A medikalizált tekintet antropológiai pillantása

A pandémia alatt a szokásosnál nagyobb figyelem kíséri az egészségügyi dolgozók munkáját, legyen szó a vakcina felfedezéséért küzdő kutatókról, vagy a járvány által még jobban meggyötört egészségügyi ellátórendszer első vonalában álló orvosokról és szakdolgozókról. Az orvosi hivatás antropológiai vonatkozásait általában a félelem és a pátosz vegyes minőségei kísérik. A betegségtől való félelem és a vele járó kiszolgáltatottság mellett, a munka feltételezett hősiessége és belterjessége, az exkluzív tudásokat tisztelettel kezelő nyugati hagyomány jól körülhatárolható narratíva szerint építi fel az orvosi hivatás és a medikalizált tekintet történetét. Emellett azonban arra is érdemes figyelni, hogy ez a hatalmi rendszer hogyan zár ki csoportokat saját gyógyító pillantásának hatóköréből.

A Várószoba elnevezésű projekt négy kurátora – Gadó Flóra, Lázár Eszter, Nagy Edina és Őze Eszter – a felkért művészekkel – Eperjesi Ágnes, Fátyol Viola, Simon Zsuzsanna, Szász Lilla, Trapp Dominika, Varju Tóth Balázs – arra vállalkoznak, hogy a medikalizált tekintet pillantását olyan problémákra irányítsák, amelyek hagyományosan tabusítás alá esnek. Mindehhez kézenfekvő módon használják (fel) az egyetlen országos orvostörténeti gyűjtemény, a Semmelweis Orvostörténeti Múzeum, Könyvtár és Levéltár állandó kiállítását, amely kiállítás mivoltában poros koncepciót képvisel, a tárgyak és a rajtuk keresztül kirajzolódó hivatás- és tudománytörténeti narratíva azonban a maga nemében páratlan. A projektben résztvevő művészek a kiállítás súlyos terét és történeti tárgyait emelik ki, hogy újraértelmezzék azokat. A párosával, egymás utáni hónapokban bemutatott művek tehát egyfelől újragondolják az orvostudomány hivatalos történetére vonatkozó állításokat, másfelől egyfajta remixet hoznak létre a tér és a tárgyak használatán keresztül. A leírásban olvasható az intervenció, vagyis beavatkozás terminus is, amely izgalmasan referál a kifejezés orvosi jelentésével.

A hivatalos leírás szerint „a nyugati orvoslás kultúrájának sokszínű, szerteágazó gyökerű és örökké változó hagyományáról” szóló állandó bemutató tárgyak és dokumentumok segítségével rekonstruálja a medicina fontos állomásait. Leghangsúlyosabb éppen az a tér, amelyben a hamarosan elemzett két munka is látható volt. Ez nyilván nem véletlen: a 19. század orvosi vívmányait felvonultató teremben a látogató többek között megtekinthet egy szétszedhető szervekkel rendelkező anatómiai bábut, egy 20. század eleji fogorvosi széket, egy 19. századi nőgyógyászati eszközkészletet, vagy például a budapesti csatornázásról szóló, a közegészségtan egyik alapvetésének számító tankönyvet is. Ezek a látszólag random példák mind egyfelé mutatnak: a 19. század második felében, a modernista nagyvárosokkal párhuzamosan specializálódik az orvostudomány. Ez az a korszak, amikor az orvosi szakma fogat is húzó borbélyból a legmagasabb presztízsű értelmiségi foglalkozássá, és az egyik legnagyobb intézményes hatalmat képviselő rendszerré válik. A medikalizált tekintet, ami a betegség rémületében szó szerint és metaforikusan lecsupaszított test egyetlen reménye lesz, létrehozza az egészséges és az engedelmes testek mátrixát, amely a normativitás éppen aktuális biopolitikai elvárásokat tükröző sorvezetője.

