Két tonna üvegnegatív: vidéki fényképészműtermek gyűjteménye a Néprajzi Múzeumban

– olvashatjuk egy múzeumi jelentésben. Országszerte jellemző volt, hogy a háború idején megnőtt a vidéki műtermek forgalma, a korábbinál többen készíttettek családi emlékképet. A rövid idő alatt nagymértékben felhalmozódott üveglemezek tárolását a fényképészek nem mindenhol tudták megoldani, ezért üvegkereskedőknek eladták vagy megsemmisítették azokat. A néprajzkutatók gyűjtésének mértékét és intenzitását jól jelzi, hogy a program keretében 1921-ben és 1922-ben közel száz településről 25.000 darab, majd két tonna üvegnegatívot vásároltak a múzeum számára. Ezzel megduplázták a fényképtár akkori állományát. A felvételek leltárba vételekor, leírásakor a viselet állt a középpontban, a fotográfusokra vonatkozó adatokat esetlegesen tüntették fel. Ennek pótlása az elmúlt évek kutatómunkájának eredményeképpen részben megtörtént, a rendelkezésre álló múzeumi iratok, iparos lajstromok alapján és a műtermi hátterek összehasonlító vizsgálatával jelenleg hetvennégy fényképészműterem tulajdonosa ismert. Többek között Barkó Imre és Barna Hugó Miskolcról, vagy a Bartizek fivérek Sátoraljaújhelyről, Békés Gyula Gyuláról, Borgula Ede Szekszárdról, a Fanto műterem Kecskemétről, Glück József Győrből, Kiss József Egerből, Mathea Károly Nagykanizsáról, Rupprecht műterem és Stagl Ferenc Sopronból, Vajda D(óri) Zalaegerszegről vagy Weissbach Rilly és testvére Mezőkövesdről.

A többségében az 1910-es években keletkezett, készítési és használati környezetéből kiragadott korpusz a hazai viselet- és fotótörténet egy időben szűk, de annál sűrűbb, földrajzilag, társadalmilag rétegzett metszetét adja. A háborús évekre a paraszti, parasztpolgári fényképkészíttetés a társadalom majd minden rétege számára elérhetővé és gyakorlattá vált. Egy-egy városi, kisvárosi műterem vonzáskörzetébe több tucat település tartozott, emiatt összességében több száz falu ünnepi és hétköznapi viseletének pótolhatatlan forrása a gyűjtemény.

A gyűjtés céljából adódóan az anyag elsődleges olvasata néprajzi, viseleti, hiszen országos látlelet adja a századforduló környékén hordott népviseletek lokális jellegzetességeinek, a polgári öltözetdarabok, anyagok térhódításának, esetleges dominanciájának egyes vidékeken. A fotókból körvonalazódnak a főbb műteremlátogatási alkalmak is (elsőáldozás, leány- és legénybarátok – esetleg besorozás alkalmával készült – emlékképei, esküvői fotók, családi képek és igazolványképek, esetenként egy-egy iparos műhely tagjairól készült fotográfiák). A háborús háttértörténetből adódóan jelentős számban találunk a frontra készülő (vagy retusált formában jelen lévő), katonaruhás családtaggal készült vagy a férfiak nélküli nőket, gyerekeket megörökítő, feltételezhetően a frontra postázott családi képeket. A műtermen kívüli világ is megjelenik, hiszen a helyi fotográfusok az utcákat, a közösségi vagy családi élet fontosabb eseményeit is megörökítették. Néhány felvétel a fotografálás „kulisszatitkaiba” is betekintést enged. Fotótörténeti vonatkozását tekintve számos olyan műterem, akár több száz üvegnegatívja maradt fenn a múzeumi fényképtárban, melyekből elvétve, egyáltalán nem, vagy leginkább használatból származó pozitív ismerhető, hozzáférhető. Az országos gyűjtés során felkeresett fényképészműtermek típusa, felszereltsége széles skálán mozog: a kor legmodernebb eszközeivel ellátott országos hírű fotográfusoktól a más főfoglalkozás mellett, a saját lakóház verandáján, tornácán vagy udvarán dolgozó fényképészekig.

A válogatott fotográfiák elsősorban fényképkészítés tipikus alkalmait és a műtermek sokféleségét jelzik, tükrözve a háború lecsapódását. Megfigyelhető az az ellentét is, mely a paraszti, parasztpolgári társadalom tagjai és a városi, polgári hátterek, kellékek között feszül. A fotográfiák azt az esetlegességet is jelzik, ahogyan egy-egy kisebb térben, udvaron, tornácon egy-egy fényképész küzd a valódi műterem és fényképészeti kellékek hiányával.