Elvárják tőlünk, hogy szépek legyünk, de én merek csúnya lenni – interjú Ladik Katalinnal

Ladik Katalinnal a Ludwig Múzeum A Bosch+Bosch csoport és a vajdasági neoavantgárd mozgalom című kiállításán jártunk. Fotómunkáiról, performanszairól kérdeztem.

Hogyan lettél a Bosch+Bosch csoport tagja?

Jónéhány év önálló munka előzte meg a Bosch+Bosch-hoz való csatlakozásomat. Főleg önállóan, de például Csernik Attilával is dolgoztam, vele body arttal és betűköltészettel kísérleteztünk, a testemre pecsételt és ragasztott. 1972-ben Attilával és Póth Imrével készítettünk egy kísérleti filmet, az Opust, amelyben leénekeltem Csernik O betűs képanyagát. A munkáim többségével ellentétben az Opus nem improvizációra épült, hanem megszámoltam, hány „o” betű van az anyagban, hogy kicsi vagy nagy, fekete vagy fehér, mozog vagy áll, és ezt mind lerajzoltam, ebből lett a partitúra, amit végül leénekeltem. Ennek a filmnek az alapján döntöttek úgy a Bosch+Bosch alapítói, Slavko Matković és Szombathy Bálint, hogy jó lenne minket bevenni a csoportba. Tehát 1973-ban kerültünk be, ekkortól ha hívtak, akkor összeálltunk a Bosch+Bosch-sal egy-egy kiállításra, de én továbbra is főleg önállóan dolgoztam. A Bosch+Bosch tárlatokon is mindig önálló munkával szerepeltem, habár Matković és Szombathy előre megmondták, milyen témára és mit csináljunk. Nekem a hangot osztották ki, tőlem vizuális anyagot nem nagyon kértek, mert le voltak osztva a szerepek, ők voltak a vizuális művészek, én adtam a hangot. Slavkónak volt állandó bázisa Szabadkán, úgyhogy amit a csoportnak küldtem, az mind hozzá került, így többek között a kiállításon látható szabásminta-kollázsaim is. A szabásminták itt ugyan önálló vizuális anyagként vannak kiállítva, de tulajdonképpen szerves részei a hangköltészetnek, amivel foglalkozom. A Bosch+Bosch eseményekre ugyanis mindig multimediális dolgokat vittem, például a szabásmintákat kiállítással egybekötött performanszokon zenei partitúraként leénekeltem. A szabásminták tehát tulajdonképpen vizuális kollázs-partitúrák.

A varrógép pedig kezdettől fontos metaforád.

Így van, metafora, méghozzá női metafora, akárcsak a szabásminta és az olló. A verseimben is gyakran előfordulnak. Ezek ősi intermediális szimbólumok, amelyek átindáznak az egyik művészeti ágból a másikba. Ezeket a női elemeket szándékosan kezdtem használni, mert abban a macsó világban, ami akkoriban volt, nem akartam férfiasan megnyilvánulni. Eleinte próbáltam rejteni a nőiségemet, de aztán jött egy dackorszak, hogy csak azért is nőként akarok megmutatkozni és érvényesülni. A dac más téren is megnyilvánult nálam, például a body art révén is, mert nem akartam besimulni a kékharisnyás értelmiségi nők művészetébe. Nekem lételemem a groteszk, mindig utáltam a komolykodást. Amikor az Új Symposionnal felolvastunk a hatvanas években, a fiúk mind szőrösek voltak és a kezükkel a cigarettát tartották és a szakálluk, és a kezük, és a füst is takarta őket – én épp ezt a rejtőzködést akartam megtörni az előadásmódommal. Ha már a legsebezhetőbbek a verseinkben vagyunk, gondoltam, vállaljuk azokat a testünkkel is, hiszen az olvasó azért jön, hogy minket lásson személyesen. Mindig összművészetként gondoltam a költészetre. Az ősi költészet művelője, a sámán médium volt, közvetítő a föld és a felsőbb világ között. Most a belső utazásról beszélek, amire a női természet szenzibilisebb. Csakhogy valamilyen eszköz kell a költőnek az ilyen utazáshoz, és a hang az a táltos, ami repítheti – úgyhogy én beletettem a testemet meg a hangomat a felolvasásaimba. Ha költőként vállaljuk a személyes jelenlétet, akkor nézzünk szembe az olvasóval, hiszen nem azért jött, hogy azt nézze, ahogy a papírjainkba temetkezünk.

