Kommentár és szelekció nélkül

Sosem felejtem el, amikor négy évvel ezelőtt, 2015 novemberében először jártam a Capa Központban. Persze az épületben nem akkor voltam először, de a Robert Capa - Kortárs Fotográfiai Központ nevű intézményben igen. A 2013-ig a Műcsarnok szatellitjeként az épületben működő Ernst Múzeum megszüntetése nem túl pozitív, de legalábbis ellentmondásos fogadtatásra lelt szakmai körökben, így a Jelentés című kiállítás művész (Gerhes Gábor, Esterházy Marcell) és kurátor (Mucsi Emese) névsora kellett ahhoz, hogy megtörve az Ernst elvesztéséért érzett csendes duzzogásomat újra ellátogassak a Capába. Az akkori első benyomás nagy meglepetésemre egyértelműen pozitív volt. Az Ernst Múzeum megszokott, már-már az unalomig ismert tereinek jót tett az átalakítás, a kiállításról pedig egyértelműen sütött, hogy korrekt költségvetésből csinálták. Akkoriban már egy ideje meglehetősen nehézkes volt progresszív szellemiségű kortársművészeti kiállításra hatékonyan forrásokat teremteni, így a tárlat kifejezetten a 2013 előtti “boldog békeidőket” idézte.

Azóta természetesen számos fontos kiállítást (és persze kevésbé jelentőségteljes tárlatot is) rendeztek a Capa Központban, a szakmai körök is hozzászoktak a változáshoz, az Ernst egyébként égető hiánya pedig egyre ritkábban megjelenő nosztalgikus gondolatként suhan csak át a fejekben. Mégis valamiért ritkábban járok a Capába, mint egykor jártam az Ernstbe, így most is jó pár hónapja nem tévedtem a Nagymező utca 8. felé. Annál mellbevágóbb volt, hogy a kiállítótérbe lépve az első Capás élményemmel ellentétben, a magyar intézményekre egyébként sajnos szinte kivétel nélkül jellemző lepukkantság és pénztelenség érzete uralkodott el rajtam. Annak ellenére, vagy azzal együtt, hogy a csodaszép műemléképület homlokzatfelújítása éppen zajlik (Perneczky Géza és Nádor Katalin aktuális kiállításához egyébként nagyon is passzoló neoavantgárd zajzenei kulisszával kiegészítve a vizuális tartalmakat), a belső terek állapota meglehetősen megviselt. A parketta kopott es nyikorog, a falak a sok gletteléstől girbegurbák, a jegypénztár és az értékmegőrző praktikátlan kialakítása pedig egyértelműen ideiglenesnek tűnik.

Az ideiglenesség, az alkalmi jelleg tükröződik a két (?) aktuális időszaki kiállításban (amelyeken kívül látható az állandó Robert Capa kiállítás, valamint A hibáinkkal együtt című tárlat a Project Roomban). Két kiállítás kérdőjellel, merthogy Nádor Katalin Felület és forma, valamint Perneczky Géza Tükrök című kiállítása ugyanazon az estén nyílt meg és egymás után szorosan, egybefüggő terekben láthatóak, ugyanakkor más-más a kurátor (Kopeczky Róna és Patrick Urwyler), különállók a bevezető falszövegek, sőt külön megnyitóesemény és szöveg tartozik a két kiállításhoz. Nehezen érthető, mert inkább tűnik fantáziátlannak, esetlegesnek vagy éppen spórolósnak – ami egy ekkora volumenű állami intézményben több, mint meglepő -, mint tudatos koncepciónak a kiállítási installációk eszköztelen puritán minimalizmusa is.

Különösen a Nádor Katalin életművének egy jókora szeletét bemutató Felület és forma című válogatás esetében szembetűnő ez; a falak egyszerű fehérek, a kisméretű munkák pedig egymástól egyenlő távolságra, arányosan elosztva, azonos magasságú tengelyre komponálva sorakoznak. A képaláírások klasszikus etikettek, a bevezető falszövegeken kívül nincsenek műleírások, a fotóalapú, jellemzően a falfelületeket használó kiállításon pedig a térben semmi nincs, csak pár fekete IKEÁ-s pad (amúgy teljesen értelmetlenül, mert a részletgazdag kisméretű munkákat távcső nélkül egyáltalán nem lehet jól szemügyre venni a relatív nagy termek közepén helyet foglalva). Perneczky kiállításán néhány 16mm-es vetítést prezentáló képernyő legalább némi mozgalmasságot visz az installációba, de ezek is sajnálatosan kis méretben kerültek a terekbe.

Kivételt csak a Nádor és a Perneczky szekció közti falra vetített Ikrek című videomunka jelent, amely egyrészt demonstrálja, hogy mennyire jót tesz ezeknek a pár perces videomunkáknak a nagy méret és a vetítővászonként funkcionáló, felmatricázott falfelület, másrészt felhívja a figyelmet a két kiállítás furcsa egymásmellé helyezésére. Pontosabban arra a kihagyott ziccerre, amit a puszta parallel bemutatással elmulasztottak a szervezők és kurátorok. Eszméletlenül izgalmas lett volna ugyanis vegyíteni a két alkotó hasonló korszakban készült műveit, engedve, hogy párbeszédbe elegyedjenek az egymásmellé helyezett fotók, videók és könyvek. Különösen Nádor Katalin kiállításának tett volna ez jót, ahol a rendezők vélhetően a szükségtelenül nagy mennyiségű fotó bemutatásával szerették volna (túl)kompenzálni az életmű eddigi elhanyagoltságát. A kiállított munkák nagy száma ugyanakkor felesleges ebben a formában, hiszen az életmű hangsúlyainak felrajzolása nélkül kontextus híján maradnak Nádor Moholy-Nagy László és Kepes György munkásságából kiinduló fotó-kísérletei.

Ehhez képest a Perneczky kiállítás sokkal okosabban válogat; különösen az Art Bubbles, a Yes-No Concept és a tükröket használó sorozatok (Reflex, Cyclops) kiállítása valóban közelebb hozzák az alkotó konceptuális fotográfiai munkásságát és nem pusztán többtucat kommentár nélküli kép nézőre ömlesztésével próbálnak operálni. Perneczky munkássága egyáltalán nem ismeretlen a magyar közönség előtt, hiszen a Chimera-Project az elmúlt években számos kiállítás és könyv formájában mutatta be az 1970 óta Kölnben élő alkotó munkásságát. A tárlat mégis tud újat mutatni, hiszen például a művész által kiadott Important Business című, kelet-európai művészeket bemutató periodika egészen kivételes kezdeményezés volt a ‘70-es években.

A napjainkban annyira divatos magyar neoavantgárd alkotók - a műkereskedelmi érdekektől egyébként nem teljesen mentes - újrakanonizálásával alapvetően nincs probléma, hiszen a rendszerváltás előtt háttérbe szorított művészek megismertetése az utókorral, valamint a művészettörténet-írás folytonos korrekciója fontos és hiánypótló misszió. Ugyanakkor mindez megfelelő történeti kontextus, kommentár és szelekció nélkül a nem a hetvenes években szocializálódott látogató számára sajnos nem hozza közelebb a korszakot, sőt! Nádor Katalin művei ugyanúgy kontextus nélkül lebegnek a kiállítótér falain, mint ahogy neve is lebeg a magyar művészettörténetben. Az értelmezésben persze segít az acb ResearchLab által 2018-ban kiadott monográfia, ami a kiállításon is átlapozható, valamint a falra ragasztott ismeretlen eredetű Ladik Katalin idézetek, de a kiállítás végigjárása után maradó hiányérzet így is erős.