A fényképezés és a személyiségi jogok kapcsolata már száz éve is kényes téma volt
24 • 08 • 04Szabó Benedek
A fényképezés kezdeti időszakában, a 19. század elején az új technológia sokak számára egy rejtélyes, szinte varázslatos dolog volt. Mindez akkor változott meg, amikor Eastman 1888-ban bemutatta az első Kodak fényképezőgépet, ami olcsó árával és könnyű használhatóságával mindenki számára elérhetővé tette a fényképezést. Kevesebb mint 20 évvel a fényképezőgép bemutatása után Eastman cége 1,2 millió készüléket adott el, így a fényképezés már nem egy titokzatos eljárás volt többé, hanem tömegjelenség. Ezzel egy időben vált témává a személyiségi jogok kérdése, vagyis az, hogy egy személyről készített fényképet milyen feltételek mellett lehet felhasználni.
A gyorsan fejlődő képrögzítési technológia egész Amerikában és Európa nagy részében is hamar ismertté, majd közkedveltté vált. A problémát a törvényi kontroll hiánya, és az éppen ezekben az évtizedekben egyre fontosabbá váló magánélet védelme jelentette. Ugyanabban az évben, amikor a Kodak fényképezőgépek megjelentek a piacon, a Brooklyn Daily Eagle című lap arról számolt be, hogy Amerikában letartóztattak egy amatőr fotográfust, aki szerkesztett – pontosabban hamisított – fényképeket árult. A vád szerint a fényképész ,,ártatlan nők fejét helyezte más nők ruhátlan testére", amivel megbotránkozást keltett. A felháborodás mellett a korabeli sajtó arról is írt, hogy az ilyen fényképekre kifejezetten nagy volt a kereslet. Voltak, akik hasonló fényképeket börtönökben árultak, vagy éppen cigarettadobozokra vagy képeslapokra nyomtattak, és ezekkel jelentős anyagi haszonra tettek szert.
Szintén a fényképezőgépek elterjedését követően történt az első eset, amikor valakinek a fényképét egy reklámhoz használták fel engedély nélkül. 1904-ben egy Elizabeth Peck nevű özvegyasszony egy kis amerikai fényképstúdióban készíttetett magáról néhány portréképet. Ezeket a felvételeket a fotográfus eladta a Duffy's Pure nevű vállalatnak, amely whiskey-k készítésével és forgalmazásával foglalkozott. A Duffy's saját újsághirdetéseihez úgy használta fel ezeket a képeket, mintha az idős nő betegápoló lenne, aki gyakran ezzel az itallal gyógyítja pácienseit.
A fényképek iránti rajongás nem csak a reklámok területén volt jellemző. Az emberek véletlenszerűen is vásároltak és gyűjtöttek fényképeket, amelyeket akár automatákból is be tudtak szerezni, ám ezek kapcsán sem lehetett a személyiségi jogokat érvényesíteni. A hatalmas kereslet miatt már nemcsak a hétköznapi emberek, hanem a társadalmi elit is veszélyben érezte magát, mivel az újságok ekkor már paparazzóképeket is közöltek híres emberekről, akiket a tudtuk nélkül fényképeztek le. Az ilyen fényképeket a stúdióban készült felvételekhez képest a szerkesztőségek gyakran többszörös áron vásárolták meg.
A törvényhozók és a bíróságok nehézkesen reagáltak ezekre az új jelenségekre. A jog ekkoriban kizárólag a rágalmazás törvényi kategóriáját ismerte, így minden olyan esetben, amiben egy illetőről készült fényképet nem az alany rossz hírének keltésére használták, nem lehetett elmarasztaló ítéletet hozni. Ismert egy eset, amikor egy malomipari vállalat egy Abigail Roberson nevű tizenéves lány arcképét tette a lisztes zacskóira, ami után a lány szülei perre mentek. A New York-i Fellebbviteli Bíróság azzal az indokkal utasította el a szülők keresetét, hogy ezek a fényképek kifejezetten előnyösek, az alanyt jó színben feltüntető fényképek terjesztése pedig nem bűncselekmény.
Ez a gyakorlat sokáig általános volt, néhány kivételtől eltekintve a saját kép feletti kontroll hiánya, vagy a nem kívánt hírnév nem jelentett semmiféle perelhető követelést. A bíróságok döntéseit követő felháborodás után a törvényhozás új precedenst teremtett azzal, hogy létrehozta a magánélethez való jog fogalmát, így tiltottá vált a portréképek reklámokban történő felhasználása. Nem sokkal később Amerika szinte minden állami bírósága ehhez a jogelvhez alkalmazkodott, így általánossá vált az a joggyakorlat, amely a fényképek szabályozottabb felhasználását helyezte előtérbe.