Ahol a valóság madártávlatból szürreálissá válik – Yangjun Peng képei

Yangjun Peng Pekingben élő kínai fotóművész, kreatív igazgató és reklámfilmrendező. Pályafutása során számos nemzetközi elismerést szerzett, többek között a LensCulture Critics’ Choice Awards egyik kiemelt díjazottja lett. Fotográfusi karrierje szempontjából a legmeghatározóbb mérföldkő az volt, amikor 2006-ban feleségével és alkotótársával, Csen Zsiaozsiaóval felvették az olaszországi Trevisóban található Fabrica kutatóközpontba, ahol lehetőséget kapott arra, hogy nemzetközi szinten is elmélyítse kreatív és fotóművészeti tudását. Alkotásaiban gyakran kutatja a kortárs tájképek és a vizuális történetmesélés egyedi határvonalait. A fotóművész a Punkt megkeresésére az alábbi kérdéseinkre válaszolt:

Mi vonzott ehhez a projekthez?

2018-ban vettem meg az első drónomat. Egy jünnani utazás során készítettem vele egy igazán jól sikerült felvételt, és hirtelen ráébredtem, hogy a drón olyan nézőpontokat kínál, amelyeket kézben tartott fényképezőgéppel lehetetlen elérni. Ekkor indítottam el az Unseen Landscapes című projektemet, amelyen azóta is folyamatosan dolgozom.

Mi teszi számodra különösen fontossá ezt a sorozatot? Mi a története a díjnyertes munkádnak?

Ez az egyetlen sorozatom az eddigi munkáim közül, amely teljes egészében drónnal készült. A légifotózást nem pusztán technikai eszköznek, hanem egyfajta „megfigyelési módszernek” tekintem. Olyan madártávlati nézőpontot biztosít, amelyet a földről nehéz elérni, és amely lehetővé teszi, hogy az egyéni vagy kollektív viselkedésformák teljes egészükben bontakozzanak ki a térben, miközben új társadalmi és kulturális összefüggésekbe kerülnek. Ebből a távolságból a hétköznapi jelenetek kiszakadnak megszokott környezetükből, újrarendeződnek és felfedik rejtett abszurditásukat, valamint belső összetettségüket. Néha úgy érzem, egy mágikus realista világban élünk – álomszerű és szürreális világban. Szeretem összegyűjteni ezeket az abszurd, varázslatos jeleneteket, nem pusztán a vizuális hatásuk miatt, hanem mert remélem, hogy példázatként működnek: a valóság összetettségét látszólag egyszerű, sőt olykor komikus konfliktusokba csomagolják. Azt szeretném, ha a nézők túllátnának a képek formáján, és felismernék a mögöttük rejlő jelentést.

A sorozat készítése során több felejthetetlen élményben is részem volt. Az első alkalommal, amikor megláttam a 18 méter magas Buddha-szobrot, teljesen lenyűgözött: egy forgalmas út melletti udvarban állt, a talapzatán pedig két űrhajós bábu kapott helyet, ami mélyen szürreális látványt teremtett. A sűrű fák miatt rendkívül korlátozottak voltak a fényképezési lehetőségek; mivel az út mindkét oldalát fák szegélyezték, a drónt csak közvetlenül az autópálya fölött tudtam reptetni, miközben folyamatosan emelnem kellett, hogy elkerüljem az elhaladó teherautókat. Összesen négyszer látogattam el a helyszínre. Az első alkalmak során senki sem tartózkodott az állványzaton, ezért a kép nem érzékeltette megfelelően a szobor méretét. Az utolsó látogatáskor végül sikerült megörökítenem egy kőfaragót munka közben az állványzaton. Néhány hónappal később a szobrot lebontották.

Emlékezetes volt az Elong KTV is, amelynek pompás barokk homlokzata mögött valójában egy rögtönzött építmény húzódott. Hogy közelebb kerüljünk a tulajdonoshoz, egy barátommal egy teljes délután karaokéztunk bent.

A „krokodilmászást” gyakorló embereket egy Szucsou melletti távoli parkban fényképeztem. Mindössze kétnapos utam volt. Az első napon felderítettem a helyszínt, majd kiderült, hogy az előrejelzés szerint egész éjjel és másnap is esni fog. Nagyon csalódott voltam, ezért három különböző időjárás-előrejelző alkalmazást is folyamatosan figyeltem. Az egyik szerint reggel 5 és 8 óra között háromórás esőszünet volt várható, miközben az edzésük 6:30-kor kezdődött. Szerencsém volt: valóban bejött a rövid időablak, és a fotózás gond nélkül sikerült. A képek válogatásakor vettem észre, hogy az eső és az átmeneti száraz idő különleges hangulatot teremtett: a levegő páratartalma finom ködfátyolba burkolta a hegyeket, a pavilonokat, az erdei ösvényeket és az embereket. Ennek eredményeként alacsony kontrasztú, visszafogott színtelítettségű képek születtek, amelyek a hagyományos kínai tusfestészet hangulatát idézik.

Ugyancsak emlékezetes az a felvétel, amelyen egy magányos Földisten-szentély áll a víz közepén, és csak a teteje emelkedik ki a felszínből. Az évekig tartó intenzív szénbányászat miatt a területen jelentősen megsüllyedt a talaj. Az eredetileg azért emelt szentélyt, hogy „termékeny földért és békéért” imádkozzanak benne, végül maga a föld nyelte el, amelyet egykor megáldani hivatott volt – az ember természetet kizsákmányoló tevékenységének áldozataként.

Mely fotográfus volt rád a legnagyobb hatással és miként befolyásolta alkotói gondolkodásodat?

Nehéz lenne egyetlen fotográfust megnevezni inspirációként, mert folyamatosan új és eltérő megközelítésekkel kísérletezem. Ennél a konkrét sorozatnál, az Unseen Landscapes esetében azonban a kérdésed Andreas Gurskyt juttatja eszembe, akinek a munkásságát nagyon szeretem és aki nagy hatással volt rám. Munkáit gyakran úgy jellemzik, mint „korunk távolságtartó szociológiai megfigyelését”. Számomra elsősorban azt a látásmódot jelenti, amely képes hátralépni, hogy újraértelmezze és újraszerkessze modern életünk valós tereit és kortárs társadalmát.

Melyik könyv vagy kiállítás volt rád a legnagyobb hatással?

Az olasz COLORS magazin óriási hatással volt rám. Nagy megtiszteltetés volt számomra, hogy két évig a COLORS kreatív igazgatójaként és fotográfusaként dolgozhattam.

Mikor és hol rendezted az első önálló kiállításodat?

Az első önálló kiállításomat 2004-ben rendezték meg Sanghajban, a Moganshan Art Districtben. A tárlat kurátora Zsi-zsi volt.