Menü

Átvilágítás – interjú Csontó Lajossal

03 • 07 • 20Kopin Katalin

0103

Csontó Lajos: X .1., 1986, fekete-fehér nagyítás, 50x50 cm

0103

Csontó Lajos: X .2., 1986, fekete-fehér nagyítás, 50x50 cm

K.K.

10 éve készült veled egy videóinterjú a m.ikOn sorozat keretében, megnézted?

Cs.L.

Nem mertem, csak belenéztem az első 3-4 percbe, és utána nem hallgattam végig. De kaptam érdekes, pozitív visszajelzéseket. Megmondom őszintén, pontosan nem tudom miről beszéltem akkor.

K.K.

Szerintem nagyon izgalmas volt a beszélgetés, nem konkrét munkákat érintettetek, inkább az alkotói lét hátteréről esik szó.

Cs.L.

Igen, emlékszem, hogy a pszichoanalízisről és az autogén tréningről meséltem. Az nagy élmény volt számomra.

K.K.

Ez lezárult az életedben?

Cs.L.

Igen, azt konkrétan egy családi válság és egészségügyi probléma miatt kezdtem el Visegrádon. De annyira intenzív élményem lett és olyan mélyre tudtunk menni, hogy emberileg is sokat jelentett nekem és a pszichológusnak, Szikriszt Évának is, hogy olyasvalakivel tud együtt dolgozni, aki számára a képiség meghatározó. Ez akkor másfél évig tartott körülbelül, de beteljesítette a küldetését. Azóta is lelkes híve vagyok ennek a dolognak, aki nyitott az önterápiára és önmagába nézésre, annak nagyon javaslom.

K.K.

Ebben a terápiában nagyon erősen jelen van a képiség és a verbalitás is, akárcsak a munkáid nagy részében. A 10 évvel ezelőtt készített interjúban többször hangsúlyozod, hogy nem szereted ismételni magadat, ódzkodsz a rutinszerű dolgoktól. Ennek ellenére a szöveghasználat az egy állandó elem, ez egy kapaszkodó a munkáidban?

Cs.L.

Most Bán András ír egy monográfiát a munkáimról, és nézegettük a dolgaimat. Én magamat koncept irányba helyezem el. Viszont András, ahogy a régi fotóimat nézegette, megállapította, hogy ezek mennyire költői dolgok, hogy szinte rátelepedek a bennem lévő költőiségre ezzel a konceptuális attitűddel. Ezen elgondolkodtam, mert ebben lehet igazság. Azok a képek, amiket a verbális szövegekhez társítok, nem illusztrációk, inkább érzelmi képeknek nevezhetők és ez oda-vissza érvényes. Mert a szótársítások is egyféle költői képet generálnak a nézőben. Ilyen értelemben igen, az enigmatikusság, érzetiség állandó elem. A rutinszerűséget inkább a munkák megjelenítésében, módszerében szeretném elkerülni.

0103

Csontó Lajos: Szöveg, 1996, lakkozott, fekete-fehér c-print, 20x30 cm

0103

Csontó Lajos: Mindent értek, Apa, 1999, c-print, 70x157 cm

0103

Csontó Lajos: Mindent értek, Apa, 1998, fekete-fehér nagyítás, 100x100 cm

0103

Csontó Lajos: Mindent értek, Apa, 1998, fekete-fehér nagyítás, 100x100 cm

0103

Csontó Lajos: Arcvakság, részlet a Bővített mondat című kiállításból.

K.K.

Ha már a szövegeknek ilyen nagy jelentősége van a munkáidban, milyen irodalmi művek vannak rád hatással? Mit olvasol, a kortárs irodalom mennyire meghatározó számodra?

Cs.L.

A szentendrei Ferences Gimnáziumba jártam, és azt a négy évet olvasással töltöttem, kevésbé tanulással. Elsősorban szépirodalmat olvastam, azon belül is leginkább verseket. Sajnos az elmúlt évek már kevésbé adnak lehetőséget arra, hogy kövessem a kortárs irodalmat, de nyilván sok mindent olvasok most is, de nem olyan intenzitással, ahogy diákkoromban. Vannak sarokpontok számomra, mint Pilinszky és József Attila.

K.K.

