„Ugyanazt fejeztem ki a dalszövegekben, mint amit a képeken” – interjú Ujj Zsuzsival

Ujj Zsuzsi neve összeforr a Csókolom zenekarral és egy életérzéssel is. Röpke tíz év sem telt el azóta, hogy a kortárs fotográfia újrafelfedezettje lett. A MissionArt Galéria kiállítása jóvoltából munkái ismét a figyelem középpontjába kerültek.

Milyen volt az az Ujj Zsuzsi, aki a nyolcvanas évek közepén elkezdett fotózni?

Érdekes kérdés! Nem nagyon hazudhatok. Érdeklődő voltam, nyitott minden iránt, de lógtam a levegőben, nem nagyon találtam a helyem a világban. Volt egy fotóművész szerelmem, Halász István, a Halas. Alapvetően leginkább az irodalom és a zene érdekelt, és már ’81 körül zenekart szerettem volna csinálni, mert voltak dalaim. De külső okok vagy az ügyetlenségem miatt nem tudtam. Aztán a nyolcvanas évek elején megismertem Halast és kapcsolatba kerültem a Liget Galériával is, ahol éppen a virágát élte a fotó. Nagyon sok fotós és képzőművész járt oda, és ez nekem nagyon tetszett. A rendszerváltás előtt érkezett a Liget Galériába egy, a kelet-európai fotóval foglalkozó amerikai kurátor, és az ő látogatásai során jutottam el Széphelyi György művészettörténész, Hajas Tibor öccsének a lakására. Itt pedig kiváltságosként megnézhettem a teljes Hajas Tibor életművet – tulajdonképpen zsebből. Ezt azelőtt nem nagyon lehetett látni. Később aztán volt a Liget Galériában Hajas Tibor, és tudni kell, hogy a Liget Galéria nagyon sok mindennek volt a próbája. Ha ott megtűrtek egy művészt, és nem kellett levenni a falról a munkáit, akkor őt már nagyobb intézmények is bátrabban kiállították. Így volt ezután a Szent István Király Múzeumban Hajas Tibor életmű-kiállítás.

Hajas Tibor képei indítottak el a fotó felé?

Hajas Tibor nagy hatással volt rám érzelmileg, olyan dolgokkal foglalkozott, amik engem is megérintettek. Meghalt a nagypapám, vagy hogy kórházban dolgoztam. Vagy a kapcsolatom Halassal. Ez mind arra inspirált, hogy nekem is valahogy meg kell mutatni magam. Hajas munkái arra vezettek rá, hogy szabadabban is bánhatok a fényképezőgéppel. Hogy meg tudom rendezni a teret, oda tudom állítani azt, amit vagy akit szeretnék megmutatni. Hogy nem kell megvárnom, amíg a valóságban elkapom a megfelelő pillanatot, hanem ezt a világot magam megteremthetem.

Általában megrendezett fotókkal dolgoztál?

Eleinte fotós felszerelésem sem volt, tehát rá is voltam kényszerítve arra, hogy „koncentráltabban” dolgozzak. Mindig kölcsönkértem a gépeket, és fel kellett készülnöm a fotózásra úgy, hogy előre összeírtam a képeket. Belső képeknek neveztem őket, és mindig más lett az eredmény, mint amit én belül láttam. De pont ez volt számomra az érdekes. 2-3 napra kaptam kölcsön fényképezőgépet, állványt, lámpákat, ezután berendeztem egy lakótelepi lakás 20 nm-es szobájának az egyik sarkát és ott zajlott a fotózás. Azt is el kell mondanom, hogy a mai napig sem értek a szakmához, a fototechnikához. Az első képeimet Várnagy Tibor hívta elő. Ha nem tudtam önkioldóval dolgozni, Halas István vagy Mátyási Sándor, az akkori férjem is segített, akár úgy is, hogy ő nyomta meg az exponáló gombot. A technikai megvalósításban mindvégig Halas István segített.

De alapvetően egyedül dolgoztál?

Igen. Úgy jobban tudtam figyelni. De mindenki nagyon alázatos volt, aki segített nekem. Sokkal koncentráltabb volt, ha egyedül voltam, mindenhogyan jobb volt.

Megrendítőek ezek a képek.

