Maryna Syrovatka: On Butterflies and Dinosaurs – Amikor a gyász és a humor egy képen találkozik

Maryna Syrovatka ukrán születésű fotográfus, aki Szlovákiában él és dolgozik. Jogászként kezdte pályáját, majd a fotográfia felé fordult, és 2021-ben Pozsonyban saját stúdiót nyitott, ahol azóta is dolgozik. Munkáiban főként a portré műfaján keresztül olyan emberekre fókuszál, akik életük meghatározó pillanataiban különböző valóságok határára kerülnek. Történetmesélésen alapuló fotográfiai gyakorlatában azt vizsgálja, miként kapcsolódnak össze a személyes tapasztalatok a tágabb társadalmi valósággal. Első fotókönyve, a Don’t Worry, I’m Fine egy hosszú távú projektből született, amely az ukrajnai orosz inváziója következtében lakóhelyüket elhagyni kényszerült ukránok életét követi. A 2025-ben saját kiadásban megjelent kötet a PhotoEspaña Best Photobook of the Year 2026 döntőse lett. Syrovatka munkái emellett bekerültek a PhMuseum Photography Grant 2025 shortlistjére, a PORTRAITS – Hellerau Photography Award 2025 döntőjébe, valamint 2025-ben első helyezést ért el a Rovinj Photodays pályázatán. Fotográfiái megjelentek többek között az Elle Italia oldalán, a FotoEvidence által kiadott Ukraine: Love+War című kötetben, a GUP Magazine Fresh Eyes című kiadványában, valamint a PhotoVogue platformján. Syrovatka a Punkt megkeresésére az alábbi kérdéseinkre válaszolt:

Mi vonzott ehhez a projekthez és mitől különösen fontos számodra ez a sorozat? Mi a története a díjnyertes munkádnak?

Korábbi projektemben, a Don’t Worry, I’m Fine című sorozatban már foglalkoztam a kényszerű elvándorlás témájával. A 2022 és 2024 között készült munka során olyan ukránokat – többségében különböző háttérű nőket – követtem, akik az orosz inváziója után kényszerültek elhagyni otthonukat. Távolról figyeltem a hazámban zajló háborút, és közben azon gondolkodtam, hogyan változik körülöttem a világ.

Miközben a könyv már nyomdában volt, egy másik találkozás egy vizuálisan egészen más, mégis szorosan kapcsolódó témájú projekt felé vezetett. Pozsonyban van egy olyan klub, amelyet a háború miatt Ukrajnát elhagyó idősek számára hoztak létre. Azonnal feltűnt, mennyire nem illett rájuk az idős menekültről bennünk élő, megszokott kép. Táncoltak, felléptek, sportoltak, festettek, nyelveket tanultak, új hobbikat fedeztek fel, kiöltöztek és terveket szőttek. Bármilyen hirtelen változott is meg az életük és bármilyen nehéz volt elviselniük a veszteségeiket, továbbra is a lehető legteljesebben élték az életüket.

Azonnal közel éreztem magamhoz őket, mert őszintén szólva reményt és erőt adtak, amikor a saját jövőmre gondoltam. Az, hogy hatvanas, hetvenes vagy nyolcvanas éveikben járó emberekkel találkoztam, akik egy másik országban építettek fel új napi rutint úgy, hogy közben a háború folyamatosan jelen volt a háttérben, arra késztetett, hogy számos saját sztereotípiámat újragondoljam: az öregedésről és a kényszerű elvándorlásról, a veszteségről és a gyászról, valamint arról az életről, amely mindezek ellenére folytatódik.

Az On Butterflies and Dinosaurs című sorozatot interjúkkal és viszonylag egyszerű műtermi portrékkal kezdtem. Ahogy azonban a projekt fejlődött, rájöttem, hogy a közvetlen megfigyelés önmagában nem képes teljesen visszaadni azt a furcsa valóságváltozást, amelyet az életükben érzékeltem. A gyász, a mindennapi rutin, a humor és az abszurditás különös módon összefonódott egymással.

Leszja Ukrajinka ukrán költőnek van egy híres verse: A remény ellenére remélek! „Nem! Könnyek közt majd mosolyra lelek, / Keservem közt majd dalom zeng” [Csordás László fordítása]. Több mint 130 évvel ezelőtt született, mégis nagyon közel érzem ahhoz a valósághoz, amelyben ma élünk.

A fényképek fokozatosan egyre inkább megrendezetté váltak. Élénk színeket, beállított jeleneteket, szándékosan mulatságos jelmezeket és kézzel készített tárgyakat kezdtem használni. Ezek a beszélgetésekből és találkozásokból születnek, végül azonban önálló jelenetekké válnak, amelyek a saját logikájuk szerint működnek.

– Mely fotográfusok voltak rád a legnagyobb hatással és miként befolyásolták az alkotói gondolkodásodat?

Képek és vizuális információk által túltelített világban élünk, és ezt egyre nyomasztóbbnak érzem. Most mindehhez még hozzáadódik a mesterséges intelligencia által generált képek tömege is, amelyek közül sok sablonos vagy gyenge minőségű. Ez óriási mennyiségű vizuális zajt eredményez, amely időnként szinte fojtogat.

Éppen ezért nagyon megválogatom, mit nézek meg. Gyakran egy jó könyv jobban beindítja a képzeletemet, mint egy másik képzőművész munkája. Az irodalom nem helyez elém egy kész képet. Több teret hagy a saját asszociációimnak és lehetővé teszi, hogy a korábban látott képek összekeveredjenek, majd más formában bukkanjanak fel újra.