Van esetleg önálló értékű irodalmi tevékenységed, ami az asztalfiókban hever?

Cs.L.

Persze, rengeteg vers és szöveg hever félretéve, de azt már tudom, hogy ez is egy önálló szakma, aminek megvannak a szabályai. Nekem nagy élmény volt Nagy László és Kondor Béla párhuzamos irodalmi és képzőművészeti tevékenysége. Kondor versei sokkal kevésbé jók, mint a képzőművészeti munkái, és Nagy László grafikáira is érvényes ez, hiszen a költészete sokkal erőteljesebb, mint a rajzai. Ők egymásnak voltak egyfajta tükörképei. De ebből azt is megértettem, hogy ezt nem érdemes erőltetni, természetesen örömmel csinálom, de csak magam miatt.

K.K.

Említetted Pilinszkyt, mint fontos irodalmi személyt. A legutóbbi kiállításod címében őt idézted meg?

Cs.L.

Igen, a Bővített mondat című kiállításom az Epreskertben utal Pilinszky szellemiségére is, amire Horányi Attila remekül ráérzett és ki is fejtette ezt a megnyitóbeszédében.

K.K.

Az az érzésem ezzel a kiállításoddal kapcsolatban, hogy nem közölni akartál valamit a befogadóval, hanem behívod egy játékba: feldobsz egy nyitott, megválaszolatlan, lebegő kérdéshalmazt.

Cs.L.

A kiállításban volt két egymással szemben lévő fal, ezekre kis papír téglalapokat helyeztem el, amik között hézagok voltak, azért, hogy a látogató egészítse ki a számára fontos dolgokkal. Így mindenki bővíthette a mondatok számát. Ez megint egy kicsit terapikus gesztus. Majdnem 4 évig voltam vezetői pozícióban az Egri Vizuális Művészeti Intézetben és ezalatt eléggé elmerültem az adminisztratív és vezetői feladatokban, mindenben, ami nem művészet és nem tanítás. Ennek itt lett vége, a nagy sikerek ellenére végtelenül megelégeltem. Elfáradtam benne és olyan szinten éreztem azt, hogy felemésztődöm, hogy már nem tudtam folytatni. Az a kettősség, ami a kiállítás szövegeiben van, innen ered, eredetileg úgy alakítottam ki, hogy mindig egy ellentétpár szerepeljen. Végig a döntési mechanizmus folyamata lebegett a szemem előtt, a döntés lehetősége vagy lehetetlensége, a pozitív vagy a negatív döntés igazsága. Nekem ez mindig gondom, prót vagy kontrát mondani. Valahogy mindennek az igazságát próbálja keresni az ember, és ez a kiállítás kicsit ennek az önterapikus mementója. Az, hogy periodikus rendszerre emlékeztet, csak egy forma. Én azt gondolom, hogy a koncept önmagában nem elég, egy erős koncepciónak is mindig jó, ha van egy érzéki és vizuális, esztétikai vonzata. Annak idején Andrási Gábor nevezte ezt érzéki konceptualizmusnak, ami a kilencvenes évek tájékán induló művészekre érvényes: úgy konceptuális, hogy nem engedi el a taktilitást, a vizuális örömöt. Ebből adódik, hogy ha formába öntök egy konceptuális alapokon nyugvó kiállítást, akkor is próbálok esztétikus lenni vagy hatni az érzékekre is.

0103

Enteriőrkép és részlet a Bővített mondat című kiállítás installációjából.

0103

Enteriőrkép és részlet a Bővített mondat című kiállítás installációjából.

0103

Csontó Lajos: Felülírás, részlet a sorozatból, 2019 átvilágított fotók, c-print

0103

Csontó Lajos: Felülírás, részlet a sorozatból, 2019 átvilágított fotók, c-print

K.K.

Minden munkád az aktuális belső állapotodra reflektál. Mennyire érzed utólag aktuálisnak a munkáidat?

Cs.L.

