Szabó R. János: Az Ember Fia

30 éves lettem, elvesztettem a nagymamámat és az édesanyámat, megnyílt az első önálló kiállításom a Capa Központban, Pécsi József ösztöndíjas lettem és ezzel párhuzamosan a világunk is megrezdült, felfordult.
Az elképzelésem az volt, hogy a fotográfia lesz az eszköze annak, hogy megtartsam és tovább építsem magam. Előre akartam tekinteni és sikereket elérni a felnőtté és férfivá válásomért vívott harcban. Nem igazán ment.
Legalábbis úgy nem, ahogy azt még márciusban elképzeltem. Életem egyik leginkább összezavarodott, legjobban terhelt, mentálisan és érzelmileg végletesen hektikus időszakán vagyok túl. Ahogyan éreztem magam, arra talán azt szokták mondani, hogy depresszióba estem, vagy hogy ilyen is lehet egy komolyabb gyászfolyamat, de nem tudom pontosan mit jelentenek ezek a fogalmak azóta se.
Közben viszont fényképeztem. Ha most rátekintek ezekre a képekre, azt látom, hogy nagyon igyekeztem kapaszkodni, találni, értelmezni. Olyan, gyakran elhasznált kifejezéseket próbáltam közben definiálni magam számára, mint az igazság, az önszeretet, a bátorság, az öregedés, a munka, a tempó, az akaraterő, a kényelmetlenség, Isten, a barátság, a példaképek, a James Webb űrtávcső és a hit.
A beszámolómat és a képanyagot nem fogadta el az ösztöndíj bizottsága, de mindent összevetve most egy zsák tanulsággal vagyok gazdagabb és erősebbnek érzem magam, mint azelőtt. Ezekről még lesz szó a folytatásban.