“Olyan érzés, mintha a másodperc tört részére elvonnád a »hétköznapiság függönyét«.” – interjú Aapo Huhtával

Aapo Huhta finn fotográfus, Helsinkiben él. Legutóbbi munkáját, az Omatandangolét a Mai Manó Ház projektgalériája, a PaperLab mutatja be 2020-ban. Huhtával legújabb sorozatáról, munkamódszeréről beszélgettünk és arról, mit kezd a művész a jelenlegi COVID-19 helyzettel.

A kiállításod, az Omatandangole a múlt héten nyílt volna Budapesten, a a Mai Manó Ház projektgalériájában, a PaperLabben. Sajnos el kellett halasztanunk a megnyitót, amíg az intézmény nem lesz újból biztonságosan látogatható. Milyen hatással van a járvány a munkádra?

Májusban lett volna kiállításom Olaszországban, amit eddig többször tettek át más időpontra. A Tampere Art Museumban is lesz egy nagy egyéni kiállításom, amin tavaly ősz óta dolgozom. Június 13-án lett volna a megnyitó, de elhalasztották jövő őszre. Erre a kiállításra készült volna egy videó, amihez száz embernek kell egy helyen lennie egyszerre. A jelen helyzetben persze képtelenség lett volna elkészíteni a munkát. Úgyhogy más megoldás után néztem, és végül valami más lett a műből. De mindig vannak korlátok, és sokféleképpen meghiúsulhat valami. Az is része a folyamatnak, hogy a nehézségek dacára is találjon megoldást az ember. Azért furcsa érzés úgy dolgozni egy kiállításon, hogy nem lehet tudni, megvalósul-e vagy sem, vagy esetleg online kiállítás lesz-e belőle. Másfelől meg persze nincs most sok megbízott munkám, szinte üres a naptáram. De megfigyelhetők a szolidaritás jelei. Valaki például megkeresett, és megvette egy munkámat, hogy támogasson ezekben a nehéz időkben. Azt éreztem ettől, hogy az emberek továbbra is törődnek egymással, és megpróbálnak ilyen-olyan módon segíteni. Itt Helsinkiben is, az emberek igyekeznek támogatni a helyi termelőket, boltokat, pékségeket és éttermeket. Összességében azt hiszem, a társadalom eléggé meg fog változni, miután vége lesz ennek az egésznek. Remélem hatással lesz arra is, ahogyan megbecsülünk és használunk dolgokat.

Általában sikerül egyensúlyt teremtened a személyes munkáid és a megbízások között?

A művészi folyamat rendkívül hosszú tud lenni. Az új könyv (Omatandangole) elkészítése három évembe került. Magányos elfoglaltság, és egyszer fenn, másszor lent érzi magát az ember a folyamat során, ami jó dolog, elkerülhetetlen. A megbízásra készült munkákat maximum egy-két hét alatt megcsinálom. Az is jó bennük, hogy gyorsabban dolgozhatok, és hamarabb érezhetem azt, elvégeztem valamit. Ebben az értelemben hasznosnak tartom, hogy mindkét fajta gyakorlat része a munkámnak. Dokumentarista háttérrel rendelkezem, és a megrendelt fotózásoknak köszönhetőn nem érzek késztetést arra, hogy lényegre törő, dokumentarista módon fotózzak a személyes indíttatású munkáim során. Másfelől meg felszabadító, hogy a saját projektjeimben szabadon kísérletezhetek.

Az Omatandangolét Namíbiában fotóztad. Mi volt a kiindulási pont, az inspiráció, hogy odautazz?

Alapvetően a lehető legmesszebbre akartam elmenni, egyfajta menekülés volt a magánéletem elől. Ugyanakkor szerettem volna valami újat is találni, amivel foglalkozhatok, hogy fejlesszem a művészi látásmódomat. Bizonyos értelemben a személyes elvonulás találkozott a vizuális nyelvem egy új hangjának felfedezésével.

Mit jelent a könyv címe?