Alapvetően az adott helyzetben érvényesek, de sokszor akkor kezd érdekessé válni egy munka, amikor én már rég túl vagyok rajta. Nyilván ez a dolgok természete, de utólag már nem is tudok olyan mélységben beszélni egy-egy műről, mert már nem az foglalkoztat. A mű készültekor evidensen jön a hiteles válasz, utólag már szinte csak a betanult formákat tudom megismételni. Ahogy öregszik az ember, és maga mögött hagy egy csomó dolgot, azzal valamilyen viszonyt kell kialakítani. A készülő kötet miatt elő kell vennem régi munkákat, és valahogy viszonyulnom kell hozzájuk, akár meg is kérdőjelezem ezeket utólag, vagy hozzájuk akarok valamit tenni. Ebből ered a Felülírás sorozatom is, amit tavaly mutattam be a B32 Galériában.

K.K.

Technikailag mi történik, hogyan dolgozol ezekkel a régi fotókkal?

Cs.L.

Kicsit messzebbről kezdem. Körülbelül a gimnázium első évében kezdtem el fotózni, a fotó mindig nagyon érdekelt, sokkal jobban, mint minden más vizuális megnyilvánulás. Amikor főiskolára jelentkeztem, akkor is azt gondoltam, hogy fotózni akarok, de akkor az Iparművészeti Főiskolán még nem volt fotó szak, így végül nem oda jelentkeztem, amit különben nem bánok. Nagyon sok fényképet készítettem már a korai évektől kezdve, ami között volt jó és rossz egyaránt, de az évek folyamán kialakult egy olyan mennyiségű és minőségű fotóanyag, amivel jó lett volna valamit kezdeni. De amikor 15-20-30 év távlatából nyúlsz vissza egy képhez, az már másért tetszik, mint amikor készült. Sokszor azt gondoltam, hogy van egy csomó jó kép, amit mégiscsak valahogy használni kéne, de ha én ezeket kirakom úgy, ahogy vannak önmagukban, azzal hazavágom magam. Felülírom azt, amit idáig építettem. De tavaly mégis eljutottam oda, hogy egy gesztussal az eredeti jelentést megkérdőjelezem, átírom, átalakítom. A Felülírás cím csak felületesen fejezi ki a dolog lényegét, mert a képek egymásra helyezése nem felülírja, hanem felerősíti az egyik jelentést, vagy egy újat generál. Kiprinteltem A4-es nagyságú képeket az eredeti negatívokról, és egy nagy átvilágító asztalon egymásra tettem két fotót, majd lerepróztam, így ez nem digitális átalakítás, hanem manuális átvilágítás, nem egy photoshop effekt, hanem valóban a papírnyomatok egymásra hatása, ahol szerepet kap a papír struktúrája és az átvilágító fény színe is.

K.K.

Mi érdekelt téged az eredeti fotók készültekor? Mit fotóztál?

Cs.L.

Mint amit manapság mindenki a telefonokkal, az életet. Én is abba a csoportba tartoztam, aki mindig a nyakában hordott egy fényképezőgépet. Nagyon hasonló attitűddel, amit most az Instagram nyújt, egy képfolyamot hoztam létre, amiből kiemelkedik egy-egy érdekes kép. És bár grafikán végeztem, szinte minden munkám alapja a fotó. Imádtam Caravaggiót, meg vagyok győződve róla, hogy ő az első fényképész. A nem fotótechnikájú munkáim gondolatisága is valahol a fotószerű látásmódot tükrözik, egy gesztusban, anyag vagy témahasználatban.

0103

Csontó Lajos: Caché (Szárhegy), 2013, lakkozott c-print, 44 db 30x30 cm

0103

A Run with me installáció belülről nézve.

0103

Enteriőrkép a MOM Parkban megvalósított Run with me installációról.

0103

Csontó Lajos rajza a Vicces sztori kiállításon. A MODEM kiadványának borítója.

0103

Enteriőrkép a Vicces sztori kiállításból.

0103

Csontó Lajos: Warhol szelfi, 2014, lakkozott c-print, 80x80 cm

K.K.

Akkor akár egy installatív mű alapja is lehet fotó? A Park Galériában megvalósult installációdnak mi a története?

Cs.L.

Igen, abszolút. 2014-ben két kiállításom futott egy időben, az egyik az Inda Galériában (Come with me), a másik Molnár Ani felkérésére a MOM Parkban (Run with me). Ez a kettő próbált volna egymásra hajazni, a MOM Parkos kiállítás viszont erősebb munka lett, főleg az utóélete miatt, ugyanis ezt letiltották és bontásra ítélték. Ott korábban is voltak munkák, amelyek megkérdőjelezték azt a kommerciális közeget, Várnai Gyula vagy Vincze Ottó munkáira gondolok.

