Marokkói áramlat

Mindig is vonzott a sivatag és az őrjítő hőség, Aladdin története végigkísérte a gyerekkorom, így megfogadtam: elutazom Afrikába. Ebben az évben pár barátommal közösen alkalmunk nyílt rá, hogy Marokkóba utazzunk. Megfogadtuk, hogy elhagyva a megszokott konformista turista-hozzáállást, olyan mélyre merülünk Marokkó kultúrájában, amennyire csak lehet.

Amikor megérkeztünk Marrákesbe, zsigeri pánik fogott el. A totális káosz tárult elénk. Vibrált a tér, vibráltak az emberek és a rengeteg impulzus hatására úgy éreztük, mintha egy ZIL teherautó parkolna rá a hipotalamuszunkra. Keskeny, egymásba torkolló, sikátoros utcákból fonódott medina és a főtéri zsibaj a Jemma el-Fnaa-n. Kígyóbűvölők, majomzsonglőrök, lágy Gnawa zene, és az egymáson keresztül üvöltő árusok végtelen morajlása. Ez Marrákes első fojtó nagyölelése. Kétségtelen, hogy a város jól megrágott, majd kiköpött minket.

Tökéletesen felállított díszlet, ami mögé turistaként esélytelen belátni. "Minden a turisták miatt van. A magánéletben mind egyszerű emberek vagyunk, bulizunk, éljük a fiatalságunkat, de kell a színház, hiszen ebben van a pénz."- mesélte egy szenegáli fiatal srác, mikor elénk szaladt valami csillogós szettben, egy helyi étterem alkalmazottjaként. A disdása (hosszú ing, amit a muszlim férfiak viselnek) csak a munkaruha, nincs vallási jelentősége számára - mondta. Ez a legdemokratikusabb muszlim ország és azt hiszem, ez teszi lehetővé, hogy a vallás és a vallási-színház ilyen szimbiózisban tudjon élni egymás mellett.

A marokkói lakosság kifejezetten érzékeny a fotósokra. Általában pénzt kérnek érte, és akár tettlegességig is fajulhat egy ilyen konfliktus. Sokszor megdobálnak kővel és a piaci árusoknál már be van készítve egy műanyag vízipisztoly, vagy bármi, víz spriccelésére alkalmas szerkezet, amivel egyenesen a kamerára céloznak. Eleinte úgy tűnik, nem egy nyitott nép, de ez nem igaz. Ez a kép kizárólag a kizsákmányoló turizmus eredménye. Az árusok elmondása szerint attól félnek, hogy a "gazdag turisták idejönnek, lefényképezik az áruinkat és otthon megcsinálják ugyanezeket olcsóbban, ez rontja az üzletet", és tény, hogy a marokkói emberek bevételének óriási százaléka a turizmus. Nagyon nehéz megtalálni és elnyerni azt a bizalmi pontot, ami szabaddá teszi a fotózást.

Az egész tájat áthatja a humor, van valami különleges a marokkói lakosok életfilozófiájában. Először arcon vág a "time is not money" életérzés, és elborzaszt a nyomor, majd meghökkent az emberek jókedve és vidámsága. Óriási a munkanélküliség, sokan csak az utcán napoznak, fekszenek a homokban vagy egy-egy stand mellett. Mindezt érthetetlen hanyag eleganciával. A higiénia hiánya kínzó, de a terjengő szag pár budapesti belvárosi utcai hentesbolt vagy vendéglő előtt is simán megcsap. Talán csak a közép-európai ember tud depressziós lenni akkor is, ha süt a nap. Ez olyan európai dolog.

A marrákesi zűrzavar után egy végtelen hosszúságúnak tűnő út vezetett Essaouira-ba. Nyilvánvalóvá vált, hogy az egész ország egy családi vállalkozás. Az utunk során mindenütt mintha várták volna az érkezésünket. Mindenki mindenkit ismert vagy rokonok voltak, így nem vesztettek minket szem elől soha. Nyugalom és harmónia sugárzik minden utcájából, attól függetlenül is, hogy a medina épp olyan zegzugos, mint bármely más marokkói városban. Minden épület egységesen királykék és fehér, a halszag már a falakba ivódott. Az ottlét, mint egy lebegés, főleg mikor az imaidő kezdetét veszi és a négy égtáj felől hangosan üvölt a mise a mecsetekből. Egymást érik a különböző mondatok. Olyan, mint egy meditáció. Ebben a városban hamarabb válik valaki "kevésbé turistává". Minden ott készült kép mintha 100 év történetét hordozná. Nincs Essaouira-ban olyan hely, ahol igazán sok a turista, leginkább az itt ideiglenesen élő franciákkal lehet találkozni. Igazán sok turista még a Gnaoua fesztivál ideje alatt sincs.

Visszanézve a fotóimat, pont olyannak látom őket, mint amilyen érzés volt ott létezni. Elengedni az összes előképet egyenlő volt átengedni magam a flow-nak, és elkerülni a nyomor-pornót. A megszületett képeket nem szeretném kategóriába zárni. Egyszerűen csak az volt a cél, hogy egy olyan sorozat szülessen, ami hűen tükrözi az ott élő emberek filozófiáját (már amennyire ez lehetséges).