Akkoriban halt meg a nagypapám. Dolgoztam a Korányi TBC-s Pulmonológiai Intézetben, ahol naponta találkoztam a kiszolgáltatottsággal és a halállal. A személyes életemben a szerelmi életemet egy meg nem értett lényként éltem meg, és ez méltatlan volt. Ezt valahogyan a tudomására szerettem volna hozni a közvetlen környezetemnek, elsősorban annak, aki érintett volt ebben, aztán legfeljebb a kicsit tágabb környezetemnek. Én nem művészi pályára szántam ezeket a megnyilvánulásokat. A dalaimat inkább.

Tulajdonképpen személyes üzenetek a képeid?

Teljesen azok. De Várnagy Tibor – mint galériás – érdemesnek tartotta őket arra, hogy megmutassa szélesebb körökben. Budapesten akkor még nem sokan ismerték a Liget Galériát, és éppen volt egy üresedés 1987-ben a kiállítóteremben, és ő úgy gondolta, hogy akkor engem mutat be a közönségnek.

Milyen érzés volt, mikor ezek a személyes üzenetek falra kerültek?

Nekem már akkor jó volt, amikor elkészültek a képek. 70x100 cm-es nagyításban kerültek a kiállításra, mert én ilyen nagyban szerettem volna látni őket. Nagy képet akkoriban nem lehetett csak úgy csináltatni. Az MTI-ben persze lehetett, de az iszonyú drága volt. Halas találta ki, hogy fordítsuk át a negatívot nyomdai síkfilmre, mert úgy diaként ki lehet vetíteni a képeket falra és kiválasztani, hogy melyikből szeretnék nagyítást. Emiatt az átfordítás miatt viszont megváltoztak, eltűntek részletek, keményebbek lettek, és ez a technika nekem nagyon megtetszett. Úgy láttam, hogy ez a fajta eljárás még jobban kifejezi azt, amit én ordítani szeretnék. Ezekből készült végül 6 vagy 7 darab nagyítás, amit végül felkasíroztunk. A megnyitó hosszú, órákig tartó folyamat volt, mert én mindent egyszerre gondoltam megmutatni: a zenémet, az írásokat és a képeimet is. A kasírozás nem sikerült jól, ezért a koncert végére lemállottak a képek a falról. Világvége hangulat volt.

1991-ig még újabb sorozatokat készítettem, amit vagy kiállítottak vagy nem. Várnagy Tibor küldte-vitte csoportos kiállításokra a képeinket, külföldre is. A legutolsó képem Körbe címmel készült Kaposváron, ez az utolsó, ez is megrendezett kép. Nagy térre volt szükség hozzá, ezért sokáig nem tudtam megcsinálni, de ebben a fotós táborban Kaposváron, egy lepusztult kastélyban volt elég nagy hely, ahol elkészülhetett.

Nagyjából tíz évig dolgoztál fotókkal.

Hivatalosan 1985-től 1991-ig.

Hogyan lett vége?

Magától. Nem volt tudatos. Talán az is oka volt, hogy megszűnt a Halassal való kapcsolatom. Én utána már másképp akartam szólni. A dalok meg a szövegek mondjuk mindig előrébb voltak nálam kicsit, mint a fotó. De a befejezés nem volt tudatos, így alakult. Az utolsó képemen, a Körbén én utólag látom a befejezést, a bolyongást a végtelen felé.

Állítható párhuzam a zenéid és a képeid között?

Mindenképpen. Szerintem ugyanazt fejezem ki a dalszövegekben, mint ami a képeken van. A dalok ugyanolyan személyes üzenetek a világnak arról, hogy mit érzek, gondolok, vagy hogy érzem magam. Én sosem éreztem úgy, hogy abbahagytam volna valamit. Lehet, hogy a fotózást vagy a képkészítést abbahagytam, de az esendő, kiszolgáltatott ember megfogalmazását folytattam a dalszövegekben –  csak egy másik eszközt választottam hozzá.

Csókolom volt kezdettől a neve?

Igen. Zalka Imrével és Tóth Zoltán Spenóttal alapítottuk a Csókolom-ot 1991–92-ben. Kicsivel később csatlakozott hozzánk Neményi Zsolt is. Imi is válás után volt, én is válás után voltam, nem bírtunk magunkkal mit kezdeni (nevet). Voltak már dalaim, ezek közül a Ligeti sláger volt az első, amit az Imivel kidolgoztunk.

Hogyan kerültek elő aztán újra a képeid?

