Fókuszban az MFSZ ösztöndíjasok – Szabó Emma

A szüleim mindig teljesen individuális, önjáró utakat jártak. A 70-es években pulóvereket kötöttek, akkor atom megszedték magukat, mert hiánygazdaság volt. Aztán mindig befektettek valamibe, így sosem kellett a szó szoros értelemben dolgozniuk. Tehát megteremtődött a tökéletes családi anarchia táptalaja.
A napi struktúra kimerült annyiban, hogy bemenjek-e az iskolába vagy ne. Tehát eltanult szocializáció ide vagy oda, nekem az nem sikerült túl jól. Már középiskolában is mindig rezgett a léc a hiányzásaim miatt, de ilyenkor anyám mindig kicsípte magát és beszaladt a Marcalis háztáji borral a kezében a Marcaliban született osztályfőnökömhöz – aztán el is repültek az igazolatlan óráim.

Az anyám szavait idézve András (az apám) erősen nárcisztikus, de a személyiségzavaros fajta, ehhez betársul 50 év masszív alkoholizmus és egy meglehetősen hedonista nihil életmód. Apámról még annyit, hogy ő csak magával volt elfoglalva, de mindig. Néha megkérdezte hány évesek vagyunk vagy hova járunk iskolába, illetve a születésnapok nem léteznek számára. Cserébe anyám mindig a cinkostársam volt, BÁRMIT – nagybetűvel, bármit kitaláltam, abban ő támogatott és én éltem is ezekkel a lehetőséggel, csak ezek a lehetőségek ilyesmik voltak: (külön fejezet, majd máskor).

Rengeteg sikertelen próbálkozásom volt, hogy felhívjam magamra a figyelmet kamaszként, minden lázadást elkövettem amit csak el lehet képzelni, utólag csodálkozom, hogy túléltem őket (külön fejezet). Részemről az i-re a pont, a korai terhességem volt, de azt is teljesen természetesen reagálták le.

Belefáradva az otthoni légkörbe úgy döntöttem 19 évesen, hogy elköltözöm és elkezdem a saját önálló életem élni, cserébe hirtelen hatalmas felelősség szakadt a nyakamba. Saját családom lett. Terelődött a fókusz a szüleimről és egyre inkább a saját elakadásaim okát kezdtem vizsgálni, de mindig ugyanoda lyukadtam ki… Negatív látott minták, ezáltal párkapcsolati nehézségek, érzelmi elakadások, de kerültem már pszichoterápiás rehabilitációs intézetbe is, ahonnan három diagnózissal távoztam.

A valós felnőttkor valahol onnan kezdődik, amikor érzelmileg is sikerül leválni a szülőkről. Belső indíttatást érzek a családi titkok teljes feltárására kilépve a sértett gyerekszerepből. Megérteni a mély hallgatásokat, amiket gyerekként nem tudtam megfogalmazni, ezért megpróbáltam eltemetni magamban jó mélyen. Ezek a dolgok felnőtt fejjel már robbannak. Én a robbanásokon túl vagyok, most a megértés fázisára törekszem.

Úgy érzem a fotózások alkalmával egyre közelebb tudok kerülni hozzájuk, kilépve a gyerekszerepből, ezáltal sikerül jobban feltérképeznem az ő működésüket, vagy azt, hogy kik is ők valójában. Ijesztő számomra milyen rég óta magányosak egymás mellett és ennek milyen személyiségtorzulás volt az ára. A megértés olyasmi, mint egy több ezer darabos mozaikkép, ami szépen lassan áll össze. Ez amennyire fájdalmas folyamat, annyira felszabadító érzés egyszerre.