„A maguk módján a fotók emlékezésre és felejtésre késztetnek”

Ioanna Sakellaraki Belgiumban élő, görög származású fiatal fotóművész munkájának középpontjában a kulturális emlékezet és a fikció viszonyának vizsgálata áll. Az alkotó legutóbbi fotósorozata (The Truth is in the Soil) közeli hozzátartozójának elvesztéséből, és az azt követő gyász folyamatának a feldolgozásából indul ki.

Az emlékezethez való viszonyunk elsődleges tapasztalata a halál, amelynek megélésén keresztül mind az egyén, mind pedig a közösség kialakítja és megalapozza saját emlékezet- és gyászkultúráját. A modern társadalmakban viszont szeretteink elvesztése egy egyre inkább eltávolodott tapasztalat lett: mind az ahhoz vezető folyamat, mind pedig az azt követő gyász és a kapcsolódó rituálék intézményesített keretei miatt nehezebbé válik a folyamat megélése és hozzátartozóink elengedése. Ioanna Sakellaraki édesapja halála után visszatért Görögországba, hogy saját gyászán keresztül betekintést nyerhessen és leképezhesse egy tradicionális gyászmunka folyamatát. Görögországban a halál és a temetkezés rituáléját a mai napig a keresztény ortodox egyház hagyományai szövik át, amelynek központi eleme a halottak temetését megelőző virrasztás, amely az elhunyt személy otthonában, a hozzátartozók körében történik. Sekallaraki saját gyásztapasztalatából merítkezve mégsem közvetlen környezetén keresztül közelítette meg a témát, hanem egy eltűnőben lévő foglalkozás gyakorlóit kereste fel. A sorozat professzionális, gyászoló asszonyok alakjain keresztül bontakozik ki, egyszerre elevenítve fel a görög és ortodox tradíciókat, mindeközben pedig általánosságban próbál a halálról és a gyászról beszélni, hogy az ne csupán egy adott közösség kollektív élményébe engedjen betekintést, hanem mindannyiunk számára egyfajta kapcsolódási ponttá váljon.

„Az érdekel, ahogy az emlékezet összezavarásával a halál és a fotográfia is megállítják az időt. A maguk módján a fotók emlékezésre és felejtésre késztetnek, és ez a kettő szorosan összefügg, miközben gyászolunk. Szubjektív és objektív értelmezésekkel lezáratlan kulturális rejtélyként közelítek a halálhoz, a képeimmel utat teremtve a haláltól való megóvás és a szabadsággal való viszony között. A fotográfiával próbálok válaszokat találni, azonosítani azt a helyet, ahol az érzelmek áramolhatnak és hangot adhatok a képzeletemnek. Ebben az értelemben a munkám pihenőhellyé válik, egy olyan térré, ahol az idő szabad szeretne lenni.”

A Mani-félszigeten készült sorozat egyszerre használ dokumentarista jellegű fotókat és megrendezett képeket, ezáltal is érzékeltetve a gyászmunka tényszerű és fiktív, egyéni szinten megélt elemeit és fázisait. Az alkotó képein a félszigeten élő, hivatásos gyászoló asszonyok alakjai – pár portrét leszámítva – absztrakt módon jelennek meg, sziluettjük a legtöbb fotón beleolvad a tájba, ezáltal magát a foglalkozást és a gyász folyamatát helyezi előtérbe az alkotó a gyászoló nők személyével szemben. Sekallaraki a mai napig is jelen levő tradíciók megjelenítésén és vizsgálatán túl a görög mitológia elemeit is beemeli sorozatába: a sorozat képei között többször is felbukkan a Perszephoné alakját megidéző gránátalma motívuma, vagy egy absztrakt módon ábrázolt, a földi létet a túlvilággal összekötő fekete-fehér folyó képe, amely címében is Thanatoszra, a halál istenére utal.

A fotóművész a fikció és a valóság elemeit kombináló képein keresztül közelebb hozza az emberiség egyik legősibb tapasztalatát és tradícióját, miközben a halál és a mulandóság újragondolására invitálja a nézőt.