Nagyregény az MNG-ben

A havas domboldal alján, az előtérben egy nyitott bundát viselő nő áll kissé oldalra hajolva, felemelt bal kezében hógolyót tart és játékosan a kamera felé céloz. A nőt nem ismerem, de a diagonálban fotózott dombot nagyon is: az utcánkban volt, és sokáig át lehetett járni rajta egy kis ösvényen át, le egészen a háttérben látható Melinda utcai társasházig. Ma már persze beépítették, és magas műkőfal zárja le a kilátást. A kép 1952-ben készült, és úgy találtam rá, mint a legtöbben azok közül, akik a fortepan.hu oldalon járnak: elkezdtem beírni az oldal keresőjébe a gyerekkorom helyszíneihez köthető szavakat - utca-, intézmény- és létesítményneveket -, amik aztán sorra jöttek elő az 1900-tól 1990-ig tartó időszalagon a kattintható évszámok alatt. A nő a bundában ezek között a zömében fekete-fehér, ismeretlenek által készített privát képek között bukkant fel.

A Fortepan az egykor Vácott működő Kodak-gyár államosított utóda által gyártott népszerű filmnegatív neve volt, erről kapta a nevét az az online archívum, ami 2010 augusztusa óta érhető el, és e pillanatban 114 810 kategorizált, kulcsszavazott (tehát kereshető), nagy felbontású, többségében privát (értsd: nem hivatásos fotográfus által készített) kép nézegethető rajta, tölthető le jó minőségben róla és használható fel (az adományozó nevének feltüntetésével) tulajdonképpen bármire. Ingyen.

A weboldal születésének anekdotikus körülményei, az alapító személye, az általa végzett munka nagysága, az oldal fejlődéstörténete és jelentősége közismert, a fotográfiával foglalkozók körében meg végképp az. Szepessy Ákos és Tamási Miklós diákkori, célirányos lomtalanításaiból, Tamási hosszú ideig fizetetlen munkaóráiból (válogatás, szkennelés, szerkesztés, honlapépítés közösségteremtés), illetve a Fortepan körül kialakult közösségi aktivitásokból (a fotók szereplőinek, színhelyeinek, keletkezési idejének beazonosítása; kulcsszavazás, stb), valamint adományozásokból és az önkéntesek által végzett munkából az évek alatt komoly érték jött létre.

A Fortepan közismertségén valószínűleg az is erősen lendített, hogy több mint 6 éve látható az Index Nagykép rovatában egy-egy tematikus válogatás belőle. Ezek mindig más és más tematikát érintenek, a hozzájuk írt szövegek pedig megvilágítják az adott képcsoportok háttértörténeteit, kontextusba helyezik őket.

A Magyar Nemzeti Galéria két emeletén, komoly alapterületen látható mostani gigakiállítással azonban a Fortepan nyilvánvalóan szintet lép.

Persze igazolni kell, hogy egy szépen strukturált (bár meglehetősen oldschool megjelenésű) online felületen ingyenesen hozzáférhető képanyagot miért emelnek be múzeumi körülmények közé (különösen a jelenlegi magas belépőárak mellett), vagyis jóval többet kell nyújtani, mint amihez az oldaltlátogatva jut az ember. Hát a kiállítás igyekszik is nyújtani, amit csak tud. A tárlat minimum kettő az egyben, de inkább több. A legjobb installációs ötleteket mutató, leginteraktívabb és legszórakoztatóbb rész a földszinten van: speciális, változó állóképekkel operáló vetítés, megfogható-felhajtható képpárok, szavazásra kihelyezett, látványos tárlóban megnézhető eredeti fotók, személyes hangvételű olvasói levelek, a múzeumshopba is átfolyó anyag. Funkcióját tekintve a földszint egyik oldala a bevezetés, a másik oldala a levezetés feladatát látja el.

