Menü

Meghagyja őket sztárnak – Douglas Kirkland sztárfotóiról

13 • 05 • 20Kovács Gellért

Douglas Kirkland – vele kapcsolatban nem csak könnyű leírni, hogy a neve: fogalom. Egyszerűen le kell írni és kész. Ha fotós vagy, érdekelnek a hírességek, s beengednek Hollywoodba, olyan nagy dobásokkal szeretnél kezdeni, mint a kanadai művész legendás sorozata Marilyn Monroe-ról és Coco Chanelről. Aztán meg arra vágysz... Hogy te legyél Douglas Kirkland.

0103

Douglas Kirkland és Coco Chanel Párizsban, a Rue Cambon 31. szám alatt, 1962 ©Douglas Kirkland/Photo Op

Nem készít fifikás fotókat. Baromi egyszerű fotókat készít – alázatosakat, de nem megalkuvókat. Mindegyiknek van kockázata, csak nem tolakszik előre. Elég végignézni a Marilyn Monroe-ról készített képeit, melyekre egyetlen estéje volt, s 55 képet lőtt az istennőről. Az istennővel. Vagy Coco Chanel mindennapjait bemutató képeit, melyek 21 együtt töltött nap eredményei.

Kirkland munkáival kapcsolatban valóban fontos vezérgondolat – amit sokan szeretnek hangoztatni, ám igazán csak kevesekre jellemző –, hogy a modell önazonosnak érzi magát a masina előtt. Monroe olyan nőnek, akit bárki szeretne az ágyában tudni (ha nem is szó szerint, de ezt maga a sztár mondta akkoriban), Chanel pedig a szigorúan egyszerű elegancia Mademoiselle-jének. Kirkland képei illúziót szolgálnak, de igazi illúziókat. Olyanokat, amelyeket fotóinak szereplői igaznak éreznek. Ettől lesznek hitelesek.

Kirkland portréiből szinte sugárzik, hogy nem feltétlenül az a fontos számára, ő milyennek látja a sztárt. Ő nem akar „láttatni”, ő megmutatja. A zenészt, a divattervezőt, a szupermodellt, a rendezőt, a színészt. A forgatást. Amikor ő kezdte a szakmát – s viszonylag gyorsan befutott a Look és a Life magazinoknak köszönhetően – hollywoodi fotósnak lenni bizonyos szempontból ugyanazt jelenthette, mint ma: lényeges volt, hogy jó kapcsolatot ápolj a csillagokkal és persze az sem baj, ha az ügynöke is szeret. De valakiket fotózni, pláne olyan különös embereket, mint a hírességek, meglehetősen szenzitív, intim viszonyt feltételez és követel. Vele, s nem a menedzserével. Ezért a legtöbbször mondhatott az ügynök bármit – ha a modell őt akarta, megkapta. És mindig akarta. S utána általában kiderült, hogy Kirkland fotója nem csak az imidzshez illik.

De ahhoz, hogy valakit több mint hat évtizeden keresztül nem csak, hogy beengedjenek olyan hollywoodi produkciók forgatására werkfotósként, mint a 2001: Űrodüsszeia, A muzsika hangja, a Butch Cassidy és a Sundance kölyök, a Távol Afrikától, vagy a Titanic, több kell annál, hogy legyen néhány sikeres szériád. Annál is több kell, hogy az egyik híresség felhívja a másikat néhány jó szóval, vagy a stúdiófőnökök tegyék meg ugyanezt. Több kell a rutinnál. Ehhez ugyanaz kell, mint a portréfotózáshoz, amelyről az idén 86 esztendős Kirkland úgy fogalmazott egy interjúban: „A legfontosabb a kapcsolat köztem és a modell között. Ha a nő csodaszépnek érzi magát, csodaszép lesz.” Ennyi lenne? Minden bizonnyal. Bárki képes ezt elérni, úgy, hogy közben a szeme is jó? Aligha.

