Meghagyja őket sztárnak – Douglas Kirkland sztárfotóiról

Douglas Kirkland – vele kapcsolatban nem csak könnyű leírni, hogy a neve: fogalom. Egyszerűen le kell írni és kész. Ha fotós vagy, érdekelnek a hírességek, s beengednek Hollywoodba, olyan nagy dobásokkal szeretnél kezdeni, mint a kanadai művész legendás sorozata Marilyn Monroe-ról és Coco Chanelről. Aztán meg arra vágysz... Hogy te legyél Douglas Kirkland.

Nem készít fifikás fotókat. Baromi egyszerű fotókat készít – alázatosakat, de nem megalkuvókat. Mindegyiknek van kockázata, csak nem tolakszik előre. Elég végignézni a Marilyn Monroe-ról készített képeit, melyekre egyetlen estéje volt, s 55 képet lőtt az istennőről. Az istennővel. Vagy Coco Chanel mindennapjait bemutató képeit, melyek 21 együtt töltött nap eredményei.

Kirkland munkáival kapcsolatban valóban fontos vezérgondolat – amit sokan szeretnek hangoztatni, ám igazán csak kevesekre jellemző –, hogy a modell önazonosnak érzi magát a masina előtt. Monroe olyan nőnek, akit bárki szeretne az ágyában tudni (ha nem is szó szerint, de ezt maga a sztár mondta akkoriban), Chanel pedig a szigorúan egyszerű elegancia Mademoiselle-jének. Kirkland képei illúziót szolgálnak, de igazi illúziókat. Olyanokat, amelyeket fotóinak szereplői igaznak éreznek. Ettől lesznek hitelesek.

Kirkland portréiből szinte sugárzik, hogy nem feltétlenül az a fontos számára, ő milyennek látja a sztárt. Ő nem akar „láttatni”, ő megmutatja. A zenészt, a divattervezőt, a szupermodellt, a rendezőt, a színészt. A forgatást. Amikor ő kezdte a szakmát – s viszonylag gyorsan befutott a Look és a Life magazinoknak köszönhetően – hollywoodi fotósnak lenni bizonyos szempontból ugyanazt jelenthette, mint ma: lényeges volt, hogy jó kapcsolatot ápolj a csillagokkal és persze az sem baj, ha az ügynöke is szeret. De valakiket fotózni, pláne olyan különös embereket, mint a hírességek, meglehetősen szenzitív, intim viszonyt feltételez és követel. Vele, s nem a menedzserével. Ezért a legtöbbször mondhatott az ügynök bármit – ha a modell őt akarta, megkapta. És mindig akarta. S utána általában kiderült, hogy Kirkland fotója nem csak az imidzshez illik.

De ahhoz, hogy valakit több mint hat évtizeden keresztül nem csak, hogy beengedjenek olyan hollywoodi produkciók forgatására werkfotósként, mint a 2001: Űrodüsszeia, A muzsika hangja, a Butch Cassidy és a Sundance kölyök, a Távol Afrikától, vagy a Titanic, több kell annál, hogy legyen néhány sikeres szériád. Annál is több kell, hogy az egyik híresség felhívja a másikat néhány jó szóval, vagy a stúdiófőnökök tegyék meg ugyanezt. Több kell a rutinnál. Ehhez ugyanaz kell, mint a portréfotózáshoz, amelyről az idén 86 esztendős Kirkland úgy fogalmazott egy interjúban: „A legfontosabb a kapcsolat köztem és a modell között. Ha a nő csodaszépnek érzi magát, csodaszép lesz.” Ennyi lenne? Minden bizonnyal. Bárki képes ezt elérni, úgy, hogy közben a szeme is jó? Aligha.

S egy forgatáson is ugyanezt kell elkapni a fotósnak: hogy épp milyennek érzi magát a film, amely épp megszületik. Egy jó werkfotó titkokat árul el, anélkül, hogy lényegtelen dolgokról fecsegne. Az alkotók, mi több, az alkotás közérzetét másolja fotópapírra.

Kirklandtől távol áll még az a finom, vagány provokáció is, mint ami Anne Leibovitz sztárfotóit, forgatási képeit jellemzi. Leibovitznál mindig van valami trükk, meghökkentő ötlet. Leibovitz képeiben mindig benne van Leibovitz, benne van a Rolling Stone magazin forradalmisága. Az, hogy a sztárok alakja, jelleme kötelezően kapjon a fotós személyiségére jellemző, sokszor meghökkentő fénytörést.

Douglas Kirkland viszont úgy tud általánosat mutatni épp arról, akivel dolgozik, hogy közben hagyja, hadd vigye magával a fotóalanya, oda, ahol járni szeretne. Hadd mutassa magát olyannak, amilyennek elképzeli. A többit elintézi Kirkland szeme. Egyik kedvenc sorozatom tőle az, amit Carrie Fisherrel készített New Yorkban, 1980-ban, A Birodalom visszavág bemutatója környékén – szinte érezni a képeken, ahogy a baseball sapkás, civilbe öltözött Leia hercegnő végigrángatja fotósát Manhattanen. És ne legyen kétségünk afelől sem, hogy az a poén például, hogy Fisher beleüljön egy kukába az utcasarkon, s onnan mosolyogjon bele az objektívbe, nem Kirkland ötlete volt. De hagyta megszületni.