Évekig egy szentpétervári ház padlásán lapultak ezek a képek – Válogatás Mása Ivasincova képeiből

„Természetesen tudtam, hogy anyám fényképez, és munkái valószínűleg valahol a dobozokban vannak. De sosem akartam igazán kinyitni őket. Megpróbáltam elajándékozni, de senki sem mutatott érdeklődést. Ezért halála után csak felhalmoztam őket, és a többi holmijával együtt mindent a ház padlására vittem. [...] Ami feltűnő volt, hogy képeit soha nem mutatta meg senkinek, még nekünk, a családjának sem. Elfényképezett filmtekercseit csak ritkán hívta elő, így soha, senki sem tudta értékelni a szenvedélyének gyümölcseit. Anya 2000-ben történt halála után ezek a filmtekercsek szentpétervári lakásunk padlásán maradtak, egészen a közelmúltig. Ekkor bukkantunk férjemmel az 1960 és 1999 között készült mintegy 30.000 fényképre és negatívra, és anya naplójára. Amit láttunk, az elképesztő volt."

„Bár a fényképezésnek mindig központi helye volt otthonunkban, az soha nem tűnt ennyire jelentősnek. Anyám számára a fényképezés olyan volt, mint a lélegzés. Azt hiszem, ez bizonyos mértékben segített neki elmenekülni a körülötte lévő rideg valóság és a saját érzelmei elől. A képek és a napló révén valódi kinyilatkoztatást kaptam anyám magánéletéről, arról, hogy mennyire kiszolgáltatott volt, és mennyi mindennel kellett megbirkóznia egyedül.”

„Eleinte bátortalan vágy támadt bennem arra, hogy ezeket a negatívokat megmutassuk a legszűkebb baráti körünknek. A fényképek értéke azonban nyilvánvaló volt mindazok számára, akik látták azokat, így férjemmel hamarosan úgy döntöttünk, hogy megosztjuk anya életművét a nyilvánossággal is.”

„Ami anyámat illeti, hozzám hasonlóan nagyon befelé forduló ember volt. Azt hiszem, egy kicsit megijedne (ugyanúgy, mint most én) attól, ahogy most sokan ítélkeznek és beszélnek a munkájáról. De ugyanakkor biztos vagyok abban is, hogy hálás lenne ezért a megbecsülésért és támogatásért, amely a világ minden részéről érkezik felé.”