Számos művedben játszol a jelenléttel. 

Igen, például az itt is látható, 1974-es Pszeudó jelenlét II jó példa erre. Ez volt talán az első művem, amit a Bosch+Bosch ideje alatt találtam ki, a szerb nyelvű leírása megjelent a WOW című alternatív folyóiratban, amit Szombathy szerkesztett. A jelenlét és áljelenlét párosával játszottam, mert nagyon megihletett Manet Reggeli a szabadban című festménye. A megihletett talán nem jó szó, inkább állandóan foglalkoztatott, bosszantott és irritált, hogy na igen, az a normális, hogy a képen a férfiak mind elegánsan felöltözve, a nő pedig meztelen, egy dísztárgy tulajdonképpen. Az volt tehát a koncepcióm, hogy Újvidék lakosai tegyék ki a portréjukat az ablakukba, és én is kitettem a saját életnagyságú portrémat minden ablakomba, csakhogy a fotók mellé én is odaálltam, tehát az egyik ablakban én voltam, a többiben fotók, azaz ott is voltam meg nem is.

De ennek volt egy előzménye. 1972-ben zágrábi zenészekkel a müncheni olimpia kísérőprogramjára készültünk, nagyon kreatív hangulatban voltunk és egyszer csak az jutott eszembe, csinálok egy happeninget ott, a próbán. A többiek, főleg fiúk, mert rajtam kívül csak egy lány volt még, egy amerikai ütőslány, azt mondták, oké, és akkor én levetkőztem, visszaültem a helyemre, és úgy ültem hátul a zenekari próbán, pucéran. A zenekarból senki rám se bagózott, ott voltam, mint mindenki más, de valahogy mégsem voltam ott – tehát ez volt az első áljelenlét kísérletem, egyben a válaszom a Manet képre.

Miből merítettél erőt ehhez?

A hatvanas évek végén egyre inkább úgy éreztem, sorsdöntő gátlásom van, ami befolyásol az alkotásban, és ‘69-től nyilvánvalóvá vált, hogy nyitnom kell műfajilag is. Aztán meghívtak 1969 decemberében a Belgrádi Rádióba, ahol verseket és hangkölteményeket adtam elő, persze szerbül, majd ennek hatására felhívott egy országos lap újságírója, akinek az interjú során azt mondtam, hogy van egy performanszom, amiben sámánként, levetkőzve adom elő a verseimet. Tehát ez úgy hangzott el és úgy jött le a lapban, mintha a performansz már létezett volna, mintha már készen lett volna. Miután az interjú megjelent, felhívott engem a belgrádi Atelje 212 igazgatónője, Mira Trailović és dramaturgja, Jovan Ćirilov, hogy ők meghívnának engem ezzel a műsorral a Pinceszínházukba. Halálosan szégyenlős voltam, mégis igent mondtam. Fejest ugrottam a mélyvízbe, mert úgy éreztem, ha egyenként vetkőzöm le a szemérmességem rétegeit, az rengeteg ideig fog tartani. Elmentem hát, vittem kellékeket, zenét. Szerencsére rövidlátó vagyok, úgyhogy levettem a szemüvegem, meg a fény is elvakított, ezért tudtam befelé figyelni, de még így is, miközben előadtam, úgy éreztem, szörnyethalok a szégyentől. Persze végigcsináltam, és utána az Atelje vezetői mindjárt azt mondták, hogy a következő esték az enyémek. Az első alkalommal nem voltak valami sokan, de aztán tódultak az emberek. Ezt követte a zágrábi GEFF kísérleti film fesztiválra szóló meghívás 1970-ben. Annak a fellépésemnek már nemzetközi visszhangja is volt.

Az itt látható képek többségén is meztelen vagy. Tudatosan válogattál a képanyagból, nemde?

Nem, én nem láttam ezeket a képeket, például a Csernik Attilával készített testpecsételős sorozatból is csak egy kép volt nálam, a többi Attilánál maradt, még azt se tudom, ki volt a fotós... de most végre megtudom, ki volt az [odasétál és elolvassa a kép melletti feliratot]... itt sincs jelezve, nahát... A performanszokon sem voltak művészfotósok, csak sajtósok vagy haverok.

És milyen most viszontlátni ezeket a képeket?

