ltp. a magyar nyelvben a lakótelep hivatalos rövidítése
A fotóimon keresztül azt szeretném bemutatni, hogy „átlagember” nem létezik, minden élet összetett, „különleges”. Viszont ezzel egy időben az emberi létezésre (és a fotográfiára is) mint egy ajándékra kell tekintenünk, és el kell fogadnunk, hogy véges, és bizonytalan utunk nem szabad, nagyon is szigorú kondíciókhoz kötött. Ezen belül van mozgásterünk, de az emberi lét alapvető sajátosságai mindannyiunkra ugyanúgy vonatkoznak, ezeket senki nem kerülheti meg. A lakótelepek különlegességektől mentes világa jó kiindulópontnak tűnt ahhoz, hogy ezt a látszólagos ellentmondást a vizualitás eszközével feloldjam. A szovjet és dán házgyári technológiával, előre gyártott panelekből épült lakótelepek a hatvanas évektől kezdve épültek Magyarországon, és nem csak marginális rétegeknek szánták, hanem a tömegek lakhatását voltak hivatottak biztosítani. Fogalmazhatunk úgy is, hogy tömegek voltak marginális helyzetben. A százezredik panel lakást 1974-ben adták át Újpalotán. Az óriási mennyiségnek a minőségre gyakorolt hatásai sem maradhattak el. Füle Lajos városépítész, író, költő, az Újpalotai lakótelep lakója írta a Városépítés hasábjain: „minden mulandó, csak a kompromisszum örök”.
A nagyvárosok robbanásszerű népességnövekedésére adott válasz, a lakótelepek építése jócskán meghaladta az „átmeneti otthonok” kezdeti célkitűzéseit. Az egykor létező stigmák már kikoptak, de 50 év elteltével is velünk maradtak ezek az épületek, emlékeztetve minket a múltra, a nagyívű változások elmaradására. A kelet-európai nagyvárosok látképéből eltüntethetetlen lakótelepek a városi tömegek lakhelyének szimbólumaként az identitásunk részévé váltak.
Ebben a munkámban az eddigi tapasztalataimat próbálom fényképekben megfogalmazni, minél komplexebb képi világot építve, egyfajta allegóriaként működtetve a fotót az emberi létezés határainak és határtalanságának kifejezésére. Miközben tudatosan keverek különböző fotográfiai megközelítéseket és igyekszem a lehető legszélesebb vizuális spektrumon mozogni, fontos, hogy a dokumentarista fotó keretein belül is értelmezhető végeredményre törekszem.
Nagy kihívás egyszerre személyesnek és tárgyilagosnak is maradni, közel és távol lenni, meglátni, láttatni mi az érvényes, hitelesen ábrázolni a hétköznapit… Ez fotográfiailag sokkal nehezebb feladat, mint amilyennek elsőre tűnik. A kérdés számomra soha nem az, hogy egy fotográfia mennyire szép vagy tökéletes, hanem hogy mennyire autentikus. Nem az esemény, az alany vagy a téma, ami különleges, hanem a megfogalmazás, ami az lehet. A hétköznapiság a személyességen keresztül válhat érvényes mondanivalóvá. A gondosan körbejárt, előre eltervezett, precíz épület és tárgyfotóktól a „rögtönzött” véletlenszerű riportképeken át, a hosszas ismeretség vagy spontán alakuló kapcsolatokból született beállított portrékig tágítom a határaimat, de minden képemet 8x10 inches filmre készítem. Ez egy szigorú keretet ad az alkotói tevékenységemnek, de végtelen szabadságot is.
Ebben a több éve készülő sorozatban az is új számomra, hogy a személyes és a dokumentarista fotó közötti határokat próbálom átlépni. Korábbi munkáim során (elmegyógyintézet, elszigetelt tanyavilág, kihalt-élettel teli nyaralóhelyek, málló pártüdülő) valahogy minél távolabb akartam kerülni a megszokott környezetemtől. Bár lehet, kívülről ez nem tűnik markáns változásnak, számomra óriási lépés, hogy először életemben képesnek érzem magam arra, hogy hiteles mondanivalót fogalmazzak meg olyan, számomra jól ismert hétköznapi dolgokról, amiket már ezerszer láttam.