A feminista kritika, a gender studies, a testszociológia (és a józan ész) közös alapvetése, hogy a női test mindig ki van szolgáltatva a hatalmi diskurzusnak, sokkal több szabályozás alá esik (ld. a jelenlegi lengyelországi abortusztörvény tervezetét), és általában: sokkal inkább testként szituálódik a társadalmi térben, mint a neutrálisnak tekintett férfi test. Nem volt ez másképpen a modern orvostudomány születésének viktoriánus korszakában sem: a női testeket a privát térbe kényszerítette, nem támogatta intellektuális részvételüket a közügyekben, nem támogatta ugyanakkor testi kiteljesedésüket sem: az étvágy – legyen az fiziológiai vagy szexuális – ugyanúgy megfékezendő volt, mint a szabad lélegzetvétel vagy mozgás. Ennek betartására szolgált többek között a fűző is. A mesterségesen elnyomott női test különös reakcióra, a fel-fellángoló vágy és étvágy kezelésére használták a hírhedt ernyőkórképet, a hisztériát. A görög hüszteré vagyis „anyaméh” kifejezésről elnevezett zavar a női test uralásának, egyben elnyomásának egyik legismertebb példája, amely nemcsak a test vágyainak kiiktatására volt alkalmas, hanem arra is, hogy a bármilyen téren „deviánsnak” tartott nőket orvosi felügyelet (és büntetés) alá lehessen vonni.

Noha a hisztériát a legtöbben Sigmund Freudhoz és francia mesteréhez, Jean-Martin Charchot-hoz kötik, leírása már az ókori görögöknél megjelenik. A 17. században például a hisztériát (a vörös haj vagy az intellektus mellett) a boszorkánysághoz kötötték, aminek büntetése halál volt. Varju Tóth Balázs kétcsatornás videóinstallációjában egy, immáron fűzőktől és hosszú ruháktól megszabadított női test vergődését, vagy éppen felemelkedését látjuk, a hisztéria kortárs változatának exponálódásaként. Az installáció felhívja a figyelmet a női test kötöttségeire és a kifejezés időtállóságára is. Még ma is hisztérikusnak nevezik azt, aki hangot ad érzelmeinek, vagy aki nem az elvárt módon reagál egy helyzetre. Mint utóbb kiderült, a hisztériával kezelt nők jelentős részének az égvilágon semmi baja nem volt, leszámítva a korszakot, amely intellektuális és fizikai kiteljesedésük elnyomására törekedett.

A természetesség kifejezés a másik, a Várószoba első állomásán bemutatott alkotás értelmezésében is igen fontos szerepet játszik. Simon Zsuzsanna kiállított zine-je a fokozott szőrnövekedéssel kapcsolatos társadalmi tabura hívja fel a figyelmet, igen látványos példák bemutatásával. A szőrtelenség a jelenkor egyik legfontosabb esztétikai magyarázóelve: az esztétikai orvoslás rész-diszciplínától a kozmetikai cégeken át egészen a vállalatmarketingig számos komplex gazdasági és társadalmi rendszer alapul a szőrtelen női (és egyre gyakrabban férfi) test képzetén. K. Horváth Zsolt – akit nem véletlenül hívtak el az intervencióhoz tartozó beszélgetésre – A bundátlan Vénusz című dolgozatában a következőre hívja föl a figyelmet: „A szőr és a szőrtelenség problémája tehát elvezet egy általánosabb, a test, a szexualitás, a fogyasztás, a közízlés és a reprezentáció kérdéskörét tárgyaló problémához, mely az 1970-es évek óta fontos tárgya a mindennapi életet vizsgáló kulturális szociológiai munkáknak. A nyilvános viták, internetes fórumok hiedelmeivel szemben ugyanis ezek a fogalmak korántsem maguktól értetődőek, s csak igen kevéssé függenek – ahogy fentebb már utaltunk rá – az egyén saját választásaitól.”[1]

Ez nemcsak a jelenség interdiszciplináris megítélésének fontosságát jelzi, hanem a társadalmi normativitás, a kizárás és láthatóvá tétel mintázatainak folytonosságát is. A panoptikus társadalmi rend a felvilágosodás eredményeit kihasználva már nemcsak a vallás, az erkölcs vagy a politika, hanem a tudomány fegyvertárát is beveti a testek szabályozásához. A szőrt körülvevő társadalmi diskurzusnak csak az egyik része a tökéletes testet toxikusan hajszoló kultúra esztétikai imperatívusza. A másik része a tudomány prevenciós és higiéniai érvkészletét használva hozza létre a szőrtelenség mint egyetlen követendő stratégia parancsát. A túlzott szőrnövekedés ezen társadalmi normatíva szimbolikus tabuja: nemcsak az átlagos szőr jelenléte, hanem annak alanyisága az, amit előállít.

A hisztéria és a túlzott szőrnövekedés jogosan kerültek egymás mellé a Várószoba intervenciójában: mindkettő felfedi a hatalom azon törekvéseit, hogy az egyének – elsősorban a nők – saját igazságukként ismerjék fel a korszak normativitásának elemeit. Egy új típusú medikalizált tekintet talán elhozhatja az engedelmes testek mellett mást is figyelembe vevő pillantás paradigmáját.