„A mesterséges intelligenciával szinte transzban dolgoztam”

Sander Coers holland fotográfus múltidéző esztétikával mesél POST című sorozatában az emlékezet felépítéséről, formálódásáról és a férfiidentitás konstrukciójáról. A családi fényképalbumokat kiindulópontként használva mesterséges intelligenciával generált képeket alkotott, így egy fiktív, mégis ismerős világot teremtett, amely egyszerre idézi fel a múltat és kérdőjelezi meg a hitelességét. A nagypapája indonéz örökségéből és gyermekkori emlékeiből táplálkozva Coers érzékeny, olykor nyugtalanító narratívákat hoz létre a posztfotográfia lehetőségeivel kísérletezve. Munkáját 2024-ben beválogatták a Foam Talent programba, 2025-ben pedig jelölték a C/O Berlin Talent Award díjra. A Mai Manó Ház PaperLab Galériájában 2025. október 26-ig látható kiállítás apropóján a fotográfia és az AI kapcsolatáról, a férfiasság változó jelentéseiről és az emlékezet rétegeiről beszélgettünk.

K.A.

Hogyan került a fotográfia az életedbe?

S.C.

Sokáig nem gondoltam a fotózásra másként, mint hogy a telefonommal készítek képeket. Ez 18-19 éves koromban változott meg, amikor egy barátom a rotterdami művészeti akadémiáról kölcsönadta a régi Nikon fényképezőgépét és elkezdtem azzal képeket készíteni, ami azonnal magával ragadt. A barátaim megörökítése, a várakozás a negatívokra, azután kézbe venni a nagyításokat, mind gyorsan a szenvedélyemmé vált. A fotózás számomra a világhoz való kapcsolódás egyik módja lett.

K.A.

Honnan született a POST sorozat ötlete?

S.C.

Egy ideig a szüleimnél voltam, kissé elakadva és inspirálatlanul. Akkoriban sokat olvastam a generatív AI-ról és az azzal kapcsolatos szorongásokról. Úgy döntöttem, hogy kipróbálom, hogyan lehet vele képeket alkotni. A családi fotóalbumok ott voltak az otthonunkban, így ösztönösen a bennük lévő fotókat használtam referenciaképekként. Lenyűgöztek a képek részletei, és ezek között ott volt megörökítve a nagyapám története is, aki a második világháború alatt Indonéziában született. Az ő történetét pedig nagy hallgatás övezte. A mesterséges intelligenciával generált kapott képek nagyon hasonlítottak az eredeti archív fotókhoz, de közben mégis volt bennük valami furcsa, rejtélyes és nyugtalanító. Mintha olyan emlékeimet ábrázolták volna, amelyek mégsem teljesen az enyémek.

K.A.

Mesélnél a projekt kidolgozásának folyamatáról?

S.C.

Először beszkenneltem és kiválogattam a fotókat, majd AI segítségével új értelmezéseket készítettem belőlük. Ezt követően azokat válogattam ki, amelyekben egyszerre volt meg a felismerhetőség és az idegenség érzete, illetve ott volt bennük az ezek közötti egyensúly. Aztán ezeket a képeket rétegelt furnérlemezre nyomtattam, ami azért fontos, mert a digitális képek így váltak kézzelfogható tárgyakká. Ezt az anyagot egyébként az építőiparban is használják, ami egy hagyományosan férfiasnak tartott közeg és a sorozat képei a maszkulinitás reprezentációjával is foglalkoznak.

K.A.

A POST az emlékezet témáját járja körül. Hogyan közelítettél ehhez a témához?

S.C.

Leginkább az emlékezet instabilitása és változó természete érdekelt: miként alakul attól függően, hogy ki emlékezik, hogyan telt azóta el az idő és milyen történetek társulnak hozzá? Számomra a vágyakozás, a torzulás, a komfort és a diszkomfort között feszültség megteremtése az izgalmas.

K.A.

A képeid finom esztétikával bírnak. Milyen volt a mesterséges intelligenciával való képalkotás?

S.C.

Teljesen más volt, mint a megszokott, lassú munkamódszerem, amikor évek alatt gyűjtöm az anyagot. Az AI-jal szinte transzban dolgoztam. Töredékeket adagoltam a programnak, és olyan képeket kaptam vissza, amelyeknek alakulását nem tudtam teljesen irányítani. A legjobbak gyakran a legváratlanabb eredmények voltak, mert ezek tükrözték a leginkább, azt ahogyan maga az emlékezet is működik: megbízhatatlanul, repetitíven, torzítva.

K.A.

Mit gondolsz a fotográfia és a mesterséges intelligencia kapcsolatáról?

S.C.

A fotográfia sosem volt teljesen objektív. A kép mindig a kompozíció megválasztásáról, a jelenet megrendezésétől függ. Az AI ezt csak még nyilvánvalóbbá és tisztábbá teszi. Számomra a mesterséges intelligencia nem helyettesítő eszköz, hanem lehetőség arra, hogy továbbfeszegethessük a kérdést, mi is a fotográfia és mennyire bízunk benne.

K.A.

Hogyan látod a férfiasságot az 1950-es években, összehasonlítva a maival?

S.C.

A régi albumokban a férfiasság sokszor játékosnak, közösséginek, sőt, gyengédnek tűnik. Férfiak csoportosan pózolnak, de közben mélyen kapcsolódnak egymáshoz. Ma a férfiasság inkább széttöredezettnek érződik. Több a lehetőség a megkérdőjelezésére és a kérdésfeltevésre, amit pozitívnak tartok, de közben zavar is övezi, hogy mit is jelent valójában. A munkámban egyfajta lágyságot és többértelműséget próbálok közvetíten.

K.A.

Min dolgozol mostanában?

S.C.

Az Eulogy című projektemet folytatom, amely a nagypapám indonéz múltjával foglalkozik és a gyarmati történelem generációkon átívelő hatásait vizsgálja. Emellett kerámiával, textillel és UV-nyomtatással kísérletezem, új lehetőségeket keresve arra, hogy az emlékezet kézzelfoghatóvá váljon. Továbbra is az a célom, hogy olyan munkákat hozzak létre, amelyek ugyanolyan rétegzettek és törékenyek, mint maga az emlékezet.

„A mesterséges intelligenciával szinte transzban dolgoztam” – Interjú Sander Coersszel

Következő

Looking at LIFE: a magazin, amely képekben mesélte el a világot

Amikor az AI választ: képpárosító eszközt indított a Cleveland Museum of Art

Mélységek és magasságok – Eve Arnold kiállítása Berlinben

Mit nézzünk februárban? – A Punkt fotókiállítás ajánlója

Fotográfia vs. AI: riasztó adatok egy friss szakmai kutatásból