Lát/om/áskérdések

A Pannonhalmi Főapátság kulturális programja és azon belül kortárs kiállításai jó ideje nem csupán biztos minőséget képviselnek, de mintát és mércét is jelentenek a vallás és a (kortárs) művészet magyarországi párbeszédében. Az idei, Vendégségben elnevezésű tematikus évad Vendég + látás című kortárs tárlata ezúttal fotókiállítás, amely a pandémia miatt a szokásostól eltérően nem Szent Benedek napján nyílt meg, viszont szokás szerint Szent Márton napjáig látható.

A nézés alapvető érzékelésünk, és általában úgy véljük, jól nézünk és jól látunk. Persze tudjuk, nem annyira élesen, mint egy ragadozó madár, és nem annyira teljes képet, mint egy összetett szemű rovar, ám alapvetően megfelelően. De tényleg így van? Valóban meglátunk mindent? James Elkins Hogyan használjuk a szemünket című könyvében, amelyben művészettörténésztől szokatlan hozzáállással nem műalkotások, hanem például röntgenfelvételek, a periódusos rendszer vagy az aszfalt egy repedésének figyelmes nézésére hív, azt írja:

„A szemünk túl jó. Annyi mindent megmutat, hogy be sem tudjuk fogadni. Ezért aztán a világ legnagyobb részét kizárjuk, és megpróbálunk a dolgokra olyan sebesen és hatékonyan nézni, amennyire csak lehet. Ha azonban megállunk és alaposabban nézünk, a világ kinyílik előttünk, mint egy virág, tele színekkel és formákkal, amit korábban nem is sejtettünk.”^[1]

Valahogy így van ez mindazzal, ami nem esik az érdeklődésünk homlokterébe. Például a vallással, annak tárgyiasult és performatív megjelenésével. A templomokat megszoktuk, hozzátartoznak a tájhoz. Ránézünk, nyugtázzuk, templom, jelöli a helyet, itt kell bekanyarodni, mindjárt hazaérünk. Megszoktuk nagyszüleinknél a vallási relikviákat, az éjjeliszekrényen a Bibliát rajta az olvasószemüveggel, anyánk nyakában a keresztet, a szomszéd ajtófélfáján a mezuzát, barátunk csuklóján a piros áldásszalagot. Mindegyik ismerős, már egyik sem tűnik fel.

Így vagyunk a fotóval is: napjaink domináns képi kultúrája részévé vált, ezért jellemzően minimális észleléssel, gyorsan és a lehető leghatékonyabb befogadással (inkább csak felszínes dekódolással) lapozunk tovább. Bizonyos értelemben immunissá váltunk, hiszen hihetetlen képzajban élünk, a sajtótermékeken, hirdetéseken, közösségi médiában, saját telefonunkon elképesztő mennyiségű fotóval találkozunk.

Különösen igaz ez a kiállítóteremben látható fotó esetében. – Ezek festmények? – kérdi egy lány a szüleit. – Nem, csak fényképek – válaszolja az anyukája. – Ja, akkor menjünk – mondja a lány.^[2]

Azt mondják, a jó fotósnak az átlagosnál jobb a szeme – másképp lát, másképp képes meglátni dolgokat. Ez persze általánosabb értelemben a művészre is igaz, aki olyat is észrevesz és képes láttatni, amit más nem, vagy csak sokkal később észlelne. Ez nem csak kiváltság, egyben feladat is. A kiállításon látható fotók alkotói – Németh Sz. Péter, Stiller Ákos, Szombat Éva és Zellei Boglárka Éva – sajátos terület, a vallás napjainkban tapasztalható – és többnyire látott, de nem feltétlenül meglátott – jelenségei egy részének meglátására és láttatására vállalkoztak a kortárs fotóművészetben. A kurátori attitűdöt jól tükrözi köszöntőjében Virágvölgyi István:

„Aki nyitott a vendégségre, az jó eséllyel érdeklődő, alkalmazkodó, sőt elfogadó ember, és hajlandó tanulni is, hiszen vendéglátó és vendég egymásra utalva, egymással közösen kell kialakítsák azt a légkört, amelyben kölcsönösen gazdagodni tudnak, amelyben a vendégség többé válhat, mint a részek összege. … Az apátság kortárs fotográfusokat hívott vendégül, hogy az ő vendégségeiken keresztül láthassuk új szemszögből, mit is jelenthet még vendégségben lenni.”^[3]

A vendégségben (vendégül látottnak) lenni tapasztalatát a kurátori elképzelés sajátos liturgiája szerint fogadhatjuk be. E cselekvéssor rendje rokonnak látszik a legkorábbi ismert keresztény templom, a mai Szíria területén található Dura Europos harmadik századi háztemplomának térszerkesztésében is tetten érhető dramaturgiával: a kívülállóságból csak a katekumenlét előkészítő fázisát követő keresztelés (bemerítés) beavató aktusának kapucselekedetén át léphetünk be a vallás hétköznapivá válásának, a hit egyéni megélésének és a közösségi vallásos cselekedeteknek, valamint az annak helyt adó templomtérnek a megtapasztalásába.