Az emeleten Virágvölgyi István kurátor az anyag gerincét a Gyerekek, fiatalok, felnőttek, idősek - fonalra fűzi fel, négy nagy blokkot hozva létre, amiben egymás mellé kerülnek időben egymástól akár 50 évre eső alanyok, események és helyszínek. Ez 200, nem múzeumi minőségben, szinte azonos méretben és formátumban kinyomtatott és falra került képet jelent. Ehhez jön még a múzeumi térbe elhelyezett modulokon további 16, az Indexen megjelent válogatásokat idéző, körüljárt, elmesélt és illusztrált történet, plusz vannak még lazán a falakhoz illesztett tablók is, mozaikosan összerakott tematikus fotókkal. A Fortepan anyaga annyira sokrétű és annyiféle szempont szerint csoportosítható és prezentálható, hogy abból több, ugyanilyen bő és ugyanennyire érdekes történet is kijönne. És bizonyára néhány sokkal rövidebb, jobban fókuszáltabb és ütősebb is.

A látogató a bőség zavarával és az idő rövidségével küzd. Az adagolt információ minőségi és jól szerkesztett, különösen a dobozokra installált történetek esetében, és persze lehet választani, hogy lineáris utat jár-e be az érdeklődő, vagy cikázik ide-oda. De a sok akkor is sok. És az emeleti terek végén még 2-2 videós interjúcsokrot is kapunk, meg magát az online felületet, két használatba vehető laptop és kivetítő formájában.

Mondják, hogy ma inkább a sorozatokká szerkesztett, olvasható történeteket elmondó képsorozatokat kedvelik az emberek. Az MNG kiállítása történetek sokasága, nagyregény, rengeteg szereplővel és számtalan storyline-nal. A súlyos és látványos képeskönyvvé dagadt, tanulmányokkal ellátott katalógus (Baán László, Virágvölgyi István, Török András és Gellér Judit szövegeivel) remek, de lehet, hogy ezt a tükröződő papírt el kéne már felejteni. A Fortepan anyaga ma már többféle forrásból bővül (levéltári adományok, külföldről megszerzett/kapott, magyar vonatkozású anyagok, hivatásos fotográfusok - mint például a zseniális Urbán Tamás - életművének egy része), de a szerkesztők és mindenek előtt az alapító, Tamási Miklós érdeklődését, ízlését, habitusát és szemléletét alapjaiban magán viseli. A felajánlott anyagok az ő szűrőjükön mennek át, mielőtt kikerülnek az oldalra, és személyesen Tamási döntése az is, hogy az MNG-ben látható válogatás lehetőleg kerüli a sötét tónusokat, a nettó drámát (bár mondjuk a Holokauszt témájában fellelhető nagyon kevés privátfotó esetén ez igen nehéz, még akkor is, ha nem megölt áldozatokat nézünk).

A függetlenségét őrző, de az üzleti alapra való helyezkedést kategorikusan kizáró unikális gyűjteménynek ma már kiszámíthatóbb anyagi háttérre - pénzre, szponzorokra, támogatásra - lenne szüksége. Talán ezért is mutatja meg magát a Fortepan az MNG-ben ennyi oldalról és ekkora terjedelemben, és ezért is kapcsolódik annyi élő esemény, közönségtalálkozó, bemutató és beszélgetés a kiállításhoz. Halló, itt vagyunk! - kiabálja az anyag.

A bevezetőben említett, hógolyót dobni készülő nő a budai domboldalon a kiállításból kimaradt (persze), az esszenciája azonban ott van szinte az összes Fortepan-képen.  “Minden múlt a múltam”- kölcsönzi Rakovszky Zsuzsa csodás versciklusának egy sorát a tárlat jól megtalált címe, és teljes joggal: a kiállítás a plakátján és a katalógus címlapján szereplő, magát egy erdei kapufán viccesen lógázó család is az én múltam, abban is ott van az a furcsa, összetett, nem fájdalommentes érzés, esetenként felismerés, amit a magyar privátfotók által felmutatott tükörképben látunk. Ezeknek (és a Fortepanon látható többi furcsa, pl rendőrségi helyszínelő, iskolai ünnepséget megörökítő, nagy építkezéseket urbanisztikai okokból dokumentáló stb.) fotónak a segítségével kiterjesztettebbé és árnyaltabbá válik a múlt, aminek az ismerete, elfogadása és magunkhoz ölelése hiánypótló és identitásképző.