Ez a folyamat nagyjából húsz éve kezdődött, azóta finomítom ezt a képi világot, a világítást és a hangulatokat. Számomra ez összetett dolog, mert valójában nem a fotográfia, hanem a festészet felől érkeztem – a nővérem festő, és jómagam is kacérkodom ezzel a műfajjal, sőt, saját örömömre festek is. A fény és az árnyék által meghatározott látvány, az ezen keresztül történő történetmesélés izgat. A külső forma és a belső tartalom nálam elválaszthatatlanul kiszolgálja egymást. Ha a klasszikus festészetet nézzük, a fény-árnyék kezelésében Caravaggio az egyik legfontosabb igazodási pontom, a magyarok közül pedig Munkácsy. Nemrég jártam a Louvre-ban; lenyűgöző élmény volt ezeket a műveket egészen közelről, szinte tíz centiméterről szemlélni. Az őrök közben majdnem lelőttek, de a festményeket így lehet igazán megérteni: ott derül ki a technika, ott állnak össze a részletek. Én is a végletekig elmegyek a részletek kidolgozásában és a világításban. Egy arcot képes vagyok geometriai alapformákra lebontani, és addig alakítani a fényeket, amíg pontosan úgy nem viselkednek, ahogy elképzeltem. Ez kívülről magától értetődőnek tűnhet, de valójában mögötte rengeteg munka és kísérletezés van; meg kellett tanulnom, hogyan reagálnak a különböző fényformálók a legkisebb mozdulatra is.
2011-ben készült el az Asztaltársaság című 2×3 méteres hatalmas képem, melyet két évig készítettem elő és az éjszakai élet ihletett. A képet önmagában állítottam ki, más kísérő képek nélkül az ApaGalériában. Talán itt kezdődött az a világ, amit teremtettem, s ennek a folytatása lett a Nexus sorozat. Úgy indult, hogy a környezetemben felbukkantak olyan emberek, akiknek elsőként az arca fogott meg. Később, ahogy megismertem a személyiségüket, elkezdtem történetet képzelni mögéjük – hasonlóan a régi portrékhoz, ahol plusz szimbólumokkal meséltek a modellről. Nálam a portré alanya vagy egy általam kitalált fiktív karaktert jelenít meg, vagy a saját valóságát adja át. A Nexus minden képéhez külön történet kapcsolódik. Az önportrém például teljesen véletlenül született. Eredetileg egy Gulágot megjárt embert akartam fotózni, de a találkozó meghiúsult. Ott álltam a stúdióban a tévé kelléktárából kibérelt katonaruhával. Csalódottan felvettem a zubbonyát, belenéztem a tükörbe, és úgy döntöttem, elkészítem a képet magamról. Utólag jöttem rá, milyen mély, gyerekkori traumákat mozgósított meg bennem ez a helyzet a katonasággal és a rendszerrel kapcsolatban. A fotózás végül egyfajta feloldozássá vált. Az ilyen képek attól működnek, attól szívják be a nézőt, mert zavarba ejtően személyesek. Amikor az első nagyobb kiállításomon bemutattam őket, olyan érzésem volt, mintha meztelenül állnék a közönség előtt. Ha az ember nem rutinból dolgozik, hanem őszintén, ez elkerülhetetlen.