K.K.

A te esetedben mi verte ki a biztosítékot, miért kellett lebontani az installációt?

Cs.L.

Egy 6x6 méteres teraszszerű területen, egy kereten mezőgazdasági fóliát lógattam be; Gyakorlatilag olyan volt, mint egy építkezési terület, egy elkerített tér. És ebben a csili-vili közegben, a Rózsadomb aljában, ez egy ronda, fekete, érthetetlen baromságnak tűnt. A poén az volt, hogy ha beléptél az elkerített sötét térbe és felnéztél, akkor egy fotószerű csillagos eget láttál azzal a felirattal, hogy The last chance – Az utolsó esély. Van ehhez kapcsolódóan egy kedvenc sztorim, egy volt tanítványom, mint utólag kiderült, ott dolgozott a MOMban, és miután bement megnézni az installációt és felfogta ezt az egész történetet, ennek hatására azonnal felmondott, és valami teljesen mással kezdett el foglalkozni.

K.K.

Hogyan készülsz egy nagyobb lélegzetű kiállításra, mennyi időre van szükséged? Hogyan állt össze a Vicces sztori a Modemben?

Cs.L.

A legjobb múzsa a határidő, volt olyan kiállítás, amit 3 nap alatt csináltam meg, volt, amit tovább. Mindig úgy adódott, hogy gyorsan kellett dolgozni, ami szerintem nem jó. Viszont a debreceni kiállítás előtt 3 hétre Debrecenbe tudtam költözni, és akkor ott zajlott minden. Az egy mini retrospektív kiállítás volt, nagyon sok minden már készen volt, ott a munkák azonos közegbe helyezése és installálása zajlott. A falakon futó rajzok viszont helyben készültek.

K.K.

Ott nagyon erősen jelen volt a fotó, mint műfaj.

Cs.L.

Olyannyira, hogy szinte valamennyi kiállított mű alapja meglévő fotómunka volt, hiszen én nem hagytam abba 1995-ben a fotózást, hanem áttértem a digitális kamerára, úgyhogy mára van körülbelül 100 000 darab fotóm.

K.K.

Hogyan került a fotóidra a lakk réteg?

Cs.L.

Indonézia és India nagy hatással volt rám, ott az üvegképeknek nagy kultusza van, ez valamiért nagyon megfogott. Régóta érdekelt, hogy valamilyen furcsa anyag kerüljön a kép és a felület közé, mert ettől lesz érdekes mélysége a fotóknak. Egészen más hatása van egy fényképnek, ha szimplán üveg mögé rakják, vagy ha ez a felület a szerves részévé válik. Így jött a lakk képbe, a maga nosztalgikus, sárgás, borostyánszerű anyagával passzol az én érzelmes dolgaimhoz. Valami zárványféleséget, emlékképet szerettem volna ezáltal létrehozni. Az, hogy a kész lakkozott képeken mi látható, úgy alakult ki, hogy újraszkenneléssel kiválasztottam arcokat régebbi felvételekből, egy nagy képből egy kicsi, háttérben megbújó arc lett kiemelve. A lényeg az, hogy olyan arcok kerültek fókuszba, amelyek eredetileg mellékszereplők voltak. Caché lett a sorozat címe, Haneke filmjére és a megfigyelés gesztusára utalva.

K.K.

Van egy fotósorozatod, aminek Azonosulási kísérletek a címe, azt a Ferenczy Múzeum gyűjteménye őrzi. Mi volt a kiindulása ezeknek a szerepjátszó portréknak?

Cs.L.

Amikor felvettek a Vajda Stúdióba volt egy közös kiállításunk Iszkaszentgyörgyön, és ebből az alkalomból az új stúdiótagokkal Frózsy-Nánássy Tiborral, Margit Szabival, Ungár Ágival csináltam egy azonosulási szerepportré sorozatot. Aztán a nagy Vajda kiállításra, ami a Műcsarnokban volt, elkészítettem ennek a folytatásaként az emblematikus figurákkal is ugyanezt, feLugossy Lacával, ef Zámbó Öcsivel, Bereznai Pepével, Bukta Imrével. Ez egy nagyon egyszerű gesztus volt, amivel csupán azt akartam kifejezni, hogy mi akkor most együtt vagyunk, egy platformot alkotunk.

