Hogyan kezeld a kiváltságaidat?

A két társalkotó műveit legutóbb az előző, 2017-es OFF Biennále keretein belül megrendezett Könyvbarátság című kiállításon láthatták együtt a nézők, bár ott még egyértelműbben szétszálazható volt a művek szerzőisége, szemben a mostani kiállítás egybefonódó és egymással szorosabb párbeszédet folytató munkáival.

A kiállítás kurátori kísérőszövege igyekszik támpontot adni a megértéséhez, így kiemel két komponenst; a gellérthegyi barlanglakásokat (Karas) és egy általános iskolai farsang emléktöredékeit (Erlich). Mindkét téma gyújtópontjában egy-egy fotó áll – míg az első esetben egy közgyűjteményből származó dokumentum, addig a második esetben egy családi fotó, amely egy általános iskolai jelmezt örökít meg. De a kiállítás végső soron lényegesen tágabb fókusszal dolgozik.

A kiállítás első, direktebben azonosítható részegysége – amely Karas Dávidhoz kapcsolható – egy, a Szabó Ervin Könyvtár archívumából előkerült fényképet használ kiindulópontként, ahhoz, hogy a szegénység reprezentációjáról, illetve annak hiányáról, vakfoltjairól meséljen. Érdemes megjegyezni, hogy Karas 2014-es szakdolgozata is A Gellérthegyi-barlang barlanglakóinak története címmel készült, így explicite egy régóta felhalmozott, de kiállítási formát még nem öltött kutatómunkáról van szó. A legkézenfekvőbben értelmezhető eleme a kiállításnak a gellérthegyi barlanglakások történetét és képi reprezentációját feldolgozó videómunka, amely az állami televíziók tudományos-ismeretterjesztő tartalmainak miliőjét idézi meg, miközben egy azok által jellemzően nem tárgyalt témakört ajánl a néző figyelmébe a narrátori hang, amely egyébként a kiállítás társalkotójáé.

Ugyanezen téma kinyitásaként értelmezhető az a rácsmintában elhelyezett, kisformátumú fényképekből álló tabló, amelyben visszaköszönnek a gellérthegyi barlanglakásokról és azok lakóiról készült képek, illetve olyan felvételek is, amelyen az azok elbontása után kialakított, Pálos rend számára létrehozott Sziklatemplom látható. Ezen fotók közé vegyülnek háborús pusztításról, elhagyott épületekről vagy épp természeti tájakról készült felvételek, amelyek részben át is kötnek a kiállítás további műveihez. Azért is a bizonytalanság az egyes- vagy épp többesszám kapcsán, mert mennyiségileg a kiállítás felét kitevő, szorosan egymás mellé installált két vetítésről nehéz megállapítani, hogy az alkotói szándék szerint egy kétcsatornás videómunkát látunk vagy pusztán két, egymáshoz meglepően közel installált, de amúgy önállóan is működő munkát.

A jobboldali anyagban éjszakában baktató embereket látunk majd pedig amatőr turistafelvételként ható panoráma és utcaképeket, ezt követően ismét az éjszakában haladó csoportot, majd újból nappali képeket. A helyszínek nem lokalizálhatóak, nem látunk utcaneveket, rendszámtáblákat, így feltehetőleg nem a helyválasztás a fontos, hanem a helyváltoztatás. Ezt a feltételezést erősíti a baloldali videómunka, amely ellenpontként kínálja magát, ugyanis statikus nézőpontból látunk egy csőszerű aluljárót és a napi rutinként benne közlekedő tömeget. Mindeközben különböző kultúrakritikai szövegek jelennek meg a képen, amelyekre egy hangzóanyag is ráerősít. Fontos, hogy ez az audioelem be is tölti a kiállítás terét, míg a korábban említett, explicite a gellérthegyi barlanglakásokkal foglalkozó videó mintegy leválasztva a térről, fejhallgatón keresztül hallgatható.

A szöveg elején, és a kiállításkoncepcióban is kihangsúlyozott gyermekkori emléktöredék, valóban fragmentált és már-már elrejtve, csak keresés után kínálja fel magát a látogatók számára. A fent említett kettős vetítés alatt, a talajon látható digitális kereten tűnik fel időnként az Erlichet ábrázoló gyerekkori kép, amelyen meghökkentő módon cigánylányként jelenik meg egy általános iskolai farsangon. Ez a személyes emlékként előkerülő fotó könnyedén indirekt kapcsolatot tud létesíteni a szegénységábrázolás problémakörét felskiccelő történeti dokumentummal egy olyan társadalmi környezetben, amelyben reflexszerűen párosítunk össze etnikai-nemzetiségi hovatartozást és adott társadalmi osztályt. (Az ISBN galériának otthont adó VIII. kerület jelenében és múltjában is eleven az efféle konnotáció.)

Bár a kiállítás nem ad sok támpontot, nem fogja gondoskodóan a néző kezét, de erős atmoszférát teremt, amelyben végsősoron egy privilegizált nézőpont kritikáját fogalmazza meg. Teszi ezt az által, hogy bemutatja a gellérthegyi barlanglakások mentén a jelenben is meglévő, szegénységre irányuló diszkriminalizációt és kriminalizációt, tehát a gazdag-szegény ellentétpárra épülő (a)morális struktúrát. Tovább lépve innen, pedig ennek a kultúrában és gazdasági viszonyrendszerekben meglévő dichotómiának egy további formáját, a statikus-otthonos és a változó-idegen viszonyrendszereit illusztrálja, a végsősoron kétcsatornás installációként értelmezhető műben. Utóbbi viszonyrendszerben már nem olyan élesen definiálható, hogy melyik jelenne meg társadalmi normaként és melyik dekadenciaként értelmezett alakzatként, de egy biztos, hogy a biztonságot adó statikus-otthonos és az ezt ellentételező, egzotikumként ható, szabad helyváltoztatás mind olyan privilégiumok amelyekre érdemes reflektálni és becsben tartani őket, amíg még ideig-óráig élvezhetőek a számunkra is.