Menedék acéllemezből és pornóból

A MyMuseum minden ízében fiatal és aktuális galéria: nemcsak a vezetői fiatalok, a művészeik és a médiumok is nagyon frissek, akikkel és amikkel dolgoznak. És ami még ennél is üdítőbb bennük, az az aktualitásból fakadó könnyedségben rejlik, ahogyan humorral és okosan nyúlnak nagyon is komoly társadalmi, szociális, politikai kérdésekhez. Ez egyrészt a kurátor és a galéria társtulajdonosa, Török Tünde, másrészt a kiállító művészek érdeme, akik általában a galéria állandó művészköréből kerülnek ki, illetve néhány szatellit pályán a galéria körül mozgó alkotó is megjelenik itt időről-időre.

A médiumhasználaton kívül szociális érzékenységét tekintve is konzekvens kiállítások sorába illeszkedik A menedék, mely már pusztán a címével is megidézi a jelenkor politikájának egyik legégetőbb kérdését. Azonban nem kizárólag és nem pont erre reflektál mégsem a tárlat egésze, bár az előtérben a határokat felrajzoló munkák egészen közel mozognak ehhez a kérdéshez: Szarvas kiüresített propagandaplakátja arra hívja fel a figyelmet, hogy mennyire belénk égtek már ezek az üzenetek, ugyanakkor rajtunk múlik valójában, milyen tartalmakkal töltjük meg ezeket a felületeket.

Majoros Áron Zsolt acélból készült “tájképeiben” eleve tombol a forma és tartalom közötti feszültség, mert lankás dombok témáját nem kifejezetten ezzel az anyaggal szoktuk párosítani, legfeljebb land art vagy köztéri szobrok esetében, de biztosan nem a falra felakasztott, keretezett képek formájában. A szelíden lengedező füvet, vagy a lankás dombok rajzolatát a rideg acéllemezek fűrészfogas mintázata idézi. A vizuális tartalom és a technika-anyag közötti feszültség innentől kezén fogva vezeti a nézőt tárlat további tereibe.

A galéria padlójára berajzolt alaprajz szerint is belépünk a privát szférába, a határ, a táj, a tágabb környezet után egy képzeletbeli lakás nappalijába-étkezőjébe érkezünk, ahol terített asztal, pezsgő, csupa elegancia és küllem fogad minket. Ezt tükrözik a “képek” is a falon: elegáns, habos-fodros, előkelő ruhában és pózban múlt századi karakter, napjaink tragédiái előtt pózol, arisztokratikus gőggel, fölénnyel és közönnyel az arcán. Nem tudjuk eldönteni, hogy nem is veszi észre, ami a háta mögött zajlik, vagy csak nem hajlandó tudomást venni róla. És egyébként melyik a kevésbé elítélendő? Többszörös vizuális csavar van ebben a munkában is. A képek ugyanis valójában videók, amiket az asztalon elhelyezett projektorok vetítenek a barokkos hangulatú keretekbe. Az egyik jelenetben hajó süllyed el a háttérben, ami utalhat a legnagyobb óceánjáró, a Titanic legendás tragédiájára is, de akár napjaink menekültválsága is eszünkbe juthat róla, annál is inkább, hogy az alkotópáros egyik tagja, Eirini Sourgiadaki görög származású, Rubi Anna pedig a TASZ-nál dolgozik mások szabadságáért.

Ebben a térben már elég közel áll bennünk a feszengés ahhoz az állapothoz, amikor hajléktalanoktól szegélyezett utunkról hazatérve igyekszünk csak saját mikrokörnyezetünkre odafigyelni, mert áh, van nekünk is elég bajunk, azzal, hogy a nagy világ dolgain bánkódunk, nem tudunk segíteni, és már úgyis itthon vagyunk, itt minden olyan nyugodt, csak a miénk és problémamentes. Vagy mégsem? Hazaérve általában csak a külvilág zajait és problémáit tudjuk az ajtó mögött hagyni (érzékenyebbek azt sem mindig), de utánunk kúszik a médián keresztül, vagy otthon vár, saját, gyerekünk, társunk, háziállatunk stb., problémáin keresztül. Az egyetlen biztosnak hitt menedék a “világ zajától” a végső intimitásban lehetne, melyet sokan nem tudnak vagy nem akarnak megosztani egymással: egy intim együttlét is gyakran magányosan telik.

A Fehér Vera tájképein - az alaprajz szerinti hálószobában - ismerős, de bizonytalan eredetű sziluettek vonaglanak. Az előtéri fűrészfogas tájképek mostanra kisimulnak, lágy, hosszan nyújtott vonalak, fekete-fehéren. Hegyek, völgyek szinusz görbéje, sőt, dombok, mégpedig Vénusz-dombok, a cím ugyanis elárulja az eredetet: nem plen air tájakról, hanem pornófilmek jeleneteiből “készültek” a képek. A műfaj vizuális lenyomatának látszólagos kilúgozásával absztrahálja a pornografikus képeket, de igazából csak minket akar megszabadítani a prűd és konzervatív előítéleteinktől és megmutatni, hogy érdemes felszabadítani a percepciónkat, és hogy mennyivel több dologban láthatnánk meg a szépet, ha csak egy kicsit is nyitottabbak lennénk. A totális diszkomfort érzet itt teljesedik ki és hatol a bőrünk alá. A politika és közélet folyton a figyelmünkre vadászik, miközben mi kizárni próbálunk, csak végül pont arra válunk immunissá, amire nem kellene, ami iránt valóban felelősségünk van. Ez a feszültség, hogy döntenünk kell, szelektálni, megtalálni az egyensúlyt, ez a rengeteg inger, amit kapunk, hogy mire kellene figyelnünk és mire nem, ez kísér minket haza a MyMuseumból és fészkeli be magát a fejünkbe, ha engedjük. És hogy meddig marad ott és kezdünk-e valamit vele, az már csak rajtunk múlik.