Ahol a jelen lassan emlékké válik – Nygårds Karin Bengtsson: Hátat fordítva az időnek

Nygårds Karin Bengtsson (1972, Mora, Svédország) megrendezett fotográfiával foglalkozó svéd fotóművész. Mielőtt a helsinki művészeti és formatervezési egyetemen (ma Aalto-egyetem) 2003-ban megszerezte MFA diplomáját, színházat és dokumentarista fotográfiát tanult, ami máig meghatározza alkotói látásmódját. Gondosan felépített képein a fikció és a valóság, a hétköznapi és a színházszerű elemek szorosan összefonódnak, miközben az idő, az emlékezet és az emberi lét kérdéseit vizsgálja. Munkássága egy élethosszig tartó projektként értelmezhető, amely azt kutatja, miként alakul át a jelen fokozatosan emlékké. Számos önálló kiállítása volt Svédország művészeti múzeumaiban és galériáiban, eddigi legnagyobb tárlata, a With Our Backs to Time 2021–2022-ben volt látható a morai Zornmuseetben. Munkáit a stockholmi Fotografiska is bemutatta, alkotásai többek között a Malmö kunstmuseumban és a svéd nemzeti köztéri művészeti tanács gyűjteményében is megtalálhatók. Bengtsson a Punkt megkeresésére az alábbi kérdéseinkre válaszolt:

– Mi vonzott ehhez a projekthez, és mitől különösen fontos számodra ez a sorozat? Mi a története a díjnyertes munkádnak?

A díjnyertes With Our Backs to Time (Hátat fordítva az időnek) című sorozatom valójában nem lezárt sorozat, hanem tíz olyan fényképből áll, amelyek egy folyamatosan bővülő életmű részei. Ezen a munkán MFA diplomám megszerzése (2003) óta dolgozom: azt kutatom, mit jelent embernek lenni. Ez egyben eddigi legnagyobb önálló kiállításom címe is volt, amelyet a svédországi Mora városában található Zornmuseetben rendeztek meg 2021–2022-ben, és amely 2004-től kezdődően mutatta be munkáimat.

Munkáim olyan időtlen kérdések köré épülnek, mint például az ember viszonya az időhöz és a térhez, a fikció és a valóság kapcsolata, valamint ezek összefonódása. Számomra egyetlen kép elkészítésének folyamata szinte egy film készítéséhez hasonlít. Megrendezett fotográfiával dolgozom, és minden egyes felvételt gondosan átgondolok és felépítek. Az első ötlettől a kész képig rengeteg időt töltök helyszínkereséssel, díszletépítéssel, szereplőválogatással, jelmezekkel, kellékekkel és a fény megfigyelésével. Hosszú út vezet odáig, amíg a fénykép elkészül.

Sokan mondták már, hogy a képeim festményekre emlékeztetnek, és én valóban inkább úgy tekintek egy fénykép létrehozására, mint egy festmény vagy egy színházi, illetve filmes díszlet megalkotására. Motívumaimat egy üres térből építem fel, ahol minden apró részletnek jelentősége van. A tér érdekel, valamint a tér és a benne lévő ember közötti feszültség. Nem úgy gondolok magamra, mint aki embereket fényképez; inkább létállapotokat rendezek meg, amelyek gyakran melankolikusak.

Alkotói érdeklődésem középpontjában az áll, ahogyan az élet fokozatosan emlékké válik. Mi marad meg mindazokból, akikkel találkoztunk, mindazokból a helyekből, ahol jártunk, és mindazokból a történetekből, amelyeket összegyűjtöttünk? Mi marad abból az időből, amelynek hátat fordítottunk? Munkásságom egy egész életen át tartó projekt az elmúlt időről, a képeim pedig olyan tükrök, amelyekben a néző saját emlékeire, gondolataira és élettörténetére ismerhet rá.

– Mely fotográfusok voltak rád a legnagyobb hatással és miként befolyásolták alkotói gondolkodásodat?

Inspirációim nagy részét a festészetből merítem, különösen a századforduló északi festőitől, például Hammershøitől, Munchtól, Berghtől és Gallen-Kallelától, de az amerikai realizmus festőinek is sokat köszönhetek, különösen Edward Hoppernek, hogy csak néhány nevet említsek.