A cím a helyi nyelv, az oshiwambo szava, és délibábot jelent, azt a jelenséget, amikor a forró levegő eltorzítja a látványt. Tetszik, hogy címként nehéz szó. A sorozat készítése közben rengeteg munkacímem volt, de valahogy az omatandangole volt az, ami a legjobban tükrözte az érdeklődésemet: hogyan lehet létrehozni egy, a mindennapi tapasztalatnak ellentmondó képet, miközben minden, ami látható rajta, valóságos? Olyan érzés, mintha a másodperc tört részére elvonnád a „hétköznapiság függönyét.”

Az Omatandangole hangvétele más, absztraktabb és szemlélődőbb, mint a korábbi fotókönyv-alapú munkáidé, például a Blocké. Szándékos volt a fotográfiai megközelítésben bekövetkezett elmozdulás, vagy többé-kevésbé természetesen alakult így?

A Blockot New Yorkban fényképeztem, úgyhogy a környezet teljesen más volt, mint a namíbiai sivatagban. Személy szerint azt hiszem, mindkét esetben ugyanaz volt a megközelítés, a képek a tájról alkotott első megfigyeléseimet rögzítik. Ami a fotók formátumát illeti, mivel New York rendkívül sűrű, a Block képei jobbára állók, nem úgy, mint az Omatandangoléban, ahol a legtöbb kép fekvő, hogy megragadja az elhagyatott sivatagi tájat. Bár jó pár ember megjelenik a Blockban, mégis elszigeteltek, csendet és magányt sugároznak, úgyhogy tartalmilag ez is hasonlóságot jelent. Amikor Namíbiába mentem, arra voltam kíváncsi, milyen képeket találok ebben az ürességben. A tájak különösen nagyszabásúak, miközben elhagyatottak is, és jobban érdekeltek ennek az ürességnek a vizuális lehetőségei, mint maga a hely vagy a helyiek. Egy picit szégyellem ezt a közönyt, de legtöbbször egymagam voltam. Másfelől felszabadító volt, hogy nem dokumentarista szándékkal megyek oda, a kívülálló nézőpontjával. Nyugati fehér férfi fotósként ezt nem lehet megtenni. A belső dolgokra koncentráltam.

Hányszor mentél vissza Namíbiába?

A sorozat két különböző út során készült. Vízum nélkül három hónapot tölthet ott az ember, úgyhogy az első alkalommal három hónapig voltam ott, majd hazamentem Finnországba, ahol előhívtam a filmeket, és elkezdtem átnézni őket. Háromnegyed évvel később újból visszamentem három hónapra, hogy folytassam a sorozatot.

Az Omatandangolét a Kehrer Verlag adta ki, a bemutatója pedig tavaly ősszel volt a Paris Photón. A kezdetektől fotókönyvben gondolkodtál?

Az első, 2015-ös könyvem létrehozását kemény meccsnek éltem meg. Mégis szerettem volna újra belevágni, kideríteni, hogyan lehet tökéletesíteni a könyvkészítés folyamatát. Ám kezdetben ez nem volt teljesen egyértelmű. Nyitott elmével, világos prekoncepció nélkül mentem Namíbiába. Nehéznek találom, amikor a koncepció már azelőtt meghatározza a munkát, mielőtt az ember belekezdene. Számomra ez kiöli a rejtelmet a fotózás folyamatából. Szeretek egyszerűen odamenni valahová, érezni és megtapasztalni a helyet, és hagyni, hogy a munka felfedje magát előttem, formát öltsön.

Jelenleg dolgozol új projekten?

Egy, az említett tamperei kiállításra szánt munkán dolgozom. Installációszerű darab lenne, ami mindössze két keretezett fotóból, egy farönkszerű tárgyból és egy videóból állna, amit most nem igazán tudok megcsinálni. Nem sok értelme van leírni a munkát, amikor nincs teljesen kész, különösen mivel a vírushelyzet miatt nem tudtam elkészíteni a videót. De van egy B tervem is erre. És persze a kiállításom nem a legfontosabb dolog a világon, tömérdek kiállítást halasztottak el vagy mondtak le teljesen az elmúlt időben. Így mennek a dolgok mostanában.