Mi az a fényművészet?

Egyre több helyen bukkannak fel fényfesztiválok és egyre több fényművészről hallani a hírekben. Oly sok diszciplína metszetében helyezkednek el az említett fogalmak, hogy mindenképp érdemes kicsit kontextualizálni őket. Hisz nem mindig egyszerű egy „fényműnél” eldönteni mit is lát az ember: ez most képzőművészet, alkalmazott művészet, esetleg egyszerű vásári látványosság?

Minden évben a jó idővel együtt érkeznek a szabadtéri kulturális és művészeti fesztiválok is. Egy magára valamit is adó (európai) város általában image építési (és/vagy vendégéjszaka növelési) célból rendez ilyet. Nagyon is üdvözlendő, hogy a kultúraközvetítést ezen formáit fontos célnak tekintik a kisvárosok vezetői. A fesztiválok sokasodásával egyidejűleg szépen lassan kiépültek olyan hálózatok is, amik a tartalmat szolgáltatják. A zenei produkciókon túl, főleg a performatív és installációs művészeti ágakra nagy a kereslet, mert ezeknek a legerősebb a PR potenciálja. Ez részben annak is köszönhető, hogy ennek a két műfajnak van egy olyan szabadságfoka, ami a legtöbb esetben lehetővé teszi helyspecifikus verzió létrehozását. Egy furcsa hibrid kulturális közeg alakult ki ezeknek a fesztiváloknak a hatására a látványosságkultúra, a képzőművészet és a performatív művészetek határán. Egy hosszabb tanulmányt is megérne ennek az új iparágnak a felívelése, de jelen esetben egy specifikus - az iparág jellemzőket jól szemléltető - szegmensét emelném csak ki: a fényművészetet.

A kifejezés - ha a kritikai gondolkodás szemüvegén keresztül vizsgáljuk - több ponton is zavarba ejtő, de haladjunk szépen sorjában. A legproblémásabb talán az, hogy a „fényművészet” kifejezés -bármennyire is úgy tűnik, nem egy művészettörténeti kategória. Ez egy PR szempontok szerint létrehozott jelző. Arra hivatott, hogy a legkülönfélébb képzőművészeti ágazatokból érkező munkákat (minimalista szobrászat, konceptualizmus, land art) és az innovatív fénytechnikusokat, rendezvénydekoratőröket egy kommunikációs panelbe egyesítse. Ez tényszerűen kitágítja a befogadói kört, de egy nagyon vegyes esztétikai minőséget hoz létre. Gondoljunk csak bele, ezen logika szerint akkor az ecsethasználók vagy a vésőhasználók csoportja is külön kategóriát kéne, hogy képezzen. Miért nem nevezhető művészettörténeti kategóriának? Ennek több oka is van:

I.

Nincs esztétikai folytonossága a kategóriába sorolt és hivatkozott művészeknek és munkáknak. Általában minden cikk 5-6 alkotót citál ide történeti példának, akiknek csak nagyon érintőleges közük van egymáshoz. Például: Moholy-Nagy Lászlót, akit designerként, innovátorként főleg a formai játékok és azok új felhasználási lehetőségei foglalkoztatták. A minimalista festők és szobrászok egy esetlegesen összeválogatott csoportját, többek között olyan alkotókat mint: François Morellet, Dan Falvin, Keith Sonnier. A szintén a minimalizmusból induló, de a kinetika felé elkanyarodó Nicolas Schöffert. A displaytechnológiákkal kísérletező és azokat fejlesztő Kepes Györgyöt. Illetve a kolosszális léptékű installációkkal foglalkozó Olfaur Eliassont és James Turrelt. Ehhez a vonalhoz szokás még hozzákapcsolni a 2010 után megjelenő nagy fényerejű vizuál produkciókat és led látványosságokat. Az, hogy ilyen szerteágazó motivációkkal és a legkülönfélébb esztétikaihitvallásokkal egy csoportba lettek sorolva a fent említett művészek, annak valószínűleg az az oka, hogy az elmúlt évtized fény tematikájú fesztiválprodukciói ezen alkotók munkásságaival igyekeznek igazolni művészettörténeti beágyazódottságukat. Mindenki eldöntheti, hogy mennyire hitelesen.

II.

Nincsenek intézményei. Az egyetlen dedikáltan fényművészettel foglalkozó múzeum a Düsseldorftól 80km-nyire található Center for International Light Art. A 2014-ben alapított intézménynek a 67.000 lakosú Unna település ad helyet és kollekciójuk magját pont az előző bekezdésben említett művészek egy része adja. Személyes véleményem szerint ez az intézmény leginkább arra jó példa, hogy hogyan lehet a korszellemet megérezve olyan kulturális befektetésekbe kezdeni, ami rövid úton nemzetközileg is láthatóvá tesz egy teljesen jelentéktelen várost. Jóval erősebb az urbanisztikai indokoltsága, mint a művészettörténeti.

III.

Olyan piacra termelnek a magukat „fényművésznek” aposztrofálók, amelyhez szorosan nem kapcsolódik gyűjtői kör. Az elsődleges piaca ezeknek az alkotásoknak, ahogy az már többször említésre került: a kulturális és városi fesztiválok. Ennek oka az is, hogy hatalmas infrastruktúra igénye van ezeknek az alkotásoknak és üzemeltetésük roppant költséges. Nyilván a könnyen üzemeltethető, mobilabb installációk be tudnak kerülni gyűjteményekbe, de nem jellemző. Főleg azon művészeknek van elérése a gyűjtők felé, akik a fényinstallációs vonalon kívül egy számottevő képzőművészeti praxist is kiépítettek maguknak nagyobb múltú intézményrendszerek paradigmái szerint. Vékony, de azért jól érezhető a határvonal egy gyűjtésre érdemes műtárgy és egy képzőművészeti igényességű „event design” között.

Mi is akkor az az esztétikai kategória, amibe a fényinstallációk és fényt tematizáló képzőművészek beleilleszthetőek? Talán a legközelebb a fénykörnyezet kifejezés áll ahhoz, hogy értelmezési keretet biztosítson az említett alkotásoknak.

Fontos, hogy a képzőművészet elbeszéléséhez csatlakozni kívánó alkotók munkáinak hitelesnek kell maradniuk valamilyen esztétikai programhoz.  Igen aggasztó, ha létrehozásuk legfőbb motivációja csak a minél nagyobb elérés. Az a tény, hogy a kulturális termelésben egy alkotás jól profitál, még nem jelenti azt, hogy megvannak mögötte azok a szubtextuális tartalmak és összetett gondolatiság, ami megteremti a képzőművészeti igényesség dimenzióját.

A fénykörnyezetek, a látványosságipar és a kreatív alkotói folyamatok egy olyan összemetsződés, ahol nagyon könnyen egymásba mosódhatnak a határok. A formátum sajátossága, hogy elképesztően egyszerűen adaptálható és ezáltal állandóan helyspecifikus tud lenni.  Ami piaci szempontból könnyebbség, az viszont megannyi kérdést vet fel a hitelesség és az egyediség kérdéskörében. A határvonal nagyjából ott húzható meg, ahol megfigyelhető valamiféle történeti beágyazóadottság és a puszta formaiságokon túlmutató tartalmi töltet Számomra ez a kontextus az, ami képes a képzőművészek (pl. Mátrai Erik vagy Mengyán András) munkásságát leválasztani a vetítős és ledezős csapatok tevékenységéről.