Olyan írók vonzanak, mint Franz Kafka, Boris Vian és Lewis Carroll. Nagyon különbözőek, mégis mindannyian felismerhető világokat teremtenek, amelyekben valamiképpen elmozdul a megszokott logika. Az ilyen elmozdulás néha többet képes feltárni a valós világról, mint egy szigorúan realista narratíva.

Amikor a munkáimat fejlesztem, nagyon különböző forrásokból származó referenciákat használok, és hagyom, hogy ezek személyes emlékekkel, beszélgetésekkel és vizuális benyomásokkal keveredjenek. Ennek eredményeként a moodboardjaim időnként meglehetősen furcsák. Segítenek létrehozni egy sajátos mentális teret, amelyből aztán valami új születhet.

A fotográfusok közül túl sok a kedvencem ahhoz, hogy egyetlen meghatározó hatást nevezzek meg. Visszatérek Irving Penn munkáihoz a műtermi portrék precizitása és minimalizmusa miatt, ugyanakkor a képeiben rejlő pszichológiai és formai mélység is lenyűgöz. Erwin Blumenfeldet pedig kísérletező kedve és a fotográfiai képhez való szokatlan megközelítése miatt csodálom.

Az utóbbi időben ukrán fotográfusokat is felfedezek, akiknek a munkásságát csak kevéssé ismertem korábban. Boris Mihajlov nemzetközileg is az egyik legismertebb, de egyre inkább érdekel a Harkivi Fotográfiai Iskola tágabb közege is. Nem egyetlen meghatározott stílus jellemzi őket, hiszen alkotóik nagyon különböző vizuális nyelveket használnak, hanem a fotográfiához való közös hozzáállás: a kísérletező szemlélet, a társadalmi elkötelezettség és a mélyen ironikus megközelítés. Gyakran használnak abszurd, fekete humort és szándékos tökéletlenséget annak érdekében, hogy megkérdőjelezzék a hivatalos képeket és a valóság ábrázolásának megszokott módjait.

A Szovjetunióban olyan lenyűgöző életművet hoztak létre, amelynek jelentős részét az akkori rendszerben még nyilvánosan sem lehetett bemutatni. Hihetetlennek tartom, milyen kritikusan gondolkodtak és milyen radikálisan kérdőjelezték meg a rájuk kényszerített vizuális nyelvet.

– Melyik könyv vagy kiállítás volt rád a legnagyobb hatással?

Nem tudom, meg tudok-e nevezni egyetlen könyvet vagy kiállítást, amely meghatározó volt a munkáim szempontjából. A hatás furcsa keveréke magának a műnek, a saját emlékeimnek és tapasztalataimnak, személyes preferenciáimnak, valamint az ezekhez kapcsolódó érzelmeknek. Kicsit olyan ez, mint a Dandelion Wine esetében: valami megérint, és megmarad benned, idővel azonban összekeveredik a saját emlékeiddel, tapasztalataiddal és érzéseiddel, mígnem lehetetlenné válik különválasztani magát a művet mindattól, amit hozzá társítasz.

Van azonban két dolog, amelyhez újra és újra vissza tudok térni: a preraffaeliták munkássága és Krzysztof Kieślowski filmjei. Minden alkalommal találok bennük valami újat.

Néhány éve több könyvet is olvastam a preraffaelitákról, és azóta élvezem azt a vizuális játékot, amelynek során különböző korszakokon átívelő utalásokat és hivatkozásokat fedezhetek fel a kora reneszánsz művészettől a kortárs művészetig, beleértve a fotográfiát is. Lenyűgöző, hogy korábbi művészeti korszakok újraértelmezésével ennyire sajátos mozgalmat hoztak létre, miközben később az ő munkáik is művészek generációit inspirálták. Vajon tudhatták, hogy ez fog történni?

Tavaly végre valóra váltottam egy régi vágyamat, és ellátogattam a Tate Britainbe, hogy megnézzem a preraffaelita művészetet bemutató gyűjteményét. Különösen lenyűgöző élmény volt, miután korábban a National Galleryben jártam, és közben ezen a hihetetlen művészeti párbeszéden gondolkodtam.

Kieślowski filmjeit a színek, a lenyűgöző fények és a szimbolika miatt szeretem. Különösen közel áll hozzám Sławomir Idziak operatőri munkája. A filmek gyönyörűek és mindig inspirálnak.

– Mikor és hol rendezted az első önálló kiállításodat?

Első önálló kiállításom a Closed Workspaces: Facing the Unknown volt, amelyet 2021 áprilisában mutattak be Pozsonyban.

A projekt a COVID-időszak alatt készült, amikor a galériák és más kulturális terek zárva voltak, ezért a munkát nem hagyományos kiállítótérben, hanem utcai kiállításon mutatták be. Végül nagyon jól működött, mert így sokkal többen láthatták a képeimet. Emlékszel, hogy akkoriban az egyetlen szórakozás az volt, ha elmentünk sétálni? És ott volt az én kiállításom is.

A projektet később több más szlovákiai városban is bemutatták. Azt reméltem, hogy a kiállítóterek újranyitása után ismét kiállíthatom, de amikor Oroszország megtámadta Ukrajnát, minden drámaian megváltozott.