Bizonyos értelemben beavatás maga ez a kiállítás is – és kifejezetten szerencsés, hogy a látogatók a fotó médiumán keresztül találkozhatnak e tapasztalattal. Egyrészt azért, mert a hétköznapokból, az alapvetően ismerősből, megragadhatóból indul ki. – Anya, ez a kép Magyarországon készült – mondja egy kissrác a kiállításon. – Miből gondolod? – kérdez vissza anyukája. – A kissrác válaszként rámutat a roma család asztalán látható üdítősüveg ismerős címkéjére. A hétköznapi vallásosságot vizsgáló Mindennapi vallás című vallásszociológiai tanulmánykötetben Nancy T. Ammermann a vallás tanulmányozásában e hozzáállás előnyéről azt írja: „A mindennapokból kiindulni annyit tesz, mint a nem szakértők tapasztalatát előtérbe helyezni, – azokét, akik nem vallásosságukból vagy a vallásos ideákról gondolkodásból és írásból élnek.”^[4] Másrészt azért is jó, mert maga a fotográfia – éppen annak megszokottságával, hétköznapiságával – a hozzáférhetőséget, a hihetőséget, bizonyos értelemben a nem műalkotásnak, hanem dokumentumnak tekintettség által a másképp befogadhatóságot teszi lehetővé.

A fotó persze Pannonhalmán e kiállítással nem új jelenség. Gondoljunk csak példaként a tavalyi Lucien Hervé – Az építészet csendje című kiállításra az Apátsági Galériában – vagy arra, hogy elsőként és rendhagyó módon Várszegi Asztrik, volt főapát portréja nem festményként, hanem Lábady István fotográfiájaként került a főapátok arcképcsarnokába.

A kiállított képek hivatalosan dokumentaristának címkézettek, ami helytálló, hiszen e fotók dokumentálnak, megörökítenek – bemerítési rítusokat, a vallásosság hétköznapi köztéri megjelenését, a vallásosság megélését a magánszférában és közösségben. Ugyanakkor közöttük van, ami jóval többet ad.

Az első teremben – bemerítési aktusként – Zellei Boglárka Éva Furnishing the Sacred című, a képeken látható enteriőrök saját hétköznapiságával rokon, sűrű installálásban találkozhatunk az első alkalommal mesterdiplomája anyagaként bemutatott, azóta több kiállításról is ismert sorozatával, amelyen keresztül magyarországi neoprotestáns gyülekezetek bemerítési rítusainak szemtanúi lehetünk. E sorozat – bár elsőre talán kuriózum- és dokumentumjellege, a titokba nyert betekintés ragadhatja meg a néző tekintetét, – határozottan kilóg a sorból, és nem csak azért, mert a képek kis állványokon a padlón, térben bejárhatóan elhelyezettek. Zellei fotói precízen megkonstruált, tudatosan szerkesztett, komplex jelentéshalmazt fognak át: a centrális szerkesztésű képek bemerítésből-kiemelés momentumai, a sajátos barkácsesztétikával kialakított keresztelőmedence-terek, a bemerítők és a bemerítettek intim közösségét és lelkiségét megjelenítő koreográfia és gesztusok, a képekből sugárzó tiszta fény egyaránt messze túlmutatnak a dokumentálás határain.

Németh Sz. Péter Te jó ég! című sorozata a vallásosságnak a hétköznapok közterein látható megjelenéseit idézi fel egy egyetemi kurzus kipakolásának spontaneitása, véletlenszerűsége, leválogatatlansága érzetét keltő prezentálásban. E sorozat esetében szerencsésebb lett volna „a kevesebb több” elvét alkalmazva határozottabb kontextust teremteni. A vallásosság tárgyiasulásait látjuk e képeken, amelyek többsége mellett mi is rendre elmegyünk anélkül, hogy tudatosulna bennünk a jelenlétük. Mázolt kereszt (és persze a nemzeti lobogó színei) garázsajtón, áldást osztó lelkész rozsdás eresz alatt sörpaddal és azon keresztszemes hímzéses védőborítású Szentírással, Jézus-neon, zsoltárkottát mintázó ablakrács, visszapillantó tükörre applikált angyalszárny – a képek randomitása nem ad ki rendszert. Vonatoldalon fóliázott hirdetés: „Találkozz Jézussal Budapesten!”, mellette a koszba ujjal odabiggyesztett OKÉ. Oké.