S egy forgatáson is ugyanezt kell elkapni a fotósnak: hogy épp milyennek érzi magát a film, amely épp megszületik. Egy jó werkfotó titkokat árul el, anélkül, hogy lényegtelen dolgokról fecsegne. Az alkotók, mi több, az alkotás közérzetét másolja fotópapírra.

0103

Douglas Kirkland: Coco Chanel on her sitting room sofa Paris, 1962 ©Douglas Kirkland/Photo Op

Kirklandtől távol áll még az a finom, vagány provokáció is, mint ami Anne Leibovitz sztárfotóit, forgatási képeit jellemzi. Leibovitznál mindig van valami trükk, meghökkentő ötlet. Leibovitz képeiben mindig benne van Leibovitz, benne van a Rolling Stone magazin forradalmisága. Az, hogy a sztárok alakja, jelleme kötelezően kapjon a fotós személyiségére jellemző, sokszor meghökkentő fénytörést.

Douglas Kirkland viszont úgy tud általánosat mutatni épp arról, akivel dolgozik, hogy közben hagyja, hadd vigye magával a fotóalanya, oda, ahol járni szeretne. Hadd mutassa magát olyannak, amilyennek elképzeli. A többit elintézi Kirkland szeme. Egyik kedvenc sorozatom tőle az, amit Carrie Fisherrel készített New Yorkban, 1980-ban, A Birodalom visszavág bemutatója környékén – szinte érezni a képeken, ahogy a baseball sapkás, civilbe öltözött Leia hercegnő végigrángatja fotósát Manhattanen. És ne legyen kétségünk afelől sem, hogy az a poén például, hogy Fisher beleüljön egy kukába az utcasarkon, s onnan mosolyogjon bele az objektívbe, nem Kirkland ötlete volt. De hagyta megszületni.

0103

Marilyn Monroe és Douglas Kirkland, Hollywood, 1961 ©Douglas Kirkland Studio / Photo Op

Szinte tényleg mindenkit lefotózott Hollywoodban. Legalább egyszer. Idemásolhatnám szinte az összes színész, rendező, pop- és rocksztár nevét – azokét, akik kicsit, vagy nagyon, 15 percig, 15 évig híresek voltak. Vagy 150 év múlva is nagyok lesznek. Készített exkluzív projekteket, de szimpla, műsorfüzetekbe, mozifalakra szánt karakterfotókat is, aktuális premierekhez. Elvégre, Arnold Schwarzeneggernek sem volt mindegy, kinek pózol, mint az utolsó akcióhős.

Az életmű nagysága is igazolja, nem kell ehhez dokumentum vagy nyilatkozat, hogy ő az a fotós, akitől nem tartottak a sztárok. Még csak abban az értelemben sem, hogy kellemes borzongás járja át őket, arra gondolván, hogy vajon mi fog velük történni Kirkland kamerája előtt. Biztonságban érezték magukat vele. S ez az, ami nem elválasztható Douglas Kirkland szakmai tudásától. Hogy nem csak megtanulta, de valahol ösztönösen is érezte, hogyan működik ez a fura, sokszor szirupos-toxikus világ, amit Hollywoodnak hívnak. Hogy neki nem lelepleznie kell bármit és bárkit. Hanem hinni abban, hogy ott lesz a valódi ember is a képeken, ha a fotós megengedi neki, hogy megmutassa, milyen sztárnak gondolja magát. Hogy mit gondol a sztár arról, hogy épp akkor milyen sztárnak lenni.

0103

Douglas Kirkland: Marilyn Monroe, Hollywood, 1961 ©Douglas Kirkland/Photo Op

Jegyzetek

A cikkben megjelenő videó a Mai Manó Házban kiállított két sorozatát mutatja be Coco Chanelről és Marilyn Monroe-ról.

Douglas Kirkland ikonikus sztárfotói megtekinthetők itt.