Menü

“Nem csak egy kép lehet művészet” – interjú Puszt Zsófiával

27 • 03 • 20A Fehér Vera

0103

"und mein Name ist Mensch" - Az első Fanzine, amit a Spielclub Oranienstrasse 25-ben készítettek a gyerekekkel. Riso-technikával készült kiadvány. © Puszt Zsófi

0103

A Spielclub kiadványa.

A.F.V.

A kaposvári Fotográfia BA megszerzése után egyedül vágtál neki egy nem hétköznapi mesterképzésnek Berlinben, jelenleg az Universität der Künste Berlinben tanulsz Art in Context szakon. Ha jól tudom, az Art in Context nemcsak fotós képzést takar?

P.Zs.

Nem, mindenfajta képzés van az egyetemen, képzőművészek, építészek, festők, textilművészek, szobrászok, színészek. És többfajta szak is van, nem csak képzőművészet, hanem például jazz tanszék, van legalább hat épülete az egyetemnek. Vannak kurátorok is a szakokon.

A.F.V.

Mi a különbség a magyar fotó mesterképzés és eközött?

P.Zs.

Alapvető különbség, hogy nem csak fotóval foglalkozik. Azért „art in context”, mert a fő koncepciója az, hogy segít a művészetedet társadalmi kontextusban elhelyezni. Négy fő kontextus közül választhatsz, amiből magad rakod össze az órarendedet, az órajegyzékedet. A felkínált lehetőségek közül annyit veszel fel, amennyi kreditre a projekt specializálásához szükséged van.

A.F.V.

A kontextus csak társadalmi lehet?

P.Zs.

Nem, van kulturális intézményhez, van public space-hez köthető, és van mediális és tudományos területekhez kapcsolódó kontextus, de igazából ezek mind fedik egymást. Az egyik intézményhez kötött projektben, ami művészetközvetítéssel és pedagógiával foglalkozik, résztvevőként láttam, hogy igazából mindegyik területhez csatlakozik az is.

0103

A Spielclub régi térképe, amelynek mintájára felépült ma is, az előtérben az épp zajló játék polgármesterének sziluettje. © Puszt Zsófia

0103

Spielclub, gyerekek demonstrációja a klímáért és több fáért a játékban. © Puszt Zsófia

Az érdekelt még, hogy a mai kor digitalitásában hogyan változik meg a fotográfia és milyen új utakat tudunk neki keresni, új megjelenési, vagy megvalósítási formákat. Vajon a képtúltermelés és a mindenki számára elérhetővé válás mellett hogyan lehet fotópedagógiát létrehozni?
A.F.V.

Milyenek a hétköznapok az egyetemen, hogyan kell elképzelni az oktatást?

P.Zs.

Általában 10-kor kezdődnek az órák, a szemináriumokon nagyjából 10 fős csoportokban vagyunk. Hétfőnként van úgynevezett projekt TPS óránk, ez olyan, mint egy konzultációs óra. Minden órán prezentál valaki, majd körbeülünk és kötetlenül beszélgetünk róla. A háromórás konzultációs órákon az ötlettől a kivitelezésig mindent prezentálnak a diákok. Ez egy nagyon kényelmes, közvetlen, családias helyzet. A mesterem egy elismert művészetközvetítő, abban segít, hogy az alapelképzeléseidet hogyan tudod minél jobban megvalósítani. Például abban is, hogyan tudsz pénzt vagy intézményi támogatást szerezni a projektedre, de segít elméleti hátteret is adni a munkádhoz. Olyan is van, hogy a tanárunk a saját projektjét kiterjeszti az iskolára, behozza szemináriumra. Sőt, a projektben lévő alkotótársainak is ad lehetőséget arra, hogy a szemináriumra bejöjjenek, de a diákok is kapnak lehetőséget arra, hogy a saját projektjüket hozzákapcsolhassák.

A.F.V.

Ezek a kontextusok, amiket Berlinben felkínálnak és amikbe belelátsz, visszacsatolhatók egy magyarországi kontextusba?

P.Zs.