Szombat Éva Ha még Jézus is mosolyog a kereszten című sorozata kilenc ember magánvallásosságába ad betekintést. Szentképes műkörmök, neonszínben világító feszület, privát imazsámoly, darkos házioltár, konnektorfedélbe biggyesztett ikonrepró és amatőr tetoválás, sajátkezű Krisztusportré és ölben tartott Jézus-mécses, szent szív-párna és egzotikus gyümölcsök felett puttók körében lépő győzedelmes kerámiabárány. Természetesen mind tulajdonosaikkal, azok személyes környezetében. A fotók mellett a művészi kutatás integráns részeként jól megválasztott idézetek a képeken szereplőktől. „Bármilyenre kitalálhatom, hogy milyen Isten, milyen a környezete vagy a dizájnja” – mondja Annamari. „Ha Krisztus a kereszten mosolyog, akkor én mit rinyáljak?” – kérdezi a sorozatnak is címet adó megközelítéssel Trixi. „A művészet volt a kiút” – osztja meg a nézővel a Borsos Lőrinc művészpárosból Janó. A sok tekintetben Zellei Seekers című, a tavalyi Pécsi József ösztöndíjasok kiállításáról ismerhető sorozatával rokon anyag a reklám- és divatfotó glossy képi világának a dokumentumfotó megfigyelőisége attitűdjével szerencsésen vegyített voyeurségével válik emlékezetessé.

Stiller Ákos Roma Biblia képei más tekintetben engednek a – képletes – függöny mögé pillantanunk. Kelet-magyarországi roma, többségében karizmatikus keresztény közösségek vallásgyakorlásának pillanatai mellett a közösségek egyes tagjainak otthoni portréit és a vallásosság tárgyiasulásának otthoni csendéleteit látjuk. Az utóbbi képeket tanúságtételként a képeken szereplők által választott egy-egy ige egészíti ki. A klasszikus dokumentatív riportfotózáson Stiller a tőle megszokott romantikus képszerkesztésével lép bátran túl. Az általa megörökített bemerítés mozgalmasságával, lendületével sarkosan különbözik Zellei ikonszerűen kimerevedett bemerítés-képeitől, a padlólapon heverő, az ártó szellemtől megszabadított, sötétvörös lepellel leborított asszonyalakja akár egy Delacroix-festmény szereplője, a rongyosra forgatott „Egyszerű fordítású” Bibliát viaszosvászon abroszon felmutató fotója a misszió képe, az úrvacsorához készülő, a munkától bőrébe beleégett, lemoshatatlan kosztól feketéllő kezében kenyeret és bort tartó kép pedig akár a kiállítás egészének mottója is lehetne.

„Boldog az a szem, amelyik látja, amit ti láttok! Mondom nektek, sok próféta és király szerette volna látni azt, amit ti láttok, de nem látták meg, és hallani azt, amit ti hallotok, de nem hallották meg”^[5] – idézi Lukács evangéliumából Jézus szavait a kiállításhoz írt köszöntőjében Dejcsics Konrád OSB, a Pannonhalmi Főapátság kulturális igazgatója. A posztszekularizáció korában, a világnak a nyugati kultúrában a felvilágosodás óta tartó varázstalanítása^[6] végének lassanként bekövetkező felismerésével kikerülhetetlen a vallás, annak mögöttes összefüggéseinek és hatásainak meglátása, amelyben e kiállítás szerencsés megközelítéssel vállal szerepet.

Az egyetlen pont, amely bennem hiányt hagy, a tavalyi Csend című pannonhalmi kiállításon bizonyított participatív művészeti alkotás elmaradása. A kamera akkor is kiemelt szerepet kapott a bemutatott résztvevői alapú közösségi műalkotások létrehozásában^[7], és a nemzetközi művészeti és vallásos gyakorlatban, valamint annak irodalmában is jelen van évek óta. Ilyen esetekről – amerikai evangélikus közösség gyülekezeti fotóklubjáról, fotográfia-mint-spirituális-gyakorlat minikurzusáról és közösségi művészeti alkotási gyakorlatáról – olvashatunk például Eileen D. Crowley tanulmányában is.^[8] Mindez persze nem von le semmit a kiállítás értékéből, fontosságából és élményéből – legfeljebb utat jelöl ki a megkezdett dialógus és praxis folytatására.