Megmondom, mit látok. Látom azt a nőt, aki még nem tudta, hogy meg lesz bélyegezve. 1970 óta a „meztelen költőnő” vagyok, és emiatt nem vagyok reprezentatív a magyar irodalomban. A testpecsételésből tényleges megbélyegzés lett. Itt van például a híres pesti performansz képsorozat, a Sámánének, amikor ruhátlan, csak bőrökkel takart sámánnőként termékenységi rítust adtam elő – de ez mindössze talán öt perc lehetett az estből. Nekem a rítus volt a lényeg, mert a költészet rítus. Úgyhogy előbb úgy ültem és olvastam, akár a többi költő, aztán lassan előjöttek a szerszámok, az eszközök... Persze a meztelen részről van a legtöbb felvétel, pedig mondom, az csak töredéke volt az estnek.

De azért amellett, hogy megbélyegzett, egyesekre talán felszabadítólag hatott.

Annyi visszajelzést kaptam nőktől, rengeteg nőtől, hogy köszönik, hogy mertem helyettük is bátor lenni, megmondani, megírni, megcsinálni. Leveleket kaptam szerte Jugoszláviából, hogy most már mernek írni, a terveiket valóra váltani, és később megtudtam, hogy Magyarországon is ilyen hatást keltettem, hogy felbátorítottam a nőket, hogy vállalják magukat, az ő leveleik pedig enyhítették a sebzettséget, amit a megbélyegzés, a peremre szorulás okozott. A nők megértették, hogy ez muszáj-exhibicionizmus, hogy ez provokáció, hogy nekem a testem az eszközöm, mert nekem nincs egyetemi katedrám. Nem mintha a tudós nőknek könnyű lett volna, közülük is hány maradt névtelen, például Mileva Marić, Einstein első felesége.

És a Bosch + Boschon belül meghallgattak téged?

Nem. Matković és Szombathy mindig előre eldöntötték, hogy mit fogunk csinálni. Aztán Bálint egyszer adott néhány címet, mert neki voltak kapcsolatai nemzetközi vizuális folyóiratokkal, és én beküldtem a dolgaimat és rögtön közölték. Utána már személyre szóló felkéréseket kaptam. Csakhogy eddigre én kitaláltam, hogy nem fogom azt csinálni, amit a világban csinálnak, ami akkor népszerű volt, tipográfia, tájkorrekció, land-art, amit a csoport tagjai is csináltak külföldi minták nyomán. Eleinte persze én is foglalkoztam talált vizuális költészettel, ami akkor nagyon ment, mert úgy éreztem, ezzel jobban beillek majd a Bosch + Bosch-ba, de hamar rájöttem, hogy ezen nincs rajta a saját személyiségem, ezt akárki csinálhatja, nő vagy férfi. Ekkoriban kezdtek a nők a nemzetközi művészetben feltűnni, például a mail artban, de nagyon vaginális fókusszal. Értettem, hogy ez az ő dackorszakuk megnyilvánulása, ez a direkt vagina-art, de én nem ezt akartam csinálni, valami szubtilisabbat akartam, amiben benne van a mi itteni, balkáni és közép-kelet-európai női helyzetünk. Olyat akartam, ami úgy társadalomkritikus, hogy közben nem csak reakció a mindennapi politikára. Úgy gondoltam, hogy az itteni nők mindennapjaiból veszek anyagot, pl. a jelenlét – áljelenlét kísérletem is ezt tematizálta, hiszen akkoriban a nő ott is volt, de mégsem volt ott, ha pedig mégis ott mert lenni, akkor jaj volt neki. Én pedig igenis kinéztem a képből, mertem roncsolni az arcomat és vállaltam, amit nem sok nő mert vállalni. Mára oda jutottunk, hogy photoshop nélküli képeket alig látni, rólam meg világ életemben dokufotók terjedtek. Ami nem változott, hogy a nőktől elvárják, hogy szépek legyünk, babaszerűek, de én ez ellen küzdöttem, mert én groteszk is vagyok, és merek csúnya lenni...

...amihez legalább akkora bátorság kell, mint a vetkőzéshez.

