A művészet mint létkérdés – “Gorgona 1959-1968” kiállítás a Kassák Múzeumban

„Ha a kollektíva szülőatyja, Josip Vaništa, a feljegyzéseiben maga írja azt, hogy a Gorgona »az abszolút mulandóság híve a művészetben«, és »miközben a legtöbbre azt tartja, ami halandó, nem szól semmiről«, akkor vajon milyen érvényes megállapításokat tehet az utókor, akár történelmi, akár művészeti szempontból, amelyek megállnának ezzel a szkeptikus és nihilista konklúzióival szemben?” – tette fel a kérdést a csoport monográfusa, Ješa Denegri a Kassák Múzeumban rendezett Gorgona kiállítás megnyitóján – joggal. A Gorgona mint szellemi közeg, kvázi „jelenség”, átértelmezte a művészet addig használatos fogalomtárát, a műtárgy, a folyóirat és a kollektivitás státusát, s új irányokat jelölt ki a jugoszláv neoavantgárd művészetben. A Kassák Múzeumban jelenleg is látható kiállítás a „gorgonikus létformából” ad ízelítőt, s mutatja be a csoport szerteágazó tevékenységének egy-egy szegmensét.

A zágrábi Gorgona csoport 1959-ben jött létre, tagjai Josip Vaništa, Julije Knifer, Đuro Seder, Ivan Kožarić és Marijan Jevšovar képzőművészek, Dimitrije Bašičević-Mangelos, Matko Meštrović és Radoslav Putar művészettörténészek, valamint az építész Miljenko Horvat voltak. Ahogyan Vaništa egy helyütt írta, a csoport időnként nem tett semmit, csak „létezett”, s hogy ez pontosan mit jelent, ahhoz át kell tekintenünk mindazt, ami a Gorgona szellemi apparátusához tartozott. Radikális művészeti gyakorlatuk és tevékenységük jobbára „meta-síkon” zajlott – Szombathy Bálint ontológiai-miszticista konceptualizmusnak nevezte irányzatukat – mely egyaránt merített a buddhizmusból, a zen tanításokból, az orientális filozófiából és az egzisztencializmusból. Sartre La Nausée-ja (Az undor) „generációjuk irodalma” volt (Vaništa), Yves Klein művészete csakúgy, mint a Cage-i experimentális zene hozzátartozott ahhoz a közeghez, melyben a Gorgona létezett. A semmi és a lét filozófiája, az üresség és elhagyatottság mint a modern kor szülte életérzés itatta át filozófiájukat.

Denegri is ezt az aspektust emelte ki a megnyitón elhangzott beszédében, miszerint „… a Gorgonát nem egy egységes stílus tartotta össze, sokkal inkább az, hogy tagjai osztoztak az adott történelmi és társadalmi korszakra jellemző művészi és emberi léttapasztalás mély megértésében, átélésében.” E gondolatiság és léttapasztalás uralkodott a csoport tevékenységében, mely sok esetben nem igényelte a „tényleges produktum” létrejöttét, a hangsúly magára a folyamatra és az ideára helyeződött – ez kapcsolja a csoportot a fluxus, a happening és a konceptualizmus nemzetközi irányzataihoz. A „hivatalosan” 1966-ig működő Gorgona azonban a szocialista Jugoszláviában „túl korai” megmutatkozása volt a progresszív törekvéseknek, s bár az ugyanekkor alakuló, ljubljanai OHO csoport egyfajta szimbolikus folytatást jelentett, szellemiségük tulajdonképpen hosszú ideig nem talált követőre.

Első, retrospektív kiállításukat is csak 1977-ben, a csoport feloszlása után több, mint tíz évvel rendezték meg (Kortárs Művészeti Galéria, Zágráb, kurátor: Nena Dimitrijević), s ezt követően kezdődött csak meg a zágrábi csoport tevékenységének kutatása, feldolgozása, és lassú integrálódása a művészet történetébe, mint a konceptualizmus egyik legkorábbi képviselője.

A Kassák Múzeumban jelenleg is látható kiállításon e sokrétű és „teoretikus” tevékenység több formája is helyet kapott. Szöveges feljegyzések, levelek, a csoport belső működéséhez kapcsolódó kérdőívek, valamint akciók dokumentációi alkotják az anyag nagy részét, mely a zágrábi műgyűjtő, Marinko Sudac gyűjteményéből származik. A kiállítás nem vállalt „túl sokat”, az anyag válogatása jól átgondolt, az egyes „gócpontokra” koncentráltak a csoport tevékenységében. Az egységekhez informatív és mindenképpen szükséges, nem a falra elhelyezett, hanem mobilis, „hordozható” leírások tartoznak: a kollektív munka, a csoport a Salon Šira képkeretezőműhelyben bérelt kiállítóhelye, a Studio G (Studio Gorgona), valamint a Kassák Múzeum hosszú távú programjához kapcsolódó folyóirat, a Gorgona jelölik ki a fő hangsúlyokat. A folyóirat jelző itt csak megszorításokkal alkalmazható, hiszen a 11 lapszámot megélt antimagazin inkább a művészkönyv kategóriájához áll közelebb. A Gorgona – melynek mindegyik száma egyéni, egy-egy művészhez kötődő alkotás – révén kirajzolódik a csoport nemzetközi kapcsolathálója: a negyedik számot Victor Vasarely, a kilencediket Dieter Roth tervezte.

A Gorgona szerteágazó tevékenységének eltérő formái egyaránt helyet kaptak a Kassák viszonylag szűk termeiben. Látható, olvasható például a Vaništa-által megfogalmazott 13 útmutatás a Terv értelmezéséhez (1961) –  mely tulajdonképpen a csoport manifesztuma – angol és magyar fordításban, Horvat Gorgonikus vidék című fotója (1963), Seder Fény a feketében I. (1963) olajfestménye, de  Kožarić  gipszplasztikája (A tér alakja [Az árvíz emlékezete], 1964) is, melyekből ugyanaz a világnézet rajzolódik ki: a lét tapasztalásának kérdései, a nihilizmus, az élet és művészet ekvivalenciája, melyeket talán valóban csak a „gorgonikus életérzés” terminusával írhatunk le.

A kiállítás arculata is jól illeszkedik a Gorgona „szellemiségéhez”, műveik letisztult forma- és színvilágához; az installálás csakúgy, mint a kísérő szövegek elhelyezése, elmélyülésre és perspektíva-váltásra készteti a látogatót. Kár ugyanakkor, hogy a Gorgona antimagazin egyes lapszámait másolat formájában sem lehetett fellapozni, és hogy Ješa Denegri hiánypótló Gorgona monográfiája is egyelőre csak horvát nyelven érhető el – bár ez nem a kiállítás hiányossága. Érdemes lett volna továbbá a csoport tevékenységének végét jelző dátumot, az 1968-as évszámot megindokolni, melynek kijelölése, tekintve, hogy a ’66-os feloszlás elfogadott, nyitott kérdés maradt.