Amit Várnagy Tibor szervezett, vagy a keze benne volt, azokra a kiállításokra eljutottak a képeim az évek alatt. Ha kértek, én is előkerestem őket, de nem foglalkoztam vele. Volt egy srác, aki a 2006-os Csókolom lemez, a Repeta borítóját is csinálta, Selmeci Mátyás. Ő járt Csókolom koncertekre, és valahonnan tudta, hogy vannak fotóim. Ő mondta Kishonthy Zsoltnak, a MissionArt Galéria vezetőjének, hogy érdemes lenne megnézni. Akkor még kevés dolog volt publikálva tőlem. Évekig unszolt engem a Kishonthy, de én egyáltalán nem hittem benne.

Most már hiszel?

Az ő munkájukban igen (nevet). Láttam, hogy értenek hozzá, mikor megcsinálták a MissionArtban az első új kiállítást, 2012-ben. Közben Bécsben megnyílt a Mumok (Modern Művészetek Múzeuma) Gender Check című kiállítása, amelynek témája a nemek problematikája volt, és ahová András Edit művészettörténész kért tőlem képeket. Akkor, ott látta meg a Tate Modern kurátora az egyik képemet. Közben már készült a MissionArtban egy életmű katalógusom, amit Oltai Kata írt, és Várnagy Tibornak is van benne egy tanulmánya. Sajnos a Tate Modern kiállítására, A Bigger Splash: Painting After Performance-ra ez a katalógus még nem készült el.

Nagy öröm volt a Tate-ben falra kerülni a Trónusos című képpel?

Jó érzés volt nagy emberek közt lenni ott a falon. Meghívtak egy protokoll együttlétre, jónéhány művész volt ott, de én nem tudom kik, mert végigszorongtam az egészet. Későn jött már ez az elismerés. Nagyon örülök neki, de valójában akkor örültem igazán, amikor először lenagyítottuk a Trónusos negatívját egy tenyérnyi nézőképre. Emlékszem az érzésre, hogy sikerült megfogni valamit. Az ennél nagyobb öröm volt.

A nőiség kifejezése foglalkoztatott?

Én azt használtam, amim volt: a saját testemet. Elsősorban emberi mivoltomban voltam én főszereplő ezeken a képeken. De persze ha emberségében megaláznak valakit, az kihat a nőiségére is. Sturcz János írt egy nagyon szép, hosszú tanulmányt rólam. Ebben ő azt fejtegeti, hogy annak, amit csináltam, már voltak például Amerikában előzményei, de akkoriban itt Magyarországon én sem tudtam, és a hivatalos szakemberek sem tudták, hogy mekkora a jelentősége annak, amit csinálok.

Volt más női művész a látókörödben?

Például Szilágyi Lenke, aki teljesen máshogy használja a fotót. Ő egy nagyon összetett ember, sokrétű a munkássága, nagyon érzelemgazdag képei vannak. Volt egy aktsorozata, egy repedt tükör képével. Ez nagyon megindító volt, nem volt jellemző rá. A kedvencem egy olyan, magáról készített fotó volt tőle, amin egy vizes vászondarabbal letakarta a testét, amelyre így rátapadt a ruha és ettől egy archaikus látomás keletkezett. Nagyon megrendítő dolgokat csinált egy-egy kiállításon. Akkor még messziről ismertem, csak látásból, és emlékszem, egyszer az egyetemi színpad körül várakozva ismeretlenül megszólítottam és mondtam neki, hogy láttam ezt a repedt tükrös képét, ami nagyon tetszik, nem lehetne-e kérni belőle. És felírta a címemet, majd elküldte postán a képet. Neki is vannak brutálisan megrendítő képei. Én nagyon is tudtam, hogy mit szeretnék, de hogy ez bele is férjen a hazai vagy nemzetközi főirányba, az egyáltalán nem érdekelt. Nem is tudtam róla, hogy van olyan.

Kerülhetnek még elő új képek? Nem fogsz már fotózni?

Úgy gondolom, hogy nem. De ember tervez, az isten végez. Nem öregnek tartom magam, hanem megállapodottnak. Nem feszítenek olyan dolgok, amiket feltétlenül az égbe kellene kiáltanom. A dalszövegekkel is ugyanígy vagyok. Énekelni szeretek, de már a hangommal is újabban problémák vannak. Nem születnek új dolgok, de nincs hiányérzetem. Semmi sem fog megállítani, ha nagyon akarok valamit, de most egyelőre nem érzem így. Régen az tett szabaddá, hogy csináltam ezeket a dolgokat, most meg az, hogy nem csinálom.