Peter Lindbergh öröksége – Beszélgetés Simon Brodbeck-kel

A március 29-én megnyílt tárlat országos premiernek számít, korábban még nem voltak láthatóak Peter Lindbergh alkotásai hazánkban. Minek köszönhetően valósulhatott meg ez a nagyszabású tárlat? Mi a legfontosabb célja ennek a hiánypótló kiállításnak?

Ez egy hosszú történet, először a Budapest Fotófesztivál keresett meg bennünket, és rajtuk keresztül kerültünk kapcsolatba a Műcsarnokkal. Ez a kiállítás kettős célt szolgál, egyfelől azt, hogy megismertesse a magyar közönséggel Peter Lindbergh munkáit, másfelől pedig, hogy a Budapest Fotófesztivál többi kiállítására is figyelmet irányítson. Annyiban sajátságos ez a kiállítás, hogy általában nagyobb terekben, több képet felvonultató tárlatokat szoktunk rendezni édesapám műveiből. Most nem a nagy méretű képekből álló kiállítás valósult meg, így arra volt szükség, hogy az archívumból előkeressük azokat az eredeti nagyításokat, amelyek a művész első, kisebb kiállításain szerepeltek.

Mivel foglalkozik a Peter Lindbergh Foundation, hogyan tudja egyszerre ápolni és továbbadni a fotográfus örökségét?

Az alapítványt még édesapám hozta létre, ennek az alapítványnak a birtokában vannak az eredeti negatívok, nagyítások, albumok, kiállítások képanyaga, illetve minden ehhez tartozó dokumentáció. Mi az alapítvánnyal egyrészt ezeket kívánjuk továbbra is megőrizni, másrészt ezt az életművet életben tartani, és több helyre eljuttatni.

Milyen intézményekkel áll kapcsolatban a Peter Lindbergh Foundation, jelenleg milyen projektek megvalósításán dolgozik?

A meglévő anyagból új kiállításokat is létrehozunk, így minden egyes esemény a saját jogán új kezdeményezésnek számít. Mindezt persze úgy igyekszünk megtenni, hogy hűek maradjunk az alkotói hagyományhoz. Például most fog megjelenni egy könyv azokból a fényképekből, amelyeket Tina Turnerről készített. Most egy nagy retrospektív kiállításon is dolgozunk, ami az egész életművet átöleli. Ez elsőként Párizsban kerül majd megrendezésre, ezt követően New York-ban a MoMA-ban fogják kiállítani, majd világkörüli útjára indul a tárlat.

Ezek a munkák nem csak negyven évvel ezelőtt voltak újítóak, napjainkban is frissnek hatnak. Mi lehet a titka, hogy a mai napig ilyen nagy érdeklődés övezi ezeket a munkákat?

Ez összefoglalható a jelenséggel, amit az imént említettem, hiszen ezt az átalakulást a divatszakma sem hagyta annyiban. Besokalltak attól, hogy a modellek viszik a prímet, és nem a gyártók, ezért igyekeztek megfordítani ezt a trendet. Most éppen emiatt van ismét aktualitása annak, hogy ne a ruhák, hanem a modellek, illetve a modell személye kerüljön a fénykép középpontjába. A másik dolog pedig, hogy ha egy fotográfia megszabadítja alanyát a külsőségektől, akkor annak a léleknek, amit megmutat, megmarad az érvényessége. Ez az, amitől ezek az alkotások most is frissek.

A jövőben megtartanák ezt a működési módot, mint egy családi tradíciót?

Az alapítvány jogi értelemben a családtól független, mint egy közalapítvány, de az egyik testvéremmel közösen mi olyan megoldást szeretnénk a legjobban, amelyben még figyelemmel tudnánk követni az alapítvány működését, további sorsának alakulását. Szerencsére jól ismerjük édesapánk szemléletét és világlátását, és ami a műveit illeti, megpróbálunk a lehető leghűségesebbek lenni az ő világához, alkotói víziójához, de a jövőben – tekintettel arra, hogy a teljes életmű sokszorosa annak, amit az eddigi kiállításokon a közönség megismerhetett – szeretnénk, ha olyan elemek is nagyobb hangsúlyt kapnának, amelyekről eddig csak nagyon kevesen tudtak.