Igen. Erre reflektál a Poemim című kísérleti videóm, ami Újvidéken készült 1980-ban. Bogdanka Poznanović megvásároltatta az Újvidéki Egyetem Művészeti Akadémiájával az első videófelvevő készüléket, és felkért engem, hogy csináljak egy performanszot a kamera számára. A Poznanović házaspár idősebb volt nálunk, és azért voltak jelentősek a számunkra is meg más csoportok számára is, mert egyetemi tanárok lévén már jártak külföldön, például rendszeresen látogatták a Velencei Biennálét, hozták a híreket, hogy mi van a világban. A vajdasági magyar hagyományos avantgárd alkotók közül Ács József jelentett sokat a számunkra. Ács és Petrik és Benes voltak a hagyományos avantgárd, és ők a korukban összhangban voltak a világtrendekkel, de közben nagyon vajdaságiak is voltak. Ács volt a legidősebb, mégis figyelemmel és odaadással kísérte munkánkat, és ő írt rólunk már akkor, amikor még nem voltak Vajdaságban sem művészettörténészek, sem kritikusok. Csernik Attila itt is látható párizsi képein is odaállt és vállalta, hogy együtt van velünk, fiatalokkal, közeledett hozzánk, kereste az inspirációt, akárcsak Király Ernő, aki valószínűleg megmaradt volna hagyományos zeneszerzőnek, de amikor megismert engem, elkezdett nyitni az új formák felé, aztán az alkotásaiban használta az én hangköltészetemet is.

Poznanovićék voltak a legidősebb avantgárd házaspár Újvidéken, rajtuk keresztül tájékozódhattunk, hozzáférhettünk a fantasztikus könyvtárukhoz, és olykor technológiával is segítettek, mint a filmem esetében. Bogdanka, aki maga is multimediális alkotó volt, a Művészeti Akadémia lépcsőházában rögzítette a Poemim című videóperformanszomat, szörnyű körülmények között. Ezt a videóperformanszot néhány meglévő performanszom elemeiből állítottam össze. A fókuszában a művész és a műtárgy kapcsolata áll, és akárcsak a Gyere velem a mitológiába című versemben, itt is androgün vagyok, mert előbb alkotóként műtárggyá alakítom magam egy fehér spray-vel, de aztán műtárgyként küzdök az alkotó ellen és szétroncsolom önmagam, mint műtárgyat. Csakhogy amikor a fehér vakolat, a gipsz megrepedezik és lehullik a műtárgyról vagyis az alkotóról, az százévet öregszik egy perc alatt – ez az ára a szabadságának.

A folklórhoz fűződő viszonyodról még nem beszéltünk.

Azért sok kritika ért. Azt mondták, megyek visszafelé, mert én, az avantgárd költő, népies stílusra váltok. Az történt, hogy rájöttem, micsoda fantasztikus kincs a folklór, épp akkor, amikor körülöttem mindenki beatnik akart lenni, meg a fogyasztói társadalom ellen akart küzdeni. De hát hol voltunk mi még attól, mármint a fogyasztói társadalomtól, ha volt egy nejlonzacskónk, kimostuk és újrahasználtuk [nevet]. Engem az érdekelt, velünk mi van, magunkat akartam megérteni, a saját történeteinket. Úgyhogy végigolvastam a Népek meséi sorozatot, különösen a genezis történetei érdekeltek, az, hogy a különböző kultúrák hogyan képzelik el a világ teremtését, csináltam is egy kötetet, ami aztán 6 évet állt a Forumban és csak ‘78-ban jelent meg. Viszont 1971-ben Gunda Béla professzor, az MTA debreceni Néprajzi Kutatócsoportjának a vezetője írt egy gyönyörű tanulmányt a Fabula c. német folyóiratba, és abban egekig dicsérte a verseimet, és Chagall képeihez hasonlította őket, mondván, megvalósul bennük az avantgárd és a népi hagyomány találkozása. A többiek eközben rendületlenül írták a ginsberges dolgaikat, de hát mi közünk volt nekünk ahhoz az életérzéshez akkor? Illetve még landarttal foglalkoztak, tájmanipulációval, tájkorrekcióval, ilyesmivel, ami a világban akkor ment. Persze nem mindenki, mert például Kerekes László nagyon komplett művész volt már indulásakor, sokoldalú, eredeti és tehetséges, és közben egy nehéz természetű ember, sokat vitatkoztak Szombathyval és Matkovićtyal, nem csoda, hogy szakított velük, ő volt az első, aki kilépett a Bosch+Bosch-ból. Végül aztán kiraktak engem és Csernik Attilát is, mert elégedetlenek voltak velünk. Szombathy azt mondta, hogy nem voltunk elég aktívak vagy ilyesmi [nevet].