A korábbi kísérleteim során szűk, portrészerű képkivágásokkal operáltam, amik bizonyos értelemben véve az algoritmus tesztábráiként működnek. Egy leredukált feladvánnyal kellett megbirkózni: az elénk táruló látvány arcot ábrázol e vagy sem?
A beszámoló kiállítás során ettől eltérve, egy nagyméretű (2,4mx3,2m) és részletgazdag kompozíciót mutattam be, ami a közösségi média vetületét ábrázolja, amiben elrejtve bukkannak fel a felhasználókként beazonosítható emberi arcok vagy arra hasonlatos képi elemek. Az online felületekből felépülő képtér a folyamatosan ránkzúduló információs zajra reagál, amiben a hátrahagyott arcrészletekből, mint szimbolikus digitális lábnyomokból, részlegesen vagy teljesen kitárulkoznak a személyes identitás elemei. Az arcfelismerés ebben a munkában azt szemlélteti, hogy az adott felhasználó megfelelően rejtőzködett e el az algoritmus árgus tekintete elől. A megjelenő portrék a technológiai óriásvállalatok aktuális vezérigazgatóit ábrázolják.
Mint ahogy korábbi sorozataimban már foglalkoztam vele: a valóságunk és a virtualitás megkülönböztetésének képessége válhat egyre fontosabbá. Ezt a fajta megközelítést vittem tovább az ösztöndíjas sorozatomban is, miszerint a digitálisnak tűnő vizuális megoldásokat manuális eszközökkel, manipuláció nélkül építettem meg. Az internet következő mérföldköve, a metaverzum pedig további lehetőségeket kínál a digitalizációról, technológiáról, szimulákrumokról való gondolkodásról. Így az emberi figyelem lefoglalása, aktivitásának megfigyelése még effektívebb eszközt kínál felhasználó-figyelő algoritmusok számára.