Igen, abszolút. Annak a társadalmi kontextust elemző projektnek a módszertana, amit épp lezártunk, tulajdonképpen művészetközvetítést és múzeumpedagógiát jelent. Nekem ez azért nagyon érdekes, mert mindig is érdekelt, hogyan lehet a fotográfiát mindenki számára oktathatóvá tenni. Ebben a helyzetben az a legérdekesebb, hogy itt megtanulom, hogyan lehet a saját művészetemet és az oktatást egyszerre, egymáson keresztül közvetíteni az emberek felé. Például gyerekeknek egy iskolai óra keretein belül. Művészeti koncepció továbbadása bizonyos pedagógiai eszközökkel? - szerintem ennek otthon is van tere, és az intézmények is megfelelőek lennének erre, csak talán még nem indult be a kezdeményezés.

A.F.V.

Ez egy friss szak?

P.Zs.

Nem, már a hetvenes években megalakult.

A.F.V.

Mi történik azokkal, akik ott végeznek?

P.Zs.

Sok érdekes művészt ismertem meg aki itt végzett, ők általában maradtak Berlinben. Itt szerintem izgalmasabb, alternatívabb, progresszívebb a művészet, mint otthon. Megvan az akadémikus kiállítás környezet az aukciós világgal, de emellett van egy ennél sokkal progresszívebb, közösségi, alternatív művészeti vonal, ami szintén nagyon erős. A legjobb az, hogy egyik szféra sem uralkodik a másikon.

0103

@foundpiggies projekt matricája, amivel akár Budapesten is lehet találkozni. © Puszt Zsófia

0103

@foundpiggies projekt dokumentációja, résztvevők az Octagon előtt. Fotó: Tóth Bátor

Ez a projekt igazából egy közösségi média-társadalomkritika volt. Ezen próbáltam ki először azt a konceptuális fotográfiát, amit a befogadó is át tud élni.
A.F.V.

Sőt, itthonról szemlélve Berlin az alternatív és a kortárs művészet fellegvára. Fotózol most egyáltalán?

P.Zs.

Nagyon vicces, a szüleim szokták kérdezni, hogy fotózok-e még, vannak-e képeim, és mindig azt mondom, hogy persze. De pont azt tanultam itt meg, hogy a művészetet mennyire sokszínűen lehet értelmezni, hogy nem csak egy kép lehet művészet, hanem egy workshop is. Például ha kitalálsz valamit és mások részvételével valósítod meg, az ugyanúgy a te művészeted.

A.F.V.

Mesélsz a projektről, amin épp dolgozol az egyetemen? Említetted, hogy kellett egy téma vagy egy irány, amit eleve magaddal vittél.

P.Zs.

Igen, az én irányom és tervem az volt, hogy szeretnék tovább foglalkozni a fotókönyvekkel úgy, ahogyan ez otthon is volt a Mama Photobooks-szal. Ezen kívül az érdekelt még, hogy a mai kor digitalitásában hogyan változik meg a fotográfia és milyen új utakat tudunk neki keresni, új megjelenési, vagy megvalósítási formákat. Vajon a képtúltermelés és a mindenki számára elérhetővé válás mellett hogyan lehet fotópedagógiát létrehozni? A szakon egy kisprojektet és egy nagyprojektet kell véghezvinni, és ezután jöhet a mestermunka. Én most zárom le a projektjeimet.

A.F.V.

Van bennük képsorozat?

P.Zs.

