A gyufásdobozba zárt táj – Mehrdad Fathi díjnyertes sorozata a pusztító iráni erdőtüzekről

Mehrdad Fathi (1995) az iráni Zandzsánban született, ahol jelenleg is él és alkot. Építész mesterdiplomája van, művészeti tevékenységét pedig 2013-ban kezdte a fotográfia területén. Fathi elsősorban konceptuális és gondolatalapú fotográfiával foglalkozik, munkásságát pedig erősen formálja építészeti háttere. Projektjeinek gyakran témája a tér, az épített környezet, valamint az ember és környezete közötti finom kapcsolat. Átgondolt és kutatásorientált megközelítésén keresztül az építészeti kontextusokat nem csupán fizikai struktúrákként, hanem társadalmi és konceptuális jelentések hordozóiként vizsgálja. Alkotásait önálló kiállításokon mutatták be Iránban, valamint számos nemzetközi csoportos tárlaton. Fathi a Punkt megkeresésére így írt a díjnyertes anyagáról:

„Nincs egy konkrét fotográfus vagy fotóművész-csoport, akit vagy amelyet a munkám közvetlen ihletőjének tekinthetnék. Mindazonáltal szorosan követem a kortárs képzőművészeti és konceptuális fotográfiát, és gyakran inspirálnak olyan projektek, amelyek mögött erős, átgondolt és eredeti ötletek állnak.

A saját gyakorlatomban arra törekszem, hogy ötletekben és koncepciókban térképezzem fel a személyes, társadalmi és kulturális aggályaimat. Hiszem, hogy a témák megközelítése egy erős és jelentőségteljes ötlet segítségével mélyebb hatást gyakorolhat, és lehetővé teszi, hogy a fotográfia túlmutasson magán a képen – így válik a tágabb emberi tapasztalatokról és problémákról való elmélkedés eszközévé.

A kortárs fotográfiának Iránban nincs olyan hosszú múltja, mint Európában, amely e terület fejlődésének egyik fő központja volt. A kortárs és posztmodern megközelítések megjelenése az iráni fotóművészetben – amelyek olyan új kifejezési formákat hoztak be, mint a megrendezett fotográfia (staged photography), a konceptuális gyakorlatok és a kísérletibb vizuális nyelvek – főként az elmúlt három évtizedben történt.

E fejlődés egyik fontos tényezője volt a fotográfiai képzés elindítása az iráni egyetemeken. Az ezeken a szakokon végzett fotográfusok új generációja már jobban hozzáfért a globális fotóművészethez és a kortárs művészethez, ami segített nekik megkérdőjelezni az Iránban addig uralkodó, hagyományos modernista megközelítéseket, egyúttal új perspektívákat, illetve kifejezési módszereket teremteni.

Az elmúlt két évtizedben számos jelentős iráni fotóprojekt váltott ki nemzetközi figyelmet. Rám személy szerint olyan művészek voltak hatással, mint Mehran Mohajer. Lehetőségem nyílt ellátogatni néhány kiállítására és megismerni a munkáit, művészi megközelítése pedig jelentős hatással volt arra, ahogyan a fotográfiáról gondolkodom és ahogyan a saját projektjeimet fejlesztem.”

Az ősz égése (The Burning of Autumn)

Az ősz égése (The Burning of Autumn) című sorozatot azok a pusztító erdőtüzek hívták életre, amelyek tavaly ősszel tomboltak az észak-iráni hürkaniai erdőkben. Ezek a több ezer éves múltra visszatekintő, ősi erdők Irán legértékesebb természeti ökoszisztémái közé tartoznak, és mély kulturális, valamint környezeti jelentőséggel bírnak.

A tüzek olyan hatalmas kiterjedésűek és intenzívek voltak, hogy napokig megbénították az országot. A kormányzati erők repülőgépekkel és a rendelkezésre álló felszerelésekkel próbálták megfékezni a lángokat, de erőfeszítéseik csak korlátozott eredménnyel jártak. Végül a helyi lakosok mentek be az erdőkbe, és egyszerű eszközökkel, összefogva segítettek eloltani a tüzet, hogy megvédjék természeti örökségüket.

Ami ezt a tragédiát még fájdalmasabbá tette, az a lehetőség volt, hogy a tüzeket emberi mulasztás vagy tevékenység is okozhatta. Ez a gondolat vált a projektem kiindulópontjává: hogyan változhat egy apró, egyéni tett elsöprő katasztrófává, és hogy a társadalom minden egyes tagja milyen súlyos következményeket idézhet elő mind a többi ember, mind a környezet számára.

Ezzel a sorozattal az ember és a természet közötti törékeny kapcsolatra, valamint a lakott világunkért viselt felelősségünkre szerettem volna reflektálni.

Mivel a projekt környezetvédelmi kérdésekkel és a természeti erőforrásokkal foglalkozik, olyan eljárást választottam, amely szintén kapcsolódik a természethez. Úgy döntöttem, hogy a cianotípiát használom, egy olyan alternatív fotográfiai eljárást, amely a végső képet olyan természeti elemek segítségével hozza létre, mint a napfény és a kémiai reakciók.

Számomra a cianotípia folyamata a munka mögött rejlő koncepció kiterjesztésévé vált. A fény, az idő és a természeti folyamatok használata a képek elkészítése során mélyebb kapcsolatot teremt az alkalmazott médium és a projekt témája között.”

„Sorozatom azokban a napokban formálódott, amikor Irán egyik legősibb ökoszisztémáját, a hürkaniai erdőket erdőtüzek emésztették fel, és folyamatosan küzdöttek a lángok megfékezéséért. Számomra ez az egyidejűség nem csupán egy külső véletlen egybeesés volt, hanem a természettel való szembesülés pontja: a törékenységével, valamint az ember szerepével a természet megóvásában vagy elpusztításában.

Ebben a projektben a gyufásdoboz apró, mégis metaforikus tárgyként jelenik meg; egy olyan eszköz, amely önmagában nem bűnös, de a katasztrófa előidézőjévé válhat. A gyufásdobozok belsejében, az aljukon a hürkaniai erdőkről készült képek láthatók, amelyeket cianotípia-eljárással, egészen apró méretben hívtam elő. Ezek a tájak, amelyek a valóságban hatalmasak és látszólag végtelenek, itt korlátozottak, sebezhetőek és egy szűk térbe vannak bezárva. A kis méretek megválasztása és a cianotípia – mint a természetes fénytől függő, kézi és időigényes folyamat – használata közvetlenül rezonál a természet törékenységének és instabilitásának fogalmával. Ebben a sorozatban a gyufásdoboz egyszerre hordozza a természet képét és a fenyegetettségének jelét; ez az ellentmondás az ember és környezete közötti összetett, és gyakran romboló kapcsolatra mutat rá."