös kiszolgálása, fenntartása legyen mindig a szemünk előtt. Ezt mindenki saját környezetéhez és életviteléhez mérten kell értelmezze. Nem csak küldetés ez bennem. Ez egy jóléti forma, amit szeretettel csinálok, és abban a lét örömmel tölt el. Tapasztalja ezt meg más is, ha másképp nem, akkor a képek által.
A Museo Picasso Málaga nagyszabású kiállítást rendezett a neves fotográfus, Joel Meyerowitz korai munkáiból. A tárlaton első alkalommal lesz látható az a több mint 200 fotó, amelyet a művész az 1966–1967-es európai körutazása során készített. A látogatók több olyan alkotással is találkozhatnak, amelyek eddig még nem szerepeltek kiállításon. A tárlat 2024. december 15-ig várja látogatóit a spanyolországi Malagában.
A Hemző Károly Alapítvány 2024-ben tíz jelölt közül választotta ki azt az öt finalistát – Erdős Dénest, Mohos Zsófiát, Palágyi Barbarát és Szász-Bányász Annát – akiknek munkáiban társadalmunk fontos kérdései kerültek fókuszba. Az idei díjat Szajki Bálint nyerte el, akinek sorozatát már publikáltuk itt a Punkton, de a következő hetekben a Galéria rovatunkban bemutatjuk az idei Hemző-díj finalistáit is.
Annette LeMay Burke fotográfus különösen ismert a Memory Building című sorozatáról, amely egyedülálló módon dokumentálja az emlékek és az épített környezet közötti kapcsolatot. Ebben a sorozatban Burke olyan épületeket és helyszíneket örökít meg, amelyek különleges jelentőséggel bírnak a helyi közösségek számára. A fotográfus célja, hogy bemutassa, miként őrzik meg az emberek múltjukat és identitásukat az építészeti elemek segítségével. A sorozat képei sokszor elhagyatott, romos épületeket ábrázolnak, amelyek egykor fontos szerepet játszottak a fotográfus életében.
Az Amerikában élő fotográfus, Laila Stevens a fekete közösség tapasztalataival, a portrék és tájképek személyes narratívába illesztésével kísérletezik. Most kitüntetett projektjét akkor kezdte el fényképezni, amikor 2021-ben először utazott Észak-Karolinába, hogy meglátogassa tágabb családját. Ekkor szembesült a déli táj történelmi súlyával, ami családja múltjára is emlékeztette. Ez a megható élmény volt az, amit a történelmi múlt, és a közvetlen jelen kapcsolatával dolgoz fel döntőbe jutott alkotásaival.