Nem, egyikben sincs. Fotóval foglalkoznak, a médium felhasználásával, de egyik sem képsorozat. A kisprojektem a #foundpiggies, egy instagram projekt. 2017-ben találtam rá az apai nagyapám archívumára, amiben rengeteg malac, azaz disznó fotója volt. A nagyapám agrármérnökként az ’50-es és ’60-as években járta a vidéket, amikor a II. világháborúban elpusztult sertésállomány miatt az emberek újra nagy állattenyésztésbe kezdtek. Elkezdték a mangalicát is újra tenyészteni, és erről a nagyapám is írt egy tanulmányt. Ehhez portrékat készített a malacokról, és én ezt a képsort találtam meg. Arra gondoltam, hogy ezek a malacok nagyon jó társadalmi tükrök lennének az instagram felületén, így elkezdtem feltenni őket olyan populáris hashtagekkel, mint #selfie, #fineart, #sundaymood, stb. Az elejétől fogva szerettem volna csinálni egy olyan eseményt, ahol ezek a malacok életre is kelhetnek. Így a kisprojektem részeként nyáron az egyetem kertjében kiállítottam ezeket a malacokat plakátokon, és kitaláltam egy játékot. Készítettem malackártyákat, hátoldalukon hashtagekkel, és minden résztvevőnek válaszolnia kellett ezekre a kártyákra egy új fotóval, majd elküldeni nekem. Én pedig ezeket a képeket feltöltöttem a malacok instájára, és az lett a malackirály, aki a legtöbb lájkot kapta. Ez a projekt igazából egy közösségi média-társadalomkritika volt. Nagyon jól sült el, jól éreztük magunkat. Ezen próbáltam ki először azt a konceptuális fotográfiát, amit a befogadó is át tud élni.

0103

A Spielclub összes kiadványa, amiket a résztvevő gyerekekkel közösen készítettek. © Puszt Zsófia

0103

Himmel II 008 © Puszt Zsófia

Jó volt látni, hogy a gyerekek játékra használják a kiállítóteret és valóban belakják.

0103

Himmel XLIX. 13.10.2019 © Puszt Zsófia

0103

April '19 - szelfi automatával © Puszt Zsófia

A.F.V.

És mi a nagyprojekted?

P.ZS.

Az egyetemen a „munka társadalmi csoporttal” nevű lehetőséget választottam, ami igazából magát a művészetközvetítést takarja. 2018-ban, amikor felvettek, rögtön bele is kerültem egy óriási művészetközvetítés és pedagógiai projektbe, aminek a fő szervezője három, már végzett hallgató a szakunkról, a mestertanárom, valamint egy jelenlegi hallgató volt. Ők Claudia Hummel, Valeria Fahrenkrog, Katharina von Hagenow, Marcos García Perez, Moritz Gramming, a projekt neve Spielclub. Ha magyarra lefordítanám, talán napközinek nevezném, mert az ötlet egy régi hatvanas évek végi nyugat-berlini projektből jön, ahol a Spielclub hasonló szerepet töltött be, mint a napközi. Akkoriban nem volt Nyugat-Berlinben napközi és a gyerekek utcán, még a háborús romokon csellengtek suli után. Így egy csapat berlini művész létrehozott egy, a kapitalizmust kritizáló városmodellt gyerekeknek, egy régi gyár pincéjében. Ebben szerepjátékot játszottak és felépítették a társadalmat, amiben élünk. Ez azt jelenti, hogy bárki, aki részt vett, kapott egy kártyát - például polgármester - és abban a szerepben kellett a felépített városban játszania. Olyan volt, mint egy színházi előadás, csak mindenki játszott. Ma ezzel az ötfős munkacsoporttal ugyanez a koncepció, csak mai problémákkal és egy kis változtatással: itt a játékoknak dramaturgiája is van, illetve mai kivitelezésben csak egy utca lett felépítve. Egy olyan utca, ami egyébként Berlinnek egy erősen dzsentrifikált negyedében található. Ebben az utcában található a galéria is, ahol a projekt megvalósult, a Neue Gesellschaft für bildende Kunst.

Ezt úgy kell elképzelni, hogy a kiállítótérben kis faépületek vannak, amiknek megvan a meghatározott funkciója, például: bank, önkormányzat, éjjel-nappali, kávézó. Itt zajlottak novembertől januárig minden héten hétfő és péntek között a játékok, amikre iskolák regisztrálhattak főleg a kerületből. Emellett hétvégenként volt tárlatvezetés, workshop, a végén buli a gyerekeknek. Jó volt látni, hogy a gyerekek játékra használják a kiállítóteret és valóban belakják. Minden nap valahogy máshogy nézett ki a tér, eltűnt a steril kiállítási közeg. Én játékvezető is voltam, workshopokat is vezettem és dokumentáltam is. Részt vettem a szerepkártyák kidolgozásában, illetve a szerepek kitalálásában. Az egyik workshop a fotóakadémia volt, amit Valeria Fahrenkroggal és Katherina von Hagenow főszervezőkkel tartottunk kétszer: egyszer nyáron az előkészületek alatt és egyszer a már futó projekt alatt. Illetve volt az én saját workshopom, amit Marcos García Peréz spanyol képzőművésszel álmodtunk meg és vittünk véghez.. Ez egy Fanzine Workshop volt, amit gyerekekkel a Spielclubból, főleg a Spielclub résztvevőinek készítettünk. Én mindenképp akartam egy kiadványt készíteni erről a projektről, mert csodálatosnak találtam.

