Munkámban az emberi szabadság és demokrácia törékenységét kezdtem el vizsgálni, végigjárva Magyarországon a kommunista diktatúra meghatározó helyszíneit jelenkori állapotukban. Ennek a politikailag megosztó és társadalmilag mindmáig feldolgozatlan időszaknak is a legsötétebb bugyraiba teszek látogatást; a Rákosi és a korai Kádár-korszak börtönvilágába. A bejárandó idősíkot az első munkatáborok nyitásától, 1945-től, egészen az 1963-as "nagy" amnesztiáig jelöltem ki. A helyszíneket feltérképezve, a fotográfia segítségével kerestem a válaszokat arra, hogy miként lehetett túlélni az embertelen meghurcoltatásokat és a bezártságot, megőrizve közben az emberi méltóságot. Ahogy egyre többet olvastam és kutattam a korszakról, elkezdett bennem felépülni egy vizuális szimbólumrendszer.
Úgy gondolom, nem kis felelősség bármilyen módon is megközelíteni ezt az érzékeny témát, hiszen ez az egyik legvitatottabb, legkomplexebb periódus volt Magyarország történelmében, így az alkotási folyamat alatt több független történész is segít a részletek hiteles ábrázolásában.
A II. világháború után az emberiség abban a hitben élt, hogy okulva a múlt diktatórikus rendszereinek keserű példájából, egy humánusabb világot fog építeni. Magyarország történelme – sok más kelet-európai országéhoz hasonlóan – nem így alakult. Rákosi Mátyás a Magyar Kommunista Párt főtitkára, szovjet mintára egy új sztálinista diktatúrát kezdett el felépíteni, amelyben az emberi jogok súlyos sérelmet szenvedtek. A koncepciós perek során több százezer elítéltet küldtek kényszermunkatáborba, börtönöztek be és százakat végeztek ki koholt vádak alapján. Ezeknek a pereknek a legnagyobb része zárt tárgyalásokon folyt le. A vád legtöbb esetben a nyugati hatalmak javára elkövetett adatszolgáltatás és a néphatalom elleni szervezkedés volt. Az embertömegek fogvatartására az állam számos börtönt, internáló- és munkatábort létesített. Azok, akik megjárták ezeket a börtönöket tudják, hogy számtalan olyan esemény történt, amelyek részletei soha nem láttak napvilágot.
A politikai elítéltek emlékirataira bukkanva egy ijesztő és eddig ismeretlen világ tárult fel előttem, amely rádöbbentett arra, hogy mennyire felszínes a történelmi tudásom erről a korszakról. Félelmetes volt a felismerés, hogy milyen egyszerű volt akkoriban egyik napról a másikra – egy koncepciós per során vagy éppen bármilyen bírósági ítélet nélkül – hosszú évekre vagy akár örökre eltűnni az „igazságszolgáltatási” rendszer útvesztőiben.
A munkám a börtönök egy részének feltérképezésével és dokumentálásával kezdődött, amely egy izgalmas alapot teremtett. Mivel minden egyes fotózási alkalom számos további lehetőséget szült, így azt éreztem, hogy ez egy éveken átívelő és koncentráltabb kutatást igényelne. A sorozatot folyamatosan kiegészítettem portrékkal és személyes történetekkel. Munkámat tartalmilag két jól elkülöníthető fejezetre osztottam, melynek első része a Fekete lyuk. Ez azokról az idős politikai foglyokról szól, akik bekerültek abba a gyilkos gépezetbe, amit a Rákosi diktatúra és az azt követő korai Kádár-korszak ( 1945-1963 ) épített fel és tartott egyben. Szinte kamaszként megjárták az akkori büntetésvégrehajtási rendszer legsötétebb bugyrait. Emberi méltóságukat megőrizve túlélték a túlélhetetlent, amelynek teljes feldolgozására sajnos már nem maradt idő az életükben.
A második fejezet – az Örökség – pedig azokról a gyermekekről szól, akiknek a szülei a kommunista pártvezetés fontos láncszemei voltak, de egyik napról a másikra mégis a rendszer ellenségeivé váltak. Úgyanúgy kínzások, kihallgatások, koncepciós perek, börtönbüntetés és időnként kivégzés várt rájuk. Gyakran viszont a börtönből újra pártvezetésbe vezetett az út.
Már a sorozat készítése közben is törekedtem a vizuális összhangra, mind tónushasználatban, mind a távolságok tekintetében, de ugyanolyan fontosnak tartottam a szigorú szelekciót, a felesleges részek elhagyását. A fotográfiák kopottas, steril színvilága segít elemelni a témát a jelenkor valóságától és felidézni az akkori korhangulatot. Ezt a sötét és zavaros időszakot szándékosan egy világos tónusú és jól átlátható, befogadható módon kezdtem feldolgozni.
A sorozat készítése rengeteg kutatómunkát igényel és az archív képek is fontos szerepet kapnak majd a munkámban, mert segítik visszahelyezni a történelem idősíkjára az általam létrehozott szürreális, időtlen világot. A munkám során végig egy 4x5” síkfilmes kamerát használtam, amely jóval költségesebb és lassabb folyamatot jelent, mint a digitális technika, de a képek minősége és archiválhatósága szempontjából ez sokkal nagyobb biztonságot nyújt számomra.
Tudomásom szerint ez idáig még senki nem készített egy átfogó, tematikus képarchívumot az 1940-es 50-es évek Magyarországának ezen fejezetéről. Sajnos nem csak fotográfiai, hanem társadalmi és emocionális szempontból is feldolgozatlan maradt a múlt. Akármennyire is tekintjük ezt egy lezárt korszaknak, a mai magyar társadalom tudat alatt tovább hordozza és örökíti tovább generációról generációra ennek az időszaknak a terheit és negatív reflexeit. Ennek a legfőbb oka, hogy a rendszerváltást követően nem volt meg atársadalmi támogatottság a valódi bűnösök megnevezésére és felelősségre vonására. Kádár János diktatúrájának folyamatos enyhülése sokakkal feledtette a korábbi sötét évtizedeket. 1989-ben az államszocializmus összeomlása után az emberek a szabadság hevében inkább elkezdtek külföldre utazni, vállalkozni és felejteni, aminek következményeként a rendszer valódi elszenvedői sem részesültek megfelelő erkölcsi és anyagi kárpótlásban.
Anyai nagymamám sokszor elmesélt egy ijesztő történetet gyermekkoromban, aminek a súlyát csak felnőttként tudtam megérezni, gyerekként egyáltalán nem értettem. Fiatal lányként az 1950-es évek elején már udvarolt neki a nagyapám, amikor egy fiatal ÁVH-s tiszt is meg akart ismerkedni vele. Ő jelezte a tisztnek, hogy ő már a nagyapám mellett döntött és nem szeretné ezt erőltetni. Ekkor a tiszt felajánlotta, ha gondolja, akkor örökre eltünteti a nagyapámat úgy, hogy soha senki nem fogja megtalálni. Ha így alakult volna, talán én sem kezdhettem volna el ezt a munkámat.
Bízom abban, hogy a munkám egyszer történelmi szempontból is értéket fog képviselni és közvetíteni tud valamit a jövő generációinak, akik már egy szabad világba születtek és csekély a tudásuk arról, hogy mit élt át akkor egy teljes nemzedék.
