Ahogy egyre idősebbek leszünk, úgy egyre gyorsabbnak érezzük az idő múlását. Egyre több inger ér, mégis ismerősebbek a helyzetek, így kevésbé csodálkozunk már rájuk. Egyre több dolgot akarunk belezsúfolni 24 órába, ami viszont sosem változik, akár gyorsabbnak, akár lassabbnak érezzük a múlását. Nem állunk le egy percre sem. Versenyt futunk az idővel, vagyis inkább saját magunkkal. A járványhelyzet azonban megtorpanásra kényszerített minket. Az idő ezalatt valahogy megváltozott, máshogy telt. Máshogy telik. Lelassult. Ugyanaz a 24 óra hosszabbnak tűnt. Vánszorgott, mint gyerekkorunkban.
Mindig is izgatott az időutazás kérdése, most kicsit olyan élmény volt ez, mintha meglenne hozzá a képességem. A rohanó hétköznapokat felváltotta az abszolút csend-élet. Egy lassított felvételbe kerültem, hirtelen a világ összes ideje a rendelkezésemre állt. Végre meg lehetett állni. Végre el lehetett csendesülni. Végre én magam kerültem a prior lista elejére. Halogatóművész magatartásom következtében végül elértem egy olyan pontra, ahol már muszáj volt szembenézni a múlt sérelmeivel, hogy legyen jövőm. Micsoda időzítés, ugye?
Úgy telt el egy év, hogy valójában észre sem vettem, hogy vége lett. Úgy telt el egy év, úgy történt meg minden, hogy nem is történt „semmi”. Látszólag, persze. De igazából ez egy nagyon fontos év volt. Ahogy az enyémet, úgy sok más életet is átstrukturált. Engem ezek a változások, tanulságok, félelmek, rácsodálkozások, egyedi, közös és/vagy párhuzamos történetek mozgattak, párbeszédet folytatva, reflektálva, a saját tapasztalataimmal ötvözve őket. Szembesülve azzal, hogy nem is vagyok olyan „különleges” a problémáimmal. Természetesen nincs két egyforma történet, de kísérteties hasonlóságok akadnak bőven...
Aztán kinyílt a világ újra és ott kopogtatott az ajtókon az a bizonyos kapunyitási pánik. Kicsit minden ott folytatódott, ahol abbamaradt, de mégsem. Érdekes módon az elvárások nem változtak. Ugyanúgy záporoztak azok a bizonyos kérdések:
„Na és, van már rendes munkád? Még mindig lakótárssal élsz? Mikor mész már férjhez? Család? Tudod, ketyeg a biológiai órád...” Az az óriási nyomás visszatért. Kinek könnyebb, kinek nehezebb helyzeteket teremtve, hiszen, ha az elvárások nem is változtak, a lélek annál többet. Kölcsönöztem ide Kertész Imrétől pár gondolatot:
„Mennék tovább, de valami bizonytalanság remeg bennem, valami leküzdhetetlen nosztalgia. Hiszen én is féltem
a magányomat, az olvasás, az önkínzás meghitt óráit, az elhagyatottságban lappangó erőforrást, ezt az egész, régi hozzám nőtt, mintegy dacoló létformát, azt, ahogyan szakadatlanul a pusztító erőkkel szemben, mondhatni: magamat azokkal szembeszegezve éltem, mint nyílhegy az íjon...Nagy kaland volt ez, öröm, amit eltökélt örömtelenséggel éltem meg, és most úgy tekintek rá vissza, mint öregember az ifjúságára.”*
*Kertész Imre: Valaki más
