Száz PS virág

Borsi Flóra magyar, sikeres, világszerte ismerik, a munkái látványosak, technikailag bravúrosak és jól fogyaszthatók, érthetők. Kell ennél több? Valószínűleg igen, mert bár a legnagyobb kereső tízoldalnyi magyar találatot jegyez Borsiról, nagyjából 2014-től, amikor is az Adobe Photoshop CC-jének nyitóképernyőjére az ő fotója került fel, a vele készült interjúk visszatérő szólama, amely a Magyar Nemzeti Múzeumban rendezett Imagine kiállítása sajtószövegében is megjelenik, az, hogy ő mindenhol másutt elismert, csak Magyarországon nem. Nem foglalkoznak vele, nem figyel rá a „szakma”.

A panasszal, váddal nehéz mit kezdeni, hiszen nem ismerjük a tényeket, miért nem került sor eddig fotóinak kiállítására, milyen intézmények és mely okból utasították el. A helyzet azonban ezúttal megváltozott. Képei ugyanis a World Press Photo 2019 kísérő kiállításaként kerültek bemutatásra. Ami egyszerre jó és talán különös döntés. Jó, mert ahogy a sajtóképek, úgy az ő munkái is hatványozottan figyelemfelkeltők, azaz kattintás- és megosztáshozók, feltehetően fizikai formájukban is közönséget vonzók. Különös, vagy talán csak eddigi tapasztalataink, beidegződéseink alapján szokatlan, hogy mondjuk úgy, a semmiből, ha a hazai kiállítási szcénát nézzük, egy fotós egyenesen és rögtön a Magyar Nemzeti Múzeumban debütál, ráadásul meglehetősen erős, őt elsőrangú művészként meghatározó, kanonizáló múzeumi felvezetéssel, amely szerint: „A kiállítótérben a képeken keresztül rendkívüli tehetség bontakozik ki, aki művészetével Magyarországról hódítja meg a világot. Szürreális képei az identitásra, a kapcsolatokra, az érzésekre és álmokra összpontosítanak, ezeken mindig saját arcát, szemét, testét, rejti el, vagy tárja fel. Kifinomult fotói univerzális érzelmeket, vágyakat, kétségbeesést fejeznek ki. Némely fotójával megmutatja az emberi „jó” és a „gonosz” küzdelmét, különös és okos, egyben látványos metaforáival az emberi psziché törékenységét ragadja meg. Tökéletesen vizualizálja a sötét fantáziákat, a lebegő álmokat.”

A debütálás helyszíne azonban talán csak elsőre furcsa, alapvetően viszont logikus. A múzeumi szcéna is a piacról él, és a nagyközönséget a digitális világból olyan tartalmakkal tudja bevonzani, amelyek sikeresek, jól címkézhetők és fogyaszthatók. Borsi Flóra pedig minimum a Photoshop Paganinije, valóban igen professzionális és látványos az, amit alkot. Ám képzelőereje és kreativitása ki is merül egy álomszerűnek gondolt, valójában szimplán giccses technikai látványosság valóban virtuóz megteremtésében, ezen túl munkái lényegében jobbára utánérzések. Jellemző a friss From Paris with Love (2019) című sorozata, amely a dokumentarista fotó toposzainak, ezerszer látott megoldásainak lapos gyűjteménye, érthetetlen, miért volt szükség a létrehozására. De utánérzés a világsztárokhoz magát odaszelfiző Selfie (2019) – amely PR fogásnak persze elsőrangú - , vagy az olyan sorozatai, amelyben archív fotókról photoshoppol át alakokat saját fotóira.

Mindez azonban nem kritika kíván lenni. Borsi Flóra valóban világszínvonalú álom-látványosságot, „varázslatot” hoz létre, amely sokaknak okoz örömöt, kelt bámulatot, akár csodálkozó felkiáltást vagy éppen mély borzongást. Amelynek tökéletesen megvan a helye és szerepe a digitális világban, és valószínűleg, bár sok értelmét nem látom, mennyiben kívánják meg ezek a művek a megtestesülést, a nyomtatást, de minden további nélkül megvan a helyük a kiállításiparban is. Valóban különös, miért nem volt eddig Magyarországon kiállítása, hiszen elsőrangú a brand, amit kemény munkával felépített és megteremtett.

Talán csak a kommunikációja, identifikációja túlzó, bár ez is érthető, hiszen a médiatérben lassan nincs olyan jelző, olyan fokozás, ami elég lenne a kiemelkedésre az információ- és képáradatból. Ha mindennek, egy doboz joghurtnak is saját világa, filozófiája van, ha egy edzőcipő is az egyediség és a tudomány, sőt tudományfilozófia csodája, csúcsa, ha lassan nincs olyan kép, fotó, amely ne lenne ab ovo ikonikus, alkotója pedig már az első fotó elkattintása után, önkinevezés útján természetesen, fotóművész vagy képzőművész, akkor tökéletesen ésszerű és szükségszerű minden szuperlatívusz.

Egyébként pedig, virágozzék száz virág! Azaz legyen mindenkinek kiállítása, aki valóban világszínvonalút hoz létre, és sokakhoz szól, és legyünk valóban büszkék rájuk, mert megérdemlik.