0103

Csontó Lajos: Azonosulási kísérlet, sorozat, 2002, lambdaprint, 125x180 cm/ db

0103

Csontó Lajos: Azonosulási kísérlet, sorozat, 2002, lambdaprint, 125x180 cm/ db

0103

Csontó Lajos: Kettőzött portrék, 1914, részlet a sorozatból, 2014, c-print, 100x100 cm

K.K.

Fontos volt neked, hogy bekerültél a Vajda Stúdióba?

Cs.L.

Erre lenne egy illedelmes válasz, meg egy kevésbé. Az igazság az, hogy én örültem, persze, hogy örültem, de nem lendített annyit rajtam. De eszmei síkon ez fontos volt nekem, mert minden szálon Szentendréhez kötődtem. Lehet, hogy egy kicsit későn jött a meghívás.

K.K.

Mennyire tartod fontos igazodási pontnak a Velencei Biennálét, a Documentát és más Nyugat -Európai művészeti helyszíneket?

Cs.L.

Ezek igazodási pontok és a mi generációnk ebbe a szituációba nevelkedett bele, az újabbak már sokkal nagyobb tömegben és korlátlanul találkoznak kortárs képzőművészeti példákkal, akár rendszerezve is, köszönhetően a net eddigi demokratikusságának. Ugyanakkor egy ilyen válogatás, amit akár lehet utálni, vagy rajongani érte, mégis csak egy állásfoglalás, egy szellemi tett, amihez viszonyulunk és egy ilyen sajátos eseményből, jobban lehet profitálni, minta a hömpölygő szelektálatlan állandó zajból.

K.K.

Van egy sorozatod Kettőzött portrék címen, ez milyen apropóból és hogyan jött létre?

Cs.L.

Uhl Gabriella szervezett 2014-ben Retracings címen egy kiállítást, aminek az archívumhasználat a kortárs fotográfiában volt a fő tematikája. Ekkor volt az első világháború századik évfordulója, és azt gondoltam, hogy erre szeretnék reflektálni valamilyen módon. Elkezdtem gyűjteni archív felvételeket abból a korból, megpróbáltam olyan emblematikus figurákat találni, akik meghatározták az adott időszakot. Így esett a választásom Fedák Sárira, Tisza Kálmánra és Rosa Luxemburgra, az akkori német kancellárra, meg egy ismeretlen gyerekre egy magyarországi lelencházból. Ezeknél a fotóknál is a szendvics technikát használtam, ami által az eredeti ikon és nimbusz átalakítása történik meg. Itt az egymásra vetítés módszerétől függően tudtam manipulálni a portré megítélését, lehet ellenszenves, érdekes, pozitív, negatív, furcsa, taszító és groteszk is egy-egy figura. Ezt majd még szeretném folytatni.

K.K.

A public art művek sem állnak távol tőled.

Cs.L.

Igen, Pilisborosjenőn csináltam egy public art projektet, a helyi közösség bevonásával. Itt volt valaha egy erős sváb közösség, akiket a negyvenes években kitelepítettek. Kevesen maradtak, betelepítették az üresen maradt házakba a Mezőkövesd környékieket. Ebből folyamatos és állandó ellenségeskedés származott. A kilencvenes és kétezres évek tájékán meg jöttek a Pestről kitelepülők, ennek hatására a régebben itt lakók összefogtak és a friss beköltözőkre kezdtek el görbe szemmel nézni. Gyakorlatilag egy olyan platformot szerettem volna létrehozni, ahol mindenki elmondhatja az aktuális problémákat, beszélhet a régi és új dolgokról, amik a közösséget érintik. Csináltam egy felhívást, ahol videóinterjúk keretében elmondhatták a véleményüket az önként jelentkezők. Ezeket aztán táblákba épített tableteken lehetett megnézni a település 24 pontján, és leírni a hozzáfűződő véleményeket. Az emberek teleírták a táblákat, végül is létrejött az a párbeszéd, ami eddig, ilyen látható módon nem jött létre soha. Azt hiszem ez a dolgok lényege.