Egy szeminárium alatt jött az ötlet, hogy csináljuk meg a kiadványt a gyerekekkel együtt, akik részt vettek benne, ha már nekik készítjük. A nyomtatáshoz kaptunk támogatást a Riso Berlintől, egy Riso nyomtató személyében. Volt egy bizonyos koncepció és dramaturgia, ami mentén fel akartuk építeni a Fanzine-t, majd ezt a workshop elején elmeséltük a gyerekeknek, és a játékidő alatt általunk összegyűjtött anyagokból ők megalkothatták a saját oldalpárjaikat. Volt olyan, aki abszolút új dolgot készített, például fotóképregényt. Mi Marcossal a workshopok után szinte minden nap nyomtattunk a Risoval, mert a gyerekek egy oldalnál nem állnak meg, ha alkothatnak. Ezen kívül folyamatosan játszottam, szinte minden héten kétszer, közben én felügyeltem a Média házban, ahol a sajtó és a nyomda kapott helyet. Elég izgalmas dolgok történtek. Például pénzmosás a nyomdában - erről most fogok egy esszé-beszámolót is írni, mivel a Spielclubból készítenek egy elméleti kiadványt év végére. Én a tömegmédia befolyásáról fogok írni, arról, hogy a tömegmédián keresztül megjelenő képhasználat hogyan jelent meg a gyerekek fotográfiahasználatában és a társas kapcsolataikban. Ebben az óriási projektben huszonöten vettünk részt és mindenki nélkülözhetetlen volt benne. Imádtam. Ez volt az én nagy projektem.

A.F.V.

Marad időd emellett saját projekteken dolgozni?

P.ZS.

Abban az időben, amikor kiköltöztem, talán honvágyból elkezdtem fotózni az eget. Minden vasárnap fotóztam, mielőtt lement a nap. Mostanában viszont gyakran elfelejtem, és ez valószínűleg azt jelenti, hogy elmúlt a fontossága, de az is lehet, hogy beépül egy projektbe. Emellett szintén mikor kiköltöztem elkezdtem minden hónapban egy portrét készíteni magamról az analóg fotóautómatákban itt a környéken. Ez is egy olyan dolog volt, hogy mindig mindenkitől azt látja az ember a közösségi médián, hogy új élethelyzetben szelfiket posztol magáról. Én tudatosan nem készítek szelfit már körülbelül két éve, szóval ez a szelfikultúrának célzott karikatúraszerűség. Igazából nagyon lekötnek az iskolai dolgok, sőt, most már a mesterdiplomán is gondolkodnom kell.

A.F.V.

És vajon hazahozod majd, amit ott tanulsz?

P.ZS.

Tervezem, hogy hazajövök, de nem tudom, mikor. Még másfél év van az iskolából, de egyetem után is maradnék dolgozni szívesen, esetleg egy másik típusú mesterbe is belekezdenék, közben a doktorin is gondolkodom. El tudnám képzelni, hogy ez a fajta művészetközvetítés bekerüljön otthon különféle fotográfiai intézményekbe. De azt is el tudom képzelni, hogy itt fogok tanítani egy darabig.

A.F.V.

Közben mégis részt veszel a hazai kiállításokon, például voltál nemrég Győrben A fotográfia anatómiáján is. Mikor láthatunk ismét itthon?

P.ZS.

Most nem pályázok otthon, de például az ISBN könyv+galériába nemrég elvittem az összes könyvemet.