Évekig egy szentpétervári ház padlásán lapultak ezek a képek – Válogatás Mása Ivasincova képeiből
21 • 08 • 29Baki László
Az 1942-ben Leningrádban született Mása Ivansincova nagyanyja ösztönzésére balerinának tanult, végül a nagymama halála után egy műszaki főiskolán fejezte be tanulmányait. 18 éves korától közel negyven éven át egy Leica IIIc és egy Rolleiflex fényképezőgéppel örökítette meg saját, és a Leningrádban élő emberek mindennapjait.
Házassága korán tönkrement, és a férj – Ászjával, egyetlen lányukkal – Moszkvába költözött. Ivasincova Leningrádban maradt és Viktor Krivulin költőhöz, illetve Borisz Szmelov fotográfushoz fűzte bensőséges kapcsolat. Mivel a fotográfust magánál sokkal tehetségesebbnek tartotta, ezért nem mutatta meg senkinek saját képeit. Ivasincova egy elmegyógyintézetben, rák következtében 2000 júliusában meghalt, majd hagyatékát dobozokba halmozták és a padlástérbe vitték.
„Természetesen tudtam, hogy anyám fényképez, és munkái valószínűleg valahol a dobozokban vannak. De sosem akartam igazán kinyitni őket. Megpróbáltam elajándékozni, de senki sem mutatott érdeklődést. Ezért halála után csak felhalmoztam őket, és a többi holmijával együtt mindent a ház padlására vittem. [...] Ami feltűnő volt, hogy képeit soha nem mutatta meg senkinek, még nekünk, a családjának sem. Elfényképezett filmtekercseit csak ritkán hívta elő, így soha, senki sem tudta értékelni a szenvedélyének gyümölcseit. Anya 2000-ben történt halála után ezek a filmtekercsek szentpétervári lakásunk padlásán maradtak, egészen a közelmúltig. Ekkor bukkantunk férjemmel az 1960 és 1999 között készült mintegy 30.000 fényképre és negatívra, és anya naplójára. Amit láttunk, az elképesztő volt."
– nyilatkozta egy interjúban Ászja Ivasincova-Melkumijan, a fotográfus lánya, aki eleinte nem igazán akarta a képeket megnézni, mert félt, hogy azok minden emlékét visszahozzák. De a férje, aki már akkor biztos volt abban, hogy valódi kincset találtak, kölcsönkért egy régi szkennert a barátoktól, és elkezdte feldolgozni a negatívokat.
„Bár a fényképezésnek mindig központi helye volt otthonunkban, az soha nem tűnt ennyire jelentősnek. Anyám számára a fényképezés olyan volt, mint a lélegzés. Azt hiszem, ez bizonyos mértékben segített neki elmenekülni a körülötte lévő rideg valóság és a saját érzelmei elől. A képek és a napló révén valódi kinyilatkoztatást kaptam anyám magánéletéről, arról, hogy mennyire kiszolgáltatott volt, és mennyi mindennel kellett megbirkóznia egyedül.”
Eltelt néhány hónap, és a férjnek, Egornak – aki időközben mélyebbre ásta magát az archívumban – sikerült meggyőznie Ászját arról, hogy ezek az alkotások mennyire egyediek és hogy jóval túlmutatnak a család történetén.
„Eleinte bátortalan vágy támadt bennem arra, hogy ezeket a negatívokat megmutassuk a legszűkebb baráti körünknek. A fényképek értéke azonban nyilvánvaló volt mindazok számára, akik látták azokat, így férjemmel hamarosan úgy döntöttünk, hogy megosztjuk anya életművét a nyilvánossággal is.”
Miután a honlap elkészült és egyre többen számoltak be a felfedezésről – köztük a New York-i International Center of Photography kiállítótereiben is bemutatták a képeket – a fotográfus introvertált személyisége, a fényképezéshez fűződő viszonya, valamint a képei elrejtése miatt Ivansicova életét sokan Vivian Maier történetéhez hasonlították.
„Ami anyámat illeti, hozzám hasonlóan nagyon befelé forduló ember volt. Azt hiszem, egy kicsit megijedne (ugyanúgy, mint most én) attól, ahogy most sokan ítélkeznek és beszélnek a munkájáról. De ugyanakkor biztos vagyok abban is, hogy hálás lenne ezért a megbecsülésért és támogatásért, amely a világ minden részéről érkezik felé.”