A fotográfusok más-más okból voltak rám hatással. Diane Arbus azért, mert rendkívül erőteljes jelenlétet tudott teremteni az emberekről készült képein; vagy éppen a kettősség miatt – szereplői teljesen feltárulkoznak, mégis annyira magukba zártak a saját világukban. Csodálom Sally Mann fénykezelését, August Sander következetes munkásságát és őszinte portréit, amelyek a társadalom minden rétegét és foglalkozását bemutatják. Nagy hatással volt rám David Lynch filmrendező is filmjeinek mágikus realizmusával, Sophie Calle az ember iránti kíváncsiságával, valamint William Eggleston azzal a képességével, hogy mindig talál valami érdekeset a hétköznapiban, illetve rendkívüli színérzékével… A sort még hosszan lehetne folytatni.

Valamennyien hozzájárultak ahhoz, hogy alkotói folyamatomban közelebb kerüljek ahhoz, miként lehet minél kevesebb szóval vagy magyarázattal kommunikálni a munkáimon keresztül. Ez mindig is az egyik legfontosabb célom volt.

– Melyik könyv vagy kiállítás volt rád a legnagyobb hatással?

Azt mondanám, hogy minden kiállítás, amelyet láttam, minden könyv, amelyet elolvastam, minden zene, amelyet hallottam, és minden film, amelyet megnéztem, meghatározó volt számomra. Sőt, talán különösen azok, amelyek kevésbé tetszettek. Ha az ember sokféle kifejezési formával találkozik, könnyebben felismeri, hogy saját munkájában mi az, ami igazán fontos.

Egy könyvet mégis kiemelnék: Robert Bresson Notes on the Cinematographer (Jegyzetek a filmrendezésről) című művét. Egyik megjegyzése – „A valóság nem drámai. A dráma a nem drámai elemek sajátos egymásutánjából születik” – megerősített abban, hogy továbbra is olyan képeket készítsek, amelyeken az emberek látszólag semmit sem csinálnak.

Számomra az is fontos, hogy az a pillanat, amelyet megrendezek, valódinak hasson. És valódi is – csak éppen egy megrendezett környezetben.

Egy kiállítást is kiemelnék: első látogatásomat az oslói Munchmuseetben (a régi múzeumban). Nagyon mélyen megérintett, hogy élőben láthattam Munch műveit, és azóta az a vágy vezérel, hogy fényképeimen keresztül én is képes legyek gondolatokat és érzelmeket közvetíteni egy számomra ismeretlen, jövőbeli néző felé.

– Mikor és hol rendezted az első önálló kiállításodat?

Legelső önálló kiállításomat szülővárosom, Mora könyvtárában rendeztem meg Svédországban. Már akkor is az idő emberre gyakorolt hatása érdekelt. Ez 1996-ban történt, nem sokkal azután, hogy elvégeztem első fotográfiai iskolámat. A kiállításon egy izlandi kis falu lakóiról készült sorozatot mutattam be, akik valamennyien a helyi halfeldolgozó üzemhez kötődtek. A képek a gyáron kívüli életüket ábrázolták – egy olyan életet, amelyet a munkaidőt jelző óra határozott meg. Embereket mutattak be szobákban, akik látszólag semmit sem csinálnak – éppen úgy, ahogyan ma is dolgozom az emberekkel. „Arról szól, milyen egy olyan létben létezni, ahol az idő irányítja az életedet.” Ez volt az első megfogalmazásom erről a projektről.

Az első olyan önálló kiállításom, amely már a mai munkamódszeremhez közel álló alkotásokat mutatta be, az MFA diplomakiállításom volt a helsinki művészeti és formatervezési egyetemen (ma Aalto-egyetem), a helsinki Galerie Hippolyte-ban, 2002-ben.

„Művészi érdeklődésem középpontjában az a pillanat áll, amelyet egy kép elkészítéséhez kiválasztok. Legtöbbször olyan időpillanatot választok, amely már megtörtént. Ahelyett, hogy a cselekvés pillanatait mutatnám meg, sokkal inkább azok a pillanatok érdekelnek, amikor már minden megtörtént.”

Ezt a kiállításon olvasható gondolatot ma is teljes mértékben érvényesnek tartom.

Ahol a jelen lassan emlékké válik – Nygårds Karin Bengtsson: Hátat fordítva az időnek

Következő

A gyufásdobozba zárt táj – Mehrdad Fathi díjnyertes sorozata a pusztító iráni erdőtüzekről

Amikor a fényképezés közös alkotássá válik – Mark Fitton: Pictures with Janet

Amikor a doboz életre kel – Walter Plotnick nosztalgikus fotókollázsai

A világ asztalai felülről – Sebastian Kahnert és a hétköznapok titkos geometriája

Egy korszak véget ér